Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
2007* január-február BÉCSI NAPLÓ Kende PéterMiért éppen Magyarországon? II. (befejező) rész Ennek a fordulatnak az eredete - ezt kár volna tagadni - Magyarországon kívüli volt. A kommunista elit megrendülésének történelmileg pontosítható oka Sztálin halála volt, amelyre a szovjet felső vezetés alig-alig volt felkészülve. A moszkvai őrségváltás nagy kapkodások közben ment végbe. A Sztálin helyébe lépő alvezérek egy része az első perctől fogva tisztában volt azzal, hogy a mesterük által meghonosított hatalmi módszerek nem folytathatók, de ahhoz, hogy ezt nyíltan kimondják, még hónapokra, sőt évekre volt szükségük. (A szovjet kommunista pártnak arra a bizonyos XX. Kongresszusára 1956 februárjában, vagyis csak három évvel Sztálin halála után került sor.) Magyarországot és néhány más kelet-európai csatlósállamot illetően azonban a desztalinizáció szándéka már 1953 tavaszán megnyilvánult. Valami okból, ami aztán Magyarország helyzetét egy csapásra megkülönbözteti a szomszédos országokétól, a moszkvai vezetők gyökeres fordulatot írnak elő az 1953 májusában raportra hívott magyar pártvezetőknek. Ezt azonban nyomban kiegészíti egy - papírforma szerint egyáltalán nem szükségszerű, a szovjet szándékok szempontjából véletlennek is mondható - személyi adottság, éspedig hogy az általuk előírt, gazdaságilag ésszerűbb és sok más szempontból is normálisabb vonalvezetésnek Nagy Imre személyében akadt egy csakugyan meggyőződéses híve. Miniszterelnöki kinevezésével és az általa július elején meghirdetett kormányprogrammal Magyarország a desztalinizáció előőrsévé vált. S a fordulatot kísérő kavarodás ellenére az új kormányfő színre lépése, programja és az addig megszokottól eltérő személyisége sikeres volt, amennyiben a magyar társadalom tíz éve felhalmozott feszültségei enyhültek, s egyfajta reménykedő várakozás keletkezett, különösen falun. Még az sincs kizárva, hogy ha Nagy Imre reformpolitikája több éven át folyamatosan érvényesül, a rendszer egy időre konszolidálódik és az ötvenes évek közepére nem válik válság-gócponttá. Ez persze tényellenes spekuláció, hiszen fogalmunk sincs arról, hogy kormányon maradó Nagy Imre kezdeményezéseire hogyan reagált volna 1955-től kezdve a magyar társadalom. A valóságban, mint láttuk, 1954 végére olyan helyzet alakult ki Moszkvában, amely Rákosi számára lehetőséget nyújtott Nagy Imre eltávolítására, valamint az ’53 előtti keményvonal részleges visszaállítására. Nagy Imrét nemcsak eltávolították, de meg is bélyegezték. Lehetséges, hogy a Rákosi-rendszer agóniája ezzel vette kezdetét. Miért? Mert Nagy Imre kiebrudalásával felszínre került a pártelit belső megosztottsága, a régi politika visszahozatalával pedig a mindenkori „pártvonal” megkérdőjelezhetősége. Persze az is lehet, hogy ez a dinamika már 1953 nyarán beindult. Ezt azonban Nagy Imre leváltása nemhogy nem fékezte. Inkább felgyorsította. Az 1953-ban óvatlanul megindított belső mozgás mind veszélyesebb lengésbe hozta a politikai hatalom állványzatát. A Moszkvához - mint mindig - most is igazodni akaró, de annak ingásait egyre nehezebben követő Rákosi-Gerő-csapat már nem talált olyan szilárd pontot, ahol megvethette volna a lábát. S főleg: nem tudott mit kezdeni azzal a Nagy Imrével, akit 1953-1954. évi szereplése „a megújulás” vagy ha úgy tetszik élhetőbb Magyarország felé való elindulás jelképévé tett. A hatalomból kirekesztve ez a minden sémából kilógó reformer még nagyobb kihívássá lett, mint kormánytag és pártvezető korában. Ezzel szándékosan rövidre fogott előtörténettel eljutottunk a kirobbanás közvetlen okaihoz. Nagy Imre személye ráadásul a kulcskérdést (reform vagy forradalom?) is elénk vetíti. Tudniillik, mint minden nagy forradalomnak - például a franciának 1789-ben, az orosznak 1917-ben, vagy a magyar 1848-nak -, kezdetben a magyar '56-nak is jámbor önmérséklettől áthatott reformkövetelései voltak. Ezekből forradalom azért lett, mert - mint a történelemben annyiszor - a hatalmon lévők ezúttal sem tudtak idejében annyit koncedálni, amennyit a felgyülemlett feszültség levezetéséhez elég lett volna. Hogy csak egy ellenpéldát hozzunk: 1956 nyarán Moszkva az ellehetetlenült Rákosi helyébe alteregóját, Gerő Ernőt állította, holott a belső elégedetlenségek lecsendesítésére olyan váltás kellett volna, amely teljesen megújított csapatot állít Rákosiék helyébe - nyilván Nagy Imrével az élen. Hogy ez megelőzte volna-e a robbanást, azt persze utólag megint nem lehet kijelenteni, az viszont tény, hogy a radikális irányváltás elmaradásával tovább mélyült a válság. Három hónappal később pedig Nagy Imre kényszerű visszahívása a miniszterelnöki székbe már semmit sem ért, pláne, olyan fatális lépés (a szovjet csapatok segítségül hívása) kíséretében, amely csak olajat öntött a tűzre. Az a személycsere, amely júliusban talán még megnyugvást hozott volna, ekkor már biztosan nem volt elegendő. De térjünk vissza a magyar pártklt belső megrendüléséhez! Az 1953. júliusi részleges vezetőségváltással- szerintem - valami olyan, alig megemészthető dolog történt Budapesten, amitől a magyar helyzet egészen különlegessé vált. Hatalmon maradó vezetőcsoportot még soha nem égettek úgy le, mint Rákosiékat az 1953. júliusi párthatározattal és az ezt követő kormányfő-váltással. A Moszkvában összeállított hosszú és éles hibalista nyilvánosságra hozatala után az lett volna a normális, hogy a hiba elkövetői lelépnek a színről. Ehelyett csak néhány, a legfelsőbb kört alig érintő személyi változás történt, s főleg: helyén maradt maga Rákosi, aki személyében úgyszólván egyedül is megtestesítette mindazt, amiről Moszkvában ítéletet mondtak. Ez nyilvánvalóan kérdőjeleket hagyott maga után. Ugyanakkor, mintegy láthatatlanul, más is történt a magyar társadalommal. 1953-ban kiderült, hogy az 1948-ban megindult s addig végzetesnek hitt folyamatok -mint például a szövetkezetesítésvisszacsinálhatók. A kommunista párt uralma alatt álló nemzetek közül ekkoriban úgyszólván még egy sem tett szert ugyanilyen tapasztalatra. Másodszor: megrendült a pártelit önbizalma, méghozzá nemcsak politikailag, hanem morálisan is. Elvégre nem lehet büntetlenül éveken át kirakatpereket rendezni, emberek ezreit (benne a rendszer nem egy aktív támogatóját is) minden törvényt lábbal tiporva börtönökbe és kínzókamrákba zárni, majd pedig kijelenteni, hogy mindez „hiba” volt, de a helyükön hagyni azokat, akik azért felelősek! Ne csodálkozzunk hát azon, hogy Magyarországon a hatalmon belül valami fontos érzék, az önbizalom és az összetartás egyik lényeges eleme megzavarodott. Harmadszor: a közvélemény- s e kifejezésben most szándékosan összemosom a hatalmon kívül és belül állókat- tudatára ébredt annak, hogy a rendszer központja nem egységes, hogy a zárt redőnyök mögött belső harcok dúlnak, s hogy amit a főhatalom az egyik szájával mond azt a másik szájával másnap esetleg az utolsó betűig visszavonja, hogy harmadnap aztán mégis részlegesen érvényesnek nyilvánítsa. A rendszer tekintélye ezzel tovább nyirbálódott, amit az is mutat, hogy 1954 őszén Budapesten már utcai zavargások is voltak. Rákosiék úgy képzelték, hogy az 1955 elejei minirestaurációval helyreáll a tekintélyük. Már ez is illúzió volt, hiszen nem számolt az 1953 júliusa után megindult lelki folyamatok maradandó hatásával. A keményvonal egyenlege ezzel együtt is talán valamivel jobb lett volna, ha időközben nem mennek végbe újabb, ellenkező előjelű fejlemények Moszkvában. A Titóval való kiegyezés fényében Rákosiék ellenkező irányú mozgása még visszásabbnak tűnt, sőt még egy csipetnyit komolytalannak is. Hiszen Magyarországon senki sem felejtette el, hogy Rákosi volt „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, sem azokat a minősíthetetlen szavakat, amelyekkel Rákosi és társulata a Tito-féle „imperialista ügynökök” és „láncos kutyák” ellen tüzelt. Akinek nem volt nagyon rövid az emlékezete, még azon is eltöprengett, hogy Titoék „nemzeti kommunista útjának” szovjet rehabilitációja után voltaképpen mi marad a Rajk-per politikai konstrukciójából. Márpedig az a per a rendszer szimbolikus talapzatához tartozott, megbolygatása-mint ez utólag kiderült - a rendszert magát tette kérdésessé. Összefoglalóan arra a következtetésre juthatunk, hogy 1953 júniusától kezdve az ország végzetesen sodródott az 1956. őszi krízis felé. Abban a nem egészen másfél évben, amíg Nagy Imre állt a kormány élén, és érvényben volt az általa meghirdetett reformpolitika, talán még volt valami esély a társadalom érlelődő feszültségek békés levezetésére, valahogyan, úgy, ahogy ez Lengyelországban 1956 októberétől kezdve Gomulka visszatérésével és vezetése alatt történt a rákövetkező években. Nagy Imre 1955 elejei elkergetésével és folyamatos megbélyegzésével ez a lehetőség- mármint az állampárt esélye arra, hogy privilégiumait fenntartva megreformálja magát és áttér a hatalom konszexuálisabb gyakorlására - valószínűleg reménytelenül elveszett. 1956 tavaszától kezdve a krízist tovább mélyítette, hogy a hatalom birtokosainak már a lecsapásra sem volt ereje, s hogy a társadalmat olyan külső fejlemények bátorították,amelyek fölött sem Rákosinak sem Gerőnek nem volt hatalma. Így lehetett Magyarországon forradalom - míg azokban a szomszédos országokban, ahol ugyanolyan komisz viszonyok uralkodtak, mint magyar földön, de ahol a kommunista párthatalom kezéből nem csúszott ki a gyeplő, hasonló fejleményre nem került sor. Fejezet a szerző Eltékozolt forradalom? U.M.K. Budapest, 2006 c. könyvéből A Szentkirály utcai ház Még egyszer október 23-áról Bevallom, Gömöri György elszomorítóan értetlen olvasói levele keltette fel bennem azt az igényt, hogy néhány alapvető tényt leszögezzek a Bécsi Napló olvasói számára. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy a Kossuth téri tüntetés teljesen spontán módon jött létre. Több aznapi telefonbeszélgetésből egyértelmű, hogy a miniszterelnök hazugságbeszédének hangneme, a belőle a magyar társadalom felé sütő lenézés és a kormányképtelenség nyílt elismerése együtt váltott ki olyan felháborodást, hogy egyszerű emberek kirúgták maguk alól a széket és elindultak az Ország Háza elé tiltakozni. Tehát nem pusztán a politikai hazugság ténye, hanem a demokrácia fenyegetettsége volt a felháborodás igazi oka. S hogy ez nem túlzás, azt bizonyítják az október 23-i véres események. A Kossuth tér hamis indokkal történő lezárása, s a tüntetők és ünneplők elleni olyan rendőri agresszivitás, amilyenre a rendszerváltozás óta példa nincs (pl. lovasroham, kardlapozás, testre célzott lövések). Hogy voltak agresszív tüntetők? Azokat már a Kossuth téren is ki lehetett volna emelni, ha ez lett volna a hatalom célja. Ám a magától összeverődő tömegben ott voltak a provokátorok. Pl. az első napon civil ruhás rendőrtiszt adta azt a tanácsot a gyülekezőknek, hivatkozzanak arra, hogy a Kossuth téren csupán az ötvenhatos zászló előtt kívánnak virrasztani (vagyis biztatta őket az ott maradásra). És közismert az a fényképfelvétel, ahol rendőrök öltöznek át tüntetőkké (rajtuk már a Gyurcsányt szidalmazó póló, mellettük nejlonzsákban nemzetiszínű zászlók és fideszes sálak). És még egy apróság. A kormány kezdettől egyezett a legnagyobb ellenzéki pártot tenni meg a tüntetések szervezőjévé. Ez köszön vissza Gömöri úr véleményében. Holott a Fidesz, mint néppárt inkább fékezte a tömegek lendületét - ezzel is magyarázható, hogy népszerűségi emelkedése megtorpant. Mert méltatlan állítás olyan népszavazási igényt felhozni példának, amely ingyen sört ajánlana a népnek! Viszont micsoda demokrácia-felfogás az, amelyik az alkotmányt érintő kérdésekben sem akar helyt adni a társadalom véleményének? Márpedig ma Magyarországon ez a helyzet. És ha mégis a hazugság ügyére térünk vissza, felmerül a kérdés, rendben van-e az, hogy a kormány - felelősségének beismerése után - mindenféle társadalmi felhatalmazás nélkül a meghirdetettel gyökeresen ellentétes programot igyekszik végrehajtani? Vállalkozói kormányunk hogyan gondolja: vajon ha egy nagyvállalatot csődbe vittek, akkor lehet-e a csődgondnok a korábbi vezetője? Dr. Kelemen András (Budapest) HARAGOS SZÁMVETÉS Folytatás az 1. oldalról a 100%-ra átszámolva azt jelenti, hogy a trianoni határok között élő magyar nyelvű népességnek csupán alig 20%-a „víz“, a többi... No mondjuk Böjte atya szavával: nagyon beteg... És nagy kérdés persze, hogy életképes-e még az a szervezet, amelynek 80%-át ennyire nem érdekli a magyar kisebbségek sorsa. Nem, nyilvánvalóan nem életképes, és ezt minden kétséget kizáróan bebizonyította az 2006-os év. A szociálliberális érdekcsoport tavasszal felfoghatatlan módon újra megnyerte a választásokat, és az, hogy ezt csalással és hazugsággal érte el, nem menti fel a választókat a felelősség alól. Mert aki képes hitelt adni ennyi hazugságnak és bedőlni ennyi csalásnak, az csak magára vethet. Az ember azt hihette volna, hogy ezzel elértük a mélypontot, tovább már nem süllyedhetünk, ez azonban sajnos tévedés volt, mert az, ami még ezután következett, már szinte hihetetlen, minden emberi fantáziát meghaladó, abszurd bohózat. Mert ugyan ki hinné el, hogy civilizált ország miniszterelnöke kijelenti, hogy kormányával együtt négy éven keresztül semmit nem csinált, csak annyit, hogy kormányzása utolsó másfél-két évében mindenkinek, mindenben hazudott. S a kabaré csattanója: a kormányfő a végén büszke arra, hogy mindezt be meri vallani, miáltal ő lesz a nap hőse, pártja hűséget esküszik s a parlament bizalmat szavaz neki... Mindezen remekül lehetne mulatni, ha nem lenne az éremnek másik oldala is, amelyen azon keveseket, akik felháborodnak ez abszurd bohózat valódiságán, rendőrosztagok „oszlatják“ tűzzel-vassal, vízágyúval, gumibottal és lövedékkel... S az abszurditás csúcsa: a forradalom ötvenedik évfordulóját az ország és a világ „politikai elitje“ együtt ünnepli azon a Kossuth téren, amelyet teljesen törvénytelenül „műveleti területnek“ nyilvánítottak és vaskordonokkal vettek körül, s amelyre a nép fia máig sem teheti be lábát. Persze azok, akik Brüsszelben vagy másutt oly érzékenyen felszisszennek, ha valaki cigánybűnözésről beszél és hisztériás üvöltésbe törnek ki, ha valaki észre meri venni, hogy egy gazember véletlenül zsidó, ilyesmit még csak hírértéknek sem tekintenek. Verik a tüntetőket Magyarországon? Hát ez kérem magyar belügy. Magyarokat vernek Szlovákiában, Romániában, Szerbiában? Ez meg szlovák, román, szerb belügy. Igaz, vannak nálunk is berzenkedők. Az a bizonyos 20%... Amelynek azonban legfeljebb 10%-a kész és képes cselekedni is. A többiek? Lehetnek már szinte magatehetetlen aggastyánok, mint jómagam, aki belátom: hetvenöt éves rokkantként a barikádon is csak útjában lennék mindenkinek. De nagyon sokan félnek is, és nyilván okkal-joggal, amint azt a közelmúlt groteszk abszurditásai megmutatták. És itt fel kell tennünk a kérdést: érdemes-e bátornak lenni? A kérdés paradoxona: ha feltettem, már válaszoltam is. Aki elkezd mérlegelni, annak rögtön be kell látnia, hogy nincs semmi értelme bármiféle hősieskedésnek. A magyarság a Kárpát-medencében halálra van ítélve, ahogy azt már jó kétszázhúsz évvel ezelőtt a német történetfilozófus Herder is látta. Eddigi fennmaradását valószínűleg annak köszönhette, hogy vonakodott tudomásul venni az ítéletet, amelyet most gyors egymásutánban többször is elfogadott: 2002 tavaszán, 2004. december 5-én és 2006 áprilisában. Teljesen mindegy, hogy megtévesztve vagy tudatosan tette ezt. Sajnálatra méltó viszont az a bizonyos 20% s még inkább ennek az az egy tizede, amely szívósan és elkeseredetten tüntet, utakat zár le, hősiesen nevetségessé téve önnönmagát. Mert azon, hogy nyolcvan-száz ember jelenik meg ott, ahol nyolcvan-százezernek kellene összegyűlnie, bizony csak szánakozva mosolyogni lehet. Kedves Barátaim! Bátorságotok, elszántságotok, kitartásotok minden tiszteletet megérdemel, de értelmetlen s egyre veszélyesebbé válik magatokra nézve. A hatalmon lévők ugyanis készülődnek: mint tudjuk, a parlament rendészeti bizottságának kormánypárti többsége 3 milliárd (!) forintot szavazott meg a rendőrségnek új „tömegoszlató eszközök“ beszerzésére. Ami azt jelenti, hogy a tüntetők testi épségüket, esetleg életüket is kockáztatják. És ugyan miért? Azért a népért, amely hatalomba segítette a politgengszterek siserehadát és közömbösen tűri a hatalommal való visszaélést? Mit tehetünk? Semmit. Azaz hogy: ássuk tovább méla engedelmességgel a sírt, amelyet a hatalmasok ásatnak velünk, a sírt, amelyben elsüllyed az, ami még megmaradt ebből a nemzetből, és ne csodálkozzunk azon, hogy e sírt nem veszik körül a népek, s aki véletlenül elmegy mellette, annak szemében nem gyászkönny, hanem gúny és megvetés ül s esetleg káröröm... 3