Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)

2006-03-01 / 2. szám

6 BÉCSI NAPLÓ 2006. március-április Ü Ügynökü­gyek (sokadszor) SZÜLEINK BECSAPTAK A rendszerváltás óta ahányszor a pártállami állambiz­tonsági szervezetről (AB) szárnyra kel valami hír, mindig várom, hátha megszólal valaki autentikus szakember, aki kiáll a közvélemény elé, és érthető módon megvilágítja a rendszerváltás előtti állambiztonsági munka gyakorlatát. Magamról annyit, hogy 1969-től 1988-ig a Győr-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági szervénél dolgoztam különböző beosztásokban. Az itt szerzett tapasz­talataim sok tekintetben országos érvényűek. Kezdem általános érvényű igazságokkal. Államgépezet - mindegy milyen politikai hatalom irányítja - nem tud mű­ködni az ahhoz elengedhetetlenül szükséges információk nélkül. A rendszerváltást követő első kormány ezt megta­pasztalta, amikor egyes döntések meghozatalához nem ren­delkezett elegendő és hiteles információval. Ugyanis műkö­désképtelenné tették a titkosszolgálatokat. De nem csak a titkosszolgálatokban, hanem a bűnügyi operatív munkában is jelentős kárt okoztak. Gyanítom, hogy a hálózati opera­tív munka bűnügyi területen még mindig nem közelíti meg azt a színvonalat, ami esélyt jelentene az igazán eredmé­nyes bűnüldöző munkára. Az információszerzés és annak formája hatalomtól és rendszertől független. A titkos információszerzés eszköze a hálózat és annak egyedei a hálózati személyek: ügynök (v.), informátor (inf.), titkos megbízott (tmb.), titkos mun­katárs (tmt.). 1989-ig volt ez az elnevezés használatos az állambiztonsági szerveknél. A titkos információk szerzésére létrehozott szervezetek - ma a Nemzetbiztonsági Hivatal, Információs Hivatal -mindig az aktuális hatalom által meghatározott cél elérését figyelembe véve a leginkább „hasznavehető” közegből vá­lasztja ki informátorait, segítőit. Az állambiztonsági munka gyakorlata Mint minden munkahelyen, az AB-nál is eredményeket vártak a munkatársaktól. Operatív tiszt előmenetele, mi­nősítése, értéke, azon múlott, hogy milyen eredményeket produkált. Három fő értékmérő volt: 1. mennyi operatív értékű információt szerzett az illető, 2. mennyi ügyet kez­deményezett és dolgozott fel, 3. mennyi operatív pozíciót létesített, hány beszervezést hajtott végre. A dörzsölt, törekvő operatív tiszt mindent elkövetett annak érdekében, hogy eredményesnek tűnjön, ezért nemegyszer át­lépte a megszabott korlátokat, csúsztatott, információkat koz­metikázott a valóságtól eltérően jelölte meg a forrást. Vegyünk konkrét példát. Az operatív tiszt tudomására jutott valahonnan - családból, kocsmából, baráti körből - valamely értékes, ún. operatív értékű információ. Értékét növelte, ha az hálózattól, ügynöktől származott. Ezért az operatív tiszt, hogy növelje ázsióját, a szerzett információt egyszerűen „ráírta" valamelyik hálózatára, mintha az jelen­tette volna. Az ügynök ugyanis nem csak írásban jelentett, hanem szóban is, sőt volt, aki kizárólag szóban. Az opera­tív tiszt a találkozók után jelentésben leírta azokat az infor­mációkat, amiket ügynökétől kapott. Titkos munkáról lé­vén szó, nemigen lehetett ellenő­rizni, hogy az információ valóban attól származik-e akit forrásként tüntetett fel. Nagyon is kérdéses tehát, mennyire lehet hálózati dosszié­ból következtetni a hálózat tényleges tevékenységére, főleg tizenhét - húsz év távlatából. A szabályok általában saját kezű írásos nyilatkozathoz kötötték a beszervezést. De voltak kivételek. A hálózati je­lölt beosztása, hivatása, személyisége, operatív helyzete és egyéb körülmények alapján kidolgozott indoklással enge­délyeztetni lehetett a beszervezési nyilatkozattól való elte­­kintést. Azaz beszervezési nyilatkozat aláírása nélkül is a hálózat tagjává válhatott valaki. Lehetett úgy is valaki hálózat tagja, azaz ügynök, hogy nem is tudott róla. Pél­dául beosztásánál fogva természetesnek vette, hogy havon­ta megjelenik nála az operatív tiszt, kérdéseket tesz fel, s ő erre válaszol. A következő példám sem a fantázia szülötte. Kis túlzás ugyan van benne, de a lényegét tekintve megtör­tént: bevonul valaki katonának, jó KISZ-es múlttal, előfelvételis egyetemistaként. Itt a katonai elhárítás (111/ IV) látókörébe kerül, tanulmányozzák, majd beszervezik. A továbbiakban egyetemen tanul, például nyelvszakon, át­veszi őt az egyetemekkel foglalkozó belső elhárítás, és III/ III-as ügynök lesz. Elvégzi az egyetemet majd menő külker céghez kerül olyan pozícióba ahol igen jó hírszerzési lehe­tőségekkel rendelkezik, akkori ellenségeink országainak, szervezeteinek irányába. Átveszi őt a kémelhárítás (III/II). A jó szakmai munkája eredményeképpen tartós külszolgá­latra kerül, és akkor átveszi őt a hírszerzés (III/I). Egy idő után hazajön, népgazdaságilag fontos ipari céghez kerül vezető beosztásba, itt a hírszerző lehetőségei az úgyneve­zett társadalmi tulajdonvédelem irányába jók, átveszi őt a II/I­II-es osztály rendőrségi bűnügyi szolgálata, azaz a nép­­gazdasági és társadalmi tulajdonvédelmi szolgálat. Munka­helyet vált, kulturális intézmény egyik vezető beosztásába kerül, amely a III/III-as osztály elhárítási területe, ezért is­mét itt foglalkoztatják. Mivel munkaköri feladata a külföldiekkel való kapcso­lattartás, a III/III-as és a III/II-es szolgálat hezitál, majd abban maradnak, hogy maradjon III/III-as hálózatnál, vi­szont az általa szolgáltatott információkat adják­ át a III/II- es szolgálatnak, azaz a kémelhárításnak. Hősünk tehát dolgozott a magyar rendőrségnek majd összes operatív szervénél, és mindig azzal győzték meg, hogy a hazáját szolgálja, a hazáját kell szolgálnia. Nem védőbeszédnek szántam gondolataimat, ügynökök mindig voltak, vannak, lesznek. Nemcsak az állam külső és belső biztonsága érdekében, a bűnüldözés érdekében, hanem a demokrácia védelmében is. Csupán rá kívántam világítani arra, hogy a volt ügynökök kérdése sokkal összetettebb és árnyaltabb annál, mint ahogy ez a sajtóban megjelenik, nem­ritkán azért, hogy a társadalom valóságos problémáiról el­fordítsa az emberek figyelmét. A civil társadalom laikus, nem tett és nem tesz különbséget ügynök és ügynök kö­zött. Talán a fentiekből kitűnik, hogy ez nem is olyan egy­szerű. Nem érdemes azon elmélkedni, hogy kik írtak alá, miért írtak alá. Az ügynöki szerepkört vállaló személyek históriá­ja ellentmondásos momentumok sokaságát magába rejtő valóság. Ahány ügynök, annyi jellem, annyi sors, annyi em­berélet. A beszervezéskor mást diktált a lelkiismeret, mást az önérdek, vagy a félelem, és a lelkiismeretet nem támo­gatták a társadalmi normák. Túlzottan is magára volt ha­gyatva az ember, amikor döntött. Talán tudta mi a helyes, de nem tudta, helyes-e a helyest választani. A diktatúrának voltak durva és lágy módszerei, kire mi hatott a beszervezéskor és a foglalkoztatása során. De nem igaz, hogy a hálózati személyt mindenre rá lehetett kény­szeríteni, ez nem is volt cél. Még a legszorongatottabb ügy­nök is rendelkezett némi mozgástérrel. Tapasztalat, hogy még azokban is, akik vonakodva engedelmeskedtek ügy­nökként, idővel kialakult valamiféle lojalitás ahhoz az ál­lamhatalomhoz, amely a szolgálatába állította. E szerep kényszerű vállalása sokakban nem növelte, hanem csökken­tette a belső ellenállást. Még egyszer, nem az az igazi kérdés, hogy a pártállam­ban ki írt alá beszervezési dokumentumot, hanem az, hogy mit csinált az után. Sokféle beszervezés sokféle jelentéssel párosult. Aki jelentéseket írt, még ha ártalmatlanokat is, részese volt a gépezetnek. És nem sejthette, nem tett-e na­gyobb szolgálatot is. Nem gondolhatja komolyan Szabó Ist­ván filmrendező sem, hogy a tőle származó információkat soha semmire nem használták. A legveszélytelenebb infor­mációt is elő lehetett venni, ha a szervek értésére akarták adni valakinek, hogy rajta tartják a szemüket. Varga László (1995-ben a BM. Iratfeltáró Bizottság tagja) történész szerint az elmúlt rendszer „végóráiban”, tehát 1989 első felében, az ÁB. Szervek hálózatában - a hírszerzés (III/ I) ebben nem szerepel - összesen 7.940 főt foglalkoztattak. Közülük 1.041 volt titkos munkatárs (tmt.), ők voltak a leg­megbízhatóbbak, elvi meggyőződésből végezték munkájukat; 6.700 volt titkos megbízott (tmb.), még ők is többnyire elvi meggyőződésből működtek együtt; továbbá 199 volt ügynök (vi.), őket általában terhelő, kompromittáló adatok alapján szervezték be, illetve anyagi haszon reményében vállalták a munkát. A hálózati személyek 95,55 százalékát tehát nem zsarolás útján szervezték be, és ami roppant izgalmas, 22,5 százalékuk tagja volt az MSZMP-nek. Az ügynöklistákról a Dunagate ügy okán A történészek álláspontja megosztott abban a kérdés­ben, hogy léteznek-e „magánirattárak”, vagyis a rendszer­­váltáskor mentettek-e ki aktákat. Egyesek szerint a rend­szerváltás hajnalán kirobbanó Dunagate ügy, amely a tit­kosrendőrség archívumaiban kezdődő iratmegsemmisí­tésről szólt, csupán titkosrendőrségi legenda. Mások sze­rint hitelt kell adni Horváth József vezérőrnagy (III/III cso­portfőnök) nyilatkozatának, amelyet a kérészéletű Lelep­­lező­ Könyvújság 2000/1. számában adott: „ ...a miniszter­­helyettes utasítást adott két embernek, hogy a központi nyilvántartásban levő kartonok alapján állítsák össze az ügynöklistát, de nem a teljes körűt csak a III/III-asokét. (...) A botrány kirobbanása és a lista összeállítása kö­zötti időben az operatív tisztek beavatkoztak az ügybe. Erkölcsi kötelezettségüknek érezték, hogy a nekik hűsé­gesen dolgozó ügynökök anonimitását biztosítsák. Ezért a kartonok egy részét megsemmisítették, s ezeket olyan kar­tonokkal pótolták, amelyekben a megfigyelt személyeknek a neveit és nyilvántartását tették, vagyis fiktív adatokra cse­rélték. (...) így a ma is használt ügynöklistának csak egy része valóságos, a többi pedig lejáratásra alkalmas...! Mindenesetre az tény, hogy 1989. december 22-ét köve­tően az előírások megszegésével, 1990. január első feléig regisztrálás nélkül zajló iratmegsemmisítés, számtalan lehetőséget hagy nyitva az iratok („B” és „M” dossziék), kartonok (6 és 6/a) számú sorsát illetően. Magyarázatul: a „B” dosszié a hálózati személyre vonatkozó bizalmi anya­gokat tartalmazza. Az „M” dosszié munkadosszié, a háló­zati személy által adott jelentéseket tartalmazta. A 6-os szá­mú karton a beszervezett személyekről és azokról tartal­mazott adatokat, akiknél a beszervezés meghiúsult. Utóbbi időben ezt húzzák elő a pakliból, ugyanis ezt lehetett ha­misítani, kicserélni, helyette másikat készíteni. Bizonyí­tó ereje a nullával egyenlő! A 6/a számú karton a hálózati személy operatív tekintetben fontos itthoni és külföldi kap­csolatainak adatait tartalmazta. Végül, az „ügynökkérdés” egyik vetülete, hogy derüljön ki végre, kik kaptak az állambiztonság jelentéseiből. A kér­dés korántsem annyira „fogas”. Valójában jól körülhatárol­ható, kik kaptak az állambiztonsági szervek szigorúan tit­kos információs jelentéseiből. Elég „felmenni” az internetre, a hvg.hu összeállítása azt mutatja be, hogy az állampár­ti vezetők közül ki mit kapott, hogyan nézett ki az „ olva­só mozgalom”. E mozgalom tagjai voltak a megrendelők is! Helyi (megyei) vonatkozásban a megyei Pártbizottság első titkára és a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály vezetője kapott minősített jelentéseket az állambiztonsági szervektől. Összegezve: 16 év halogatásai és félmegoldásai nem sza­badították meg az országot az ügynökkérdéstől. Mara­déktalanul jót lépni már bajos lesz. Ki akar szembenézni kinek a múltjával? Mindig marad elmesélni való, mert az új idők fényében másképp látjuk a múltat. Ha a tör­vény jobb lenne, a felesleges fájdalmakat megtakaríthat­nánk. De az ügynöktörvény rossz, nem teljeskörűen teszi lehetővé a valóság feltárását, és nem gondoskodik arról, hogy az eltitkolt tények ne „véletlenszerűen” kerüljenek nyilvánosságra. Garamvölgyi György Becsaptak, m­ert nem élethű képet alkottak ne­künk Magyarországról. Történelmi Magyarország­­térképet mutattak nekünk, és Mécs Lászlót, Reményik Sándort, Wass Albertet, és más indexes írót olvastattak velünk. Nálunk a Philadelphiai Ma­gyar Tanyán Gábor Áron járt. (Az embertől kelet­re, Szögletes szabadság, és a Túlélés írója) és há­zunkhoz Tollas Tibor jött vacsorára, mert édes­apánk barátjaival börtöntársak voltak. Tizenéves gyerek volt Endre, mikor a Sz...­ nappaliban saját versét szavalta Tollas Tibor, Bebádogoztak minden ablakot, és P...vékről írta Tábortűz a szobában című versét. Becsaptak. De nemcsak szüleink, hanem cser­készvezetőink és magyariskola-tanáraink is: Bod­nár Gábor, Anakumovits Ottó, B­odray Ferenc, Dö­mötör Margó, Nagy Károly, Hevesi Nagy Tibor, Sza­bolcs Levente is. Mert ők is azt a szép, tiszta Ma­gyarországot, magyarságot mutattak be nekünk, azzal töltötték meg gondolatvilágunkat. Hogy a magyarok összetartanak. Hogy egymáson segíteni kell. Hogy igenis vannak magyarok Erdélyben, Vaj­daságon, Kárpátalján, Felvidéken, és Burgenland­­ban. Népdalokat tanítottak nekünk, nem slágere­ket. A magyar történelem hőseit állították elénk: Árpád, Szt. István, Mátyás király, Rákóczy, Széche­nyi, az aradi 13, az 56-os szabadságharcosok, Mindszenty bíboros. De becsaptak. Mert megérkeztünk Magyaror­szágra, és mást találtunk. Megkérdezik tőlünk: „Vajk a fiad neve? Milyen érdekes. Sohase hallot­tam ilyen nevet.” Becsaptak, mert nem a mai Magyarország való­ságát mutatták be nekünk. Egy magyarországi lap­ban olvastuk, a HVG-ben, hogy a nyugati emigrá­ció egy „dédelgetett magyarságképet” tart. Hát igen. Szüleink egy dédelgetett magyarságképet adtak. Becsaptak, mert nem meséltek nekünk soha a Moszkva téren korán reggel található bűzös ürü­lékről. Vagy a hajléktalanok botránkoztató visel­kedéséről. Nem meséltek a firkálásokról sem, sem a járdán található kutyakakáról. Becsaptak. De bizonyos fokig érthető. Ha valaki elkerül ha­zájától, csak a nemzet jó tulajdonságaira hajlamos visszaemlékezni az új hazában. Több kortársunk Amerikában nőtt fel, majd diák vagy felnőttkorban került Budapestre. Visszadisszidáltak. Ők se a tu­datlan, naiv amerikai tulajdonságokra emlékeznek, hanem a jókedvű optimizmusra, a törődő közös­ségérzetre, az egymáson való segítőkészségre, a könnyed barátkozási hajlamra, az akármi-lehetsé­­ges-önbizalomra emlékeznek és az hiányzik nekik Budapesten. Nem a kihasználó vadnyugati kapita­lizmusra emlékeznek, pedig van abból bőven Ame­rikában is, hanem a hosszútávon gondolkozó, szer­vezett, a vevővel törődő, mosolygós felszolgáló nyugati hozzáállást hiányolják. Mint ahogy bará­taink az amerikai jótulajdonságokra emlékeznek, így szüleink generációja is a magyar nemzet jótulajdonságait említette nekünk. De nem haragszunk rájuk. Sőt, örülünk, hogy ilyen képet kaptunk gyermekkorunkban. Csupa jó élményünk volt a magyarságról felnövésünk során. És akkor jön a kérdés. Saját gyermekeinket hogy neveljük? Mik azok az értékek, amik fontosak, hogy elsajátítsanak? Folytatás a 8. oldalon Az Albertinában a Da Ponte Intézet szervezésében nyílt nagyszabású kiállítás - MOZART. Experiment Aufklärung (Kísérlet, Felvilágosodás) címmel - a Mo­zart év alkalmából. A kiállítás keretén belül értékes művészeti alkotásokat és izgalmas virtuális élménye­ket láthatunk, érezhetünk: a csodagyerektől a szabad­­kőművesig, a zsenitől a Mozart-golyó kliséig. Az Albertina grafikai gyűjteményét nemcsak a Mozarttal egyidőben élő Albert von Sachsen-Teschen - Mária Terézia veje - alapozta meg, itt oktatott később Ludwig Ritter von Köchel is, aki Mozart műveinek jegyzékét, a Köchel-jegyzéket készítette. Albert von Sachsen- Teschen és Ludwig Ritter von Köchel gyűjteménye is látható. A kiállítás 2006. március 17-től szeptember 20-ig látogatható. A bécsi KUNSTHALLE kettes csarnokában nagyon érdekes kiállítás tekinthető meg 2006. június 18-ig: fényképek Dél-Afrikából,O/McE, Brown, White cím­mel. Több mint tíz éve, hogy Dél-Afrikában az apar­theid politika véget ért, de továbbra is fennállnak nem demokratikus jelenségek az országban. Egyes társada­lomkutatók úgy vélik, hogy sok minden nem változott, csak a társadalom elitjének bőrszíne „színesedett“. Erőszak és kriminalitás a hétköznapok természetes jelensége. A kiállításon dél-afrikai fotóművészek alko­tásai mutatják be a hétköznapok tragédiáit, emberek helyzetét. Ez a gyűjtemény nem politikai képek első­sorban, hanem olyan művészi alkotások, melyek a hét­köznapok problémáit és valós pillanatait örökítették meg. Különösen az apartheid és a változás bemutatá­sa volt a cél. Dél-Afrika lakosai között jelentős az indi­ai származásúak létszáma és sorsuk, helyzetük nagyon eltérő. A kiállítás során az indiaiak életpillanatait is örökíti meg, sok meglepő felvétel. A kiállítás alkotói között láthatjuk többek között Omar Badsha, David Goldblatt, Pieter Hugo, Thando Mama, Zwelethu Mthethwa, Jo Ractliffe, Bemie Searle, Andrew Tshabangu művészek alkotásait. A Leopold Múzeumban jelentős osztrák festő alko­tásai tekinthetők meg. A­nton­ Alfons Walde (1891- 1958) monumentálisra törekvő festő, aki megszállot­tan festette az alpesi tájat, síelőket, kirándulókat, Kitzbühel környékét. Ez volt az élettere. Több képet festett farostlemezre és kartonra. Walde szerette a pasztózus festésmódot. Bemutatásra kerül a művész 130 alkotása, melyek magángyűjtők tulajdonában is vannak, így ezen a kiállításon több festmény először látható nagy nyilvánosság előtt, de a művek zöme a Kitzbüheli múzeum és a Tiroli Landesmuseum tulaj­dona. A kiállítás kurátora Gert Ammann, Alfons Walde művészetének szakértője. A kiállítás egyik je­lentős része a művész korai művei, melyek az első vi­lágháború idején készültek. Walde alkotásai mellett megtekinthetők a kortárs­ művészek képei is, mint Al­­ bin Egger-Lienz, Artur Nikodem, Wilhelm Nikolaus Prachensky, Ernst Nepo, Johannes Troyer, Franz Lenhart. A tárlat 2006. június 19-ig látogatható. A BA-CA Kunstforum termeiben különleges kiál­lítás látható, melyben a 20-as évek kelnek szinte új életre, az Őrült szerelem (Verrückte Liebe) - Dalitól Baconig címmel. A berlini Ulla és Heiner Pietzsch magángyűjteményét mutatja be, akik a szürrealista művészek világával jegyezték el magu­kat. A gyűjtemény legjelentősebb darabjai a francia szürrealizmus művei az 1920-as évek második felé­ből, André Breton, Joan Miró és Salvador Dali alko­tásai. A kiállításon még láthatók Pablo Picasso, Max Ernst, René Magritte és Paul Delvaux képei és plasz­tikái, valamint az 1940-es évek amerikai festészeté­nek absztrakt expresszionista művei, például Robert Motherwell és Francis Bacon munkái is. Több mint 100 alkotás látható a tárlatán, mely 2006. június 18-ig látogatható. A MUMOK (Museum Moderner Kunst) bemutatja az Erste Bank Csoport (Erste Bank-Gruppe) gyűjte­ményét Kontakt címmel. Az Erste Bank Csoport kü­lönböző irodáiban eltérő irányultságú és méretű műgyűjteményt birtokol, és ezen a kiállításon Rainer Fuchs és Boris Marte vezetésével kerül bemutatásra a közép-európai országok művészete, melynek első állomása a jelenlegi kiállítás. A kiállí­tás fő témája a politikai és történelmi változások az 1960-as évektől kezdve. A jelenlegi kiállítás Bécs és Pozsony tekintetében mutatja be az elmúlt évtize­deket. A tárlaton láthatóak többek között Marina Abra­­­ movic, Pawel Althamer, Heimrad Bäcker, Cezary Bodzianowski, Carola Dertnig, Josef Dabernig, Ion Grigorescu, Marina Gr*inic, Hajas Tibor, Mladen Stilinovic, Rasa Todosijevic, Milica Tomic, Peter Weibel, Heimo Zobernig művei. A kiállítás 2006. május 21-ig tekinthető meg. Belvedere Galériában Carl Unger (1915-1995), aki a Wiener Art Club tagja volt, alkotásaiból látható kiállítás. Carl Unger sokoldalú művész volt, érdekes megközelítése volt az absztrakt ábrázolásban a tájfesté­szete. A kiállított 120 alkotásából a kubizmuson át az absztrakt stílusig látható a művész ábrázolási formája. A kiállítás 2006. június 5-ig tart nyitva. Aszalós Sándor Pszichológiai kezelés magyar nyelven Dr. Jávorszky Károly megnyitotta pszicho­lógiai rendelőjét Bécs­­, Landhausgasse 4. szám alatt. Izgatottság, túlérzékenység, lelki görcsök, indokolatlan gátlások és félelmek szaksze­rű enyhítése és kezelése gyógyító hatású és betegségeket előz meg. Kérjen házi- vagy szakorvosától átutalót („Überweisungsschein“), vagy hozzon magával szakorvosi betegbiztosítási lapot („Facharzt-Krankenschein“). Előzetes időpont-egyeztetés ajánlatos a bécsi 533 47 40-es telefonszámon. + + Múzeumi ajánló

Next