Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2007-03-01 / 2. szám

8 BÉCSI NAPLÓ 2007* március-április KÖZÖTTÜNK ÉLNEK Pongrácz Vilmos Mikszáth Kálmán így kezdi a Beszterce ostroma című regényét: „A Pongrácz család története tele van középkori fénnyel, ragyogással... Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ...megszédül...“. A Liptó vármegyéből származó Pongrácz nemzetség tagjainak a neve szám­talanszor szerepel a magyar történelemben: a Muhi csatától kezdve, Hunyadi János törökellenes harcain át, az 1848/49-es szabadságharcokig. A kiterjedt csa­lád tagjai közt több jogász, pap, orvos, botanikus, követ, országgyűlési képviselő és nem kevesebb, mint 42 tollforgató található! E család leszármazottja, Pongrácz Vilmos, üzletember, a Pongrácz Alapítvány létrehozója, 1969 óta él Ausztriában. Amint leparkoltam az utcájukban, kellemes ká­véillat ölelt körül. Kávépörkölő üzem van a közelünkben. Annak ide­jén azonnal beleszerettem ebbe a lakásba. Az illatok Magyarországra emlékeztettek. Amikor 1957-ben visszatérhettünk a deportálásból, budapesti albérle­tünkben a háziasszonyunk, hajdani fiumei kereskedő jobb időket megélt özvegye pörkölte mindig házilag, a ki tudja honnan szerzett nyers kávét és ilyenkor az egész ház megtelt kávéillattal. Mikor és miért deportálták a családját? A deportálások 1950/51-ben kezdődtek. Akkor már mindenféle egzisztencia nélkül éltünk a Kékgolyó ut­cai lakásunkban, hiszen 1948 után mindenünket álla­mosították, és édesapám a Magyar­ Egyiptomi Rész­vénytársaság vezérigazgatói állását is elvesztette. Ké­sőn nősült és a kitelepítéskor már elmúlt 50 éves. A bátyám hat-, én hároméves voltam, amikor megkap­tuk a felszólítást, hogy 24 órán belül el kell hagynunk Budapestet. Jászjákóhalmát jelölték ki kényszerlakhe­lyül. Megjelent egy teherautó, amire sebtiben felpakol­tuk azt a pár holmit, főleg ágyneműt és használati tárgyakat, amiket magunkkal vihettünk. Az állomáson már jó néhány sorstársunk: ügyvédek, katonatisztek, arisztokraták, kereskedők, földbirtokosok várakoztak. Jászjákóhalmán egy kulák családot büntettek velünk, akinek ki kellett költöznie az egyik szobájából. Agyag­­padlós kis szoba volt, se villany, se víz, a konyha közös. Miből éltek? Apám főleg kubikusként dolgozott. Anyám alkalmi munkákat végzett, kapált, kukoricát tört, krumplit sze­dett. Mégis boldog gyerekkorom volt a falusi élet min­den szépségével: a végtelen hosszúságú nyarak, az aratás, a cséplés, a gyümölcslopások és foci, foci, foci...A kitelepítettek a hétvégeken bridzseztek a laká­lyosan berendezett kuckóikban. A rokonoktól kapott kávéval, teával kínálták egymást, megőrizték humo­rukat és csak ritkán panaszkodtak. Meddig tartott a kitelepítésük? Amikor az első Nagy Imre-kormány hatalomra ke­rült, enyhült a helyzet. 1954-ben elhagyhattuk a Jász­ságot. Bárhova mehettünk, csak Budapestre nem, így kerültünk a Budai hegyek lábánál fekvő Nagykovácsi­ba, ahol albérleti szobát szereztünk. Apám minden nap hajnali 3 órakor kelt, többszörös átszállással utazott Szentendrére és vissza, ahol festékgyárban segédmun­kásként dolgozott. 1957-ben végre visszatérhettünk Budapestre, a kávéillatú egyszobás albérletbe! Hol járt iskolába? Az elemit Nagykovácsiban kezdtem, majd Budapes­ten a piarista gimnáziumba jártam. Soha nem voltam jó tanuló, viszont jó sportoló. Úszni későn tanultam meg és egyik általános iskolai tehetségkutató verseny után felvettek az Építők klubjába. Reggelente 6 óra­kor kezdődött az edzés a Margitszigeten. Egyszer meg­mutatták a hátúszás módját és kiderült, hogy ez az én számom. Egy év múlva már a korosztályomban magyar bajnok lettem. Ezzel kezdődött úszói karrierem. Milyen jelentősebb eredményei voltak? 1960 és 64 között a korosztályom minden hátúszó versenyét megnyertem. Átigazoltam az FTC-be. Olyan nagy úszókkal voltam egy klubban, mint Csikány Jó­zsef és Madarász Csilla. Magyar országos serdülő, majd ifjúsági bajnok lettem 100 méteren, 1964-ben csapat­ban mind a három váltót megnyertük, a magyar-fran­cia felnőtt úszó találkozón én tarthattam a magyar zász­lót, bekerültem a válogatottba, a felnőttek versenyén harmadik lettem. Tatán is voltam edzőtáborban, ám 1964-ben abbahagytam az úszást. Miért? Az egész túl sok lett. Egyre többet kellett edzenem. Reggel 5 órakor keltem: utazás, edzés, iskola, ebéd nélkül edzés, tanulás, este 8 órakor fekvés. Mindezt négy felnőttel közös albérleti szobában. Jöttek az is­kolában is a problémák, a tanulás rovására ment a sportolás. 18 évesen nehéz korban is voltam, a szívem majd megszakadt az úszásért, mégis abbahagytam és ezzel elkezdődtek a viszontagságaim. Milyen viszontagságokra gondol? Elvesztettem életem egyik kitöltő hátterét az uszo­dát és a klubtársaimat. Nagyon nehezen érettségiztem le és nem találtam a helyemet a világban. A rossz érett­ségi után szó sem lehetett továbbtanulásról. Minden­féle munkát végeztem, voltam segédmunkás a festék­gyárban, kulisszatologató a Nemzetiben, figuráns a földmérőknél, ápoló a mentőszolgálatnál. Mi volt az oka, hogy elhagyta Magyarországot? Önálló életet akartam kezdeni a magam erejéből. Életem minden gondját a disszidálásban véltem megol­dani és szabad világban akartam élni. Mivel Nyugatra nem kaptam útlevelet, katonaköteles is voltam, törtem a fejemet, hogyan szökhetnék. Csakis az úszás jöhetett számításba. A KGST országaiba utazhattam betétlappal. Először az NDK-val próbálkoztam, Rostocknál, aztán Bulgáriával, Burgasznál akartam átúszni Törökország­ba, egy évvel később Lengyelországból Dániába, de min­dig túl nagy volt a rizikó. 1969-ben kaptam útlevelet Bulgáriába, amivel átutazhattam Jugoszlávián is. Vissza­felé kiszálltam a vonatból Belgrádban. Tudták a szülei, hogy mire készül? Senki sem tudhatott a terveimről. Ma is emlékszem, milyen izgatott voltam, milyen fájdalom volt elhagyni a hazámat és búcsú nélkül a szüleimet, de a szabadság­­vágy mindent legyőzött. Június elején vonattal, majd autóstoppal értem el Kopert. Jugoszláviára csak átuta­­zási engedélyem volt, így óvakodnom kellett a rend­őröktől. Napközben mindent kifürkésztem, egyik hegy­tetőről már láttam Triesztet. Este a tengerparton egyik bokorban hagytam a holmijaimat. A jogosítványomat a fürdőruhámba dugtam és beleereszkedtem a sötét csil­­lagtalan éjszakában a tengerbe. Reszkettem a hidegtől, mert a vihar felkavarta a vizet. Átfázva, mindenféle úszásnemben, órákig, szinte transzban úsztam. Az éjsza­ka egyre sötétebb lett, és a végtelen tengerben, néha lebukva a víz alá, az volt az érzésem, hogy koporsóban vagyok. Csak egyik, Kanadában élő úszótársam szavai­ra tudtam gondolni: vigyázz az őrhajókra! Éjjel kettő körül egyik strandnál értem partot. A kapu zárva volt, de az étteremben még pislákolt a fény. Kiabálásomra pincérek futottak felém a kulccsal: Itália, Itália! És én ujjongva ugráltam a magasba: Liberta, Liberta! Hogyan alakult a szabad világban a sorsa? Triesztben táborba vittek. Hónapokig tartott, amíg megkaptam a letelepedési engedélyt Ausztriába, ahol számos rokonom élt. Mindenki segített valahogy. Elő­ször az unokatestvéremnél dolgoztam segédmunkás­ként fatelepen, miközben a várkastélyukban laktam, ahol k­evés inas szolgált fel. Aztán feljöttem Bécsbe, egyik Caritas-otthonban kaptam szállást, mindenfélét dolgoztam és 1970-ben beiratkoztam az AKH (bécsi Közkórház) radiológiai asszisztensképző iskolájába, amit el is végeztem. A szakmámban csak rövid ideig dolgoztam, mert orvoslátogatóként kaptam állást oszt­rák vállalatnál, ahol hamarosan átvehettem a híres Sereno cég klinikai képviseletét. A cég radioimmu­noassay és hormonok gyártásával és eladásával fog­lalkozott. Abban az időben forradalmi találmánynak számított, hogy az emberi vérből a különböző hormo­nokat radioimmunoassay segítségével gyorsan és nagy érzékenységgel meg tudták határozni. A klinikákon új és létszükségletű módszereket tudtam bemutatni. Egész Ausztria hozzám tartozott. Olyan foglalkozási ágba kerültem, ahol nevet szereztem magamnak és megismertem a kulcsembereket. Lassan feltornásztam magam. 9 év után átváltottam kimondottan laborvegy­szereket és reagenseket gyártó kaliforniai céghez, ahol kezdetben alkalmazottként foglalkoztattak, de időköz­ben önálló lettem, és így dolgozom már 24 éve. Elein­te csak Ausztriában képviseltem a céget, majd a 80-as évek végétől Kelet-Európában is. 1994-ben saját céget alapítottam Budapesten. Önálló irodánk, raktárunk van, technikusaink állítják fel a kórházakban a bérelt vagy megvásárolt gépeket, amiknek kezelését betanít­juk, elvégezzük a javításokat, felújításukat stb. A fize­tési morál Magyarországon jó. Milyennek látja a magyar egészségügyi viszonyo­kat? A magyar viszonyokat elég jól ismerem. Főleg klini­kai és kórházi laboratóriumokkal van kapcsolatom, ahol nagyra becsülöm az ott dolgozók szakmai felké­szültségét. A 90-es évektől a kórházak felszereltsége a különböző pályázatok, alapítványok, támogatások stb. révén rengeteget javult. A most bevezetésre váró egészségügyi reform szükséges, de érzésem szerint végrehajtása, kommunikálása nem mindig optimális és a két nagy párt kereszttüzébe is került. 2006 óta Romániában Pongrácz Alapítvány mű­ködik. Milyen céllal? 1945-ig a családom egy része a Bihar megyei Nagybágyán élt, ahol a nagyszüleim földbirtokosok voltak. Szívemen viselem a zömében magyar ajkú falu sorsát. Alapítványommal rendbe hoztuk a családi sír­boltot, bevezettük a villanyt a kápolnába, Tempfli püs­pök úr segítségével harmóniumot is szereztünk. A re­formátus templom belső világításának a munkálatai most fejeződnek be. Sok más tennivaló is van még. Két fia van, beszélnek magyarul? 1970-ben nősültem. A feleségem, Kendeffy Erzsébet, Erdélyből származik. Sok mindenen ment keresztül, amíg sikerült kijutnia Romániából. Azóta értem révbe, amióta összekötöttem vele a sorsomat. A fiaink közgaz­dasági egyetemet végeztek. Londonban dolgoznak bank­szakmában és természetesen beszélnek magyarul. Ferenczy Kyra Volt egyszer egy Nemzetőr 1956. december 23-án, a Bécsből Bremer­­havenbe tartó, magyar menekülteket szállító személyvonaton került kezembe a Magyar Sza­badságharcos Írók Lapjának, a Nemzetőrnek akkor megjelent első példánya. Ha emlékeze­tem nem csal, ez négyoldalas kiadvány volt, amelyben az új lap bécsi szerkesztősége bemu­tatkozott az olvasónak. A vezércikket az újság főszerkesztője, Tollas Tibor írta, akinek koráb­ban nevét sem hallottam. Feltételeztem, hogy az írói álnév mögött hazulról elmenekült, ismert szerző rejlik. A fejlécen, a Kossuth címer mel­lett, piros-fehér-zöld sáv utalt a lap nemzeti be­állítottságára. Az újság minden szavával egyet­értettem, éreztem, tudtam, hogy ez az én lapom. Tíz hónappal később, amikor Amerikából visszatérve, New brunswick-i kábelgyári mun­kásból gráci egyetemista lettem, ismét találkoz­tam a Nemzetőrrel. Diáktársaimtól hallottam, hogy a lapnak már két munkatársa is tartott szer­zői estet Grácban. Pár héttel európai “hazaté­résem” után, december első szombatján, maga a főszerkesztő, Tollas Tibor érkezett közénk és hozta lázba a Steiermärkische Weinstube ter­mében összegyűlt egyetemista fiatalokat. Nem­csak a költő versei hatottak ránk, de az újság szelleme és programja is. Pár nappal később a Gráci Magyar Diákszövetség keretében megala­kult az első Nemzetőr Baráti Kör, amelynek tag­jai előfizették és ösztöndíjukból támogatták a lapot. Mindig nagy öröm volt számunkra, ami­kor kezdetben kéthetente, később havonta kéz­hez kaptuk az újságot. Az első számnak még Tollas Tibor Svájcban letelepedett, egykori váci börtöntársa, Luka László volt a felelős szerkesztője, később ezt a feladatkört is a főszerkesztő töltötte be. A kiadóhivatal élén, az alapítást követő első tíz évben, Balogh Győző, Gyümölcsfalvi Imre, majd Mikófalvy Lajos állt. A lap szerkesztősé­ge 1957 októberétől 1963 szeptemberéig Bécs­­ben, ezt követően Münchenben működött. A bécsi korszak szerkesztő gárdájából ki kell emel­ni Csizmadia Zoltán, Szalay Lóránd, Kocsis Gábor, Fehérváry István, Schermann Rudolf, Hanák Tibor (Horváth Tamás), Fáber György, Illosvay Ferenc , Vajda István, valamint két te­hetséges fiatal: Deák Ernő és Varga Gyula ne­vét. A külföldről érkezett írások szerzői között találjuk Kerényi Károly vallástörténészt, Brandenstein Béla filozófust, Gosztonyi Péter hadtörténészt, Eckhardt Tibor, Varga László és Padányi Gulyás Béla politikust, Hennyei Gusz­táv volt külügyminisztert, Kővágó József volt főpolgármestert, Stankovich Viktor külpolitikai újságírót, Vadnay Zsuzsa publicistát, Várady Imre irodalomtörténészt, valamint az írók kö­zül Kisjókai Erzsébetet, Csíky Ágnes Máriát, Határ Győzőt, Wass Albertet, Kabdebó Tamást, Lökkös Antalt, Makkai Ádámot, Peéry Rezsőt, Sulyok Vincét, Szente Imrét, Szitnyai Zoltánt, Thinsz Gézát, Tűz Tamást és másokat. Ez volt a Nemzetőr első, remekbe szabott írógárdája, amelyhez később az emigráns újságírás olyan tehetséges képviselői csatlakoztak, mint Saáry Éva, Czupy Bálint, Czettler Antal, Csonka Emil, Dénes Tibor, vagy Vajda Albert. Utoljára hagy­tam a háttérből irányító szürke eminenciást, a bölcs és nagyműveltségű, Kovách Aladárt, a Téli Zsoltár szerzőjét, aki nemcsak a német nyelvű Nemzetőrt, a Freiheitskampf­ert szerkesztette, de a magyar szám összeállításában is döntő szere­pet játszott. A lap, amelynek szellemi iránytűje alapításától a hazai rendszerváltásig a nemze­ti-konzervatív világnézet volt, külföldi barátai és erkölcsi támogatói között tarthatott számon olyan kiválóságokat, mint Salvator de Mada­riaga spanyol író, Imaoka japán nyelvtudós, va­lamint Macartney angol történész. Kizárólag a főszerkesztő népszerűségének és szervezőkészségének volt köszönhető, hogy a lap - eredeti szellemében - a Kádár-rendszer buká­sáig fennmaradhatott. Az újság előállítási költ­ségeinek legfeljebb a felét biztosították az előfi­zetési díjból és a (német) állami szubvencióból, a másik felét Tollas Tibor teremtette elő, évről évre megismételt amerikai körútjain. (A lap elő­fizetőinek döntő többsége az Egyesült Államok­ban élő, 1956 szelleméhez ragaszkodó emigráci­óból toborzódott.) Szinte minden ősszel végig­járta az amerikai magyar közösségeket, irodal­mi esteket tartott és pénzt gyűjtött a Nemzetőr számára, de ismételten eljutott Dél-Amerikába, sőt Ausztráliába is. Ilyenkor irigyei gúnyosan összesúgtak: “Tollas már megint tarhál...” Tud­ni kell ugyanis, hogy az 56-os emigrációban neki volt a legtöbb lelkes híve és a legtöbb ellensége. A Kádár-rendszer ötödik hadoszlopa, a III/III- as ügynökök vezényletével, nagy igyekezettel buzdította irigyeinek kórusát. Ezek az áskálódá­­sok semmit sem ártottak népszerűségének, tekin­télyének és nyugati politikai kapcsolatainak. Mint a Nemzetőr főszerkesztőjét Erhard német kan­cellár ugyanúgy fogadta, mint Willy Brand berli­ni polgármester, Strauss bajor miniszterelnök, vagy Nixon amerikai elnök. Különösen nagy jelentősége volt Tollas Tibor külföldi missziós útjainak a tízmillió aláírást gyűjtő akció idején, amikor az elnémított tíz­millió hazai magyar helyett, tízmillió külföldi követelte, hogy a magyar ügyet tartsák tovább­ra is az ENSZ napirendjén.Tollas Tibor kariz­matikus egyéniségének és áldozatos munkájá­nak köszönhető, hogy ezt a célt sikerült elérni. Ugyanilyen döntő szerepe volt a Nemzetőrnek és főszerkesztőjének a fiatalkorú politikai fog­lyok kivégzése elleni tiltakozás sikerében. A nyilvánosságra hozott bizonyító anyagot (a ké­szülő új büntető törvénykönyv tervezetét) volt törvényszéki orvostan professzorom, Tamáska Lóránd hozta ki titokban az országból és adta át a Nemzetőrnek. A lapnak az első hét évben (1963 őszéig) Bécs 4. kerületében, a Starhemberg Gasse 4. számú bérház 4. emeletén, négyszobás lakásban volt a szerkesztősége. Egészen pontosan: egyetlen szo­bában működött a Nemzetőr irodája, ezzel szomszédos volt az én szobám (miután 1959-ben Grácból felkerültem Bécsbe), a további két he­lyiségben pedig Tollas Tibor és családja lakott. A szerkesztőség zsongása, nyüzsgése alól azon­ban egyik szoba sem vonhatta ki magát, hiszen a szüntelenül érkező látogatókból minden he­lyiségbe, még a konyhába is jutott. Megfordult ott minden valamire való menekült magyar, aki a világ bármely részéről Bécsbe érkezett: Kerényi Károly, Dénes Tibor és Luka László Géniből, Vadnay Zsuzsa Rómából, Pfitzner Rudolf Münchenből, Kabdebó Tamás London­ból, vagy Szente Imre Helsinkiből. A minden­napos vendégek természetesen bécsi magyarok voltak, mint Szőts István filmrendező, Deed Ferenc és Kovács Kálmán festőművész, vagy a vadászhistóriák bohém, vidám mestere, Ilosvay Ferenc. Egyszóval valóságos magyar szellemi központ volt a Nemzetőr bécsi irodája, amely a szerkesztőségi munkák mellett időnként mene­dékhelyként, irodalmi kávéházként, vagy mint honvágycsillapító lelkigondozó hivatal műkö­dött. A lap természetesen, a vendégjárás elle­nére, mindig gondosan elkészült, legfeljebb a lapzártát kísérte némi izgalom. Az anyag és a tördelőnek szóló tükör rendszerint csak az utol­só pillanatban készült el. A főszerkesztő ilyen­kor a tőle megszokott lázas sietséggel ragasz­totta le és címezte meg a kéziratokat tartalma­zó borítékot, majd lerohant a villamosmegálló­hoz, végigutazott a városon, hogy azután a Westbahnhof csarnokában ismét futva tegye meg az utat az éjfélkor induló müncheni express postakocsijáig és abba megkönnyebbülve bedob­ja a küldeményt. A Nemzetőr történetében - alapítása és a rendszerváltás között - három korszakot külön­böztethetünk meg: az első évtized volt a hősi csaták korszaka, a második évtized a csendes állóháborúé, míg a harmadikat az utóvédhar­cok jellemezték. A kommunizmus bukásával a lap elérte célját, betöltötte küldetését és ahogy Borbándy Gyula beszüntette ekkor irodalmi folyóiratát, az Új Látóhatárt, úgy akart pontot tenni a Nemzetőr sikeres történetének a végére Tollas Tibor is, de súlyos betegsége megakadá­lyozta ennek a szándékának a megvalósítását. Tény, hogy az a Nemzetőr amely akkor is ma­kacs elkötelezettséggel őrizte a forradalom szel­lemét, amikor a hűségesek tábora már ama Mi­kes által említett rodostói szilvafa árnyékában is elfért volna, beírta nevét a magyar újságírás történetébe. Tanúja voltam, mit jelentett Tollas Tibor számára, amikor 1990 húsvétján, a hon­talanság hosszú és keserves évei után, Lezsák Sándorral és velem, Sopronnál újra hazája föld­jére léphetett. Élete nagy elégtétele volt ez a felemelő, rendkívüli esemény, amely végleg meggyőzte arról, hogy a Nemzetőr élén folytatott harca nem volt hiábavaló. Juhász László Hangverseny a Philharmonia Hungarica (1957-2001) első koncertjének ötvenedik évfordulója tiszteletére 2007. május 28., pünkösdhétfő, 15.30 órakor Baden bei Wien Congress Casino Baden, Díszterem Kaiser-Franz-Ring 1,2500 Baden bei Wien Igény esetén az Ausztriai Magyarok Központi Szövetsége autóbuszt indít (önköltséges áron) a Schwedenplatzról. Érdeklődni lehet: Wurst Erzsébetnél, 0664 4649 505

Next