Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
8 BÉCSI NAPLÓ 2007* március-április KÖZÖTTÜNK ÉLNEK Pongrácz Vilmos Mikszáth Kálmán így kezdi a Beszterce ostroma című regényét: „A Pongrácz család története tele van középkori fénnyel, ragyogással... Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ...megszédül...“. A Liptó vármegyéből származó Pongrácz nemzetség tagjainak a neve számtalanszor szerepel a magyar történelemben: a Muhi csatától kezdve, Hunyadi János törökellenes harcain át, az 1848/49-es szabadságharcokig. A kiterjedt család tagjai közt több jogász, pap, orvos, botanikus, követ, országgyűlési képviselő és nem kevesebb, mint 42 tollforgató található! E család leszármazottja, Pongrácz Vilmos, üzletember, a Pongrácz Alapítvány létrehozója, 1969 óta él Ausztriában. Amint leparkoltam az utcájukban, kellemes kávéillat ölelt körül. Kávépörkölő üzem van a közelünkben. Annak idején azonnal beleszerettem ebbe a lakásba. Az illatok Magyarországra emlékeztettek. Amikor 1957-ben visszatérhettünk a deportálásból, budapesti albérletünkben a háziasszonyunk, hajdani fiumei kereskedő jobb időket megélt özvegye pörkölte mindig házilag, a ki tudja honnan szerzett nyers kávét és ilyenkor az egész ház megtelt kávéillattal. Mikor és miért deportálták a családját? A deportálások 1950/51-ben kezdődtek. Akkor már mindenféle egzisztencia nélkül éltünk a Kékgolyó utcai lakásunkban, hiszen 1948 után mindenünket államosították, és édesapám a Magyar Egyiptomi Részvénytársaság vezérigazgatói állását is elvesztette. Későn nősült és a kitelepítéskor már elmúlt 50 éves. A bátyám hat-, én hároméves voltam, amikor megkaptuk a felszólítást, hogy 24 órán belül el kell hagynunk Budapestet. Jászjákóhalmát jelölték ki kényszerlakhelyül. Megjelent egy teherautó, amire sebtiben felpakoltuk azt a pár holmit, főleg ágyneműt és használati tárgyakat, amiket magunkkal vihettünk. Az állomáson már jó néhány sorstársunk: ügyvédek, katonatisztek, arisztokraták, kereskedők, földbirtokosok várakoztak. Jászjákóhalmán egy kulák családot büntettek velünk, akinek ki kellett költöznie az egyik szobájából. Agyagpadlós kis szoba volt, se villany, se víz, a konyha közös. Miből éltek? Apám főleg kubikusként dolgozott. Anyám alkalmi munkákat végzett, kapált, kukoricát tört, krumplit szedett. Mégis boldog gyerekkorom volt a falusi élet minden szépségével: a végtelen hosszúságú nyarak, az aratás, a cséplés, a gyümölcslopások és foci, foci, foci...A kitelepítettek a hétvégeken bridzseztek a lakályosan berendezett kuckóikban. A rokonoktól kapott kávéval, teával kínálták egymást, megőrizték humorukat és csak ritkán panaszkodtak. Meddig tartott a kitelepítésük? Amikor az első Nagy Imre-kormány hatalomra került, enyhült a helyzet. 1954-ben elhagyhattuk a Jászságot. Bárhova mehettünk, csak Budapestre nem, így kerültünk a Budai hegyek lábánál fekvő Nagykovácsiba, ahol albérleti szobát szereztünk. Apám minden nap hajnali 3 órakor kelt, többszörös átszállással utazott Szentendrére és vissza, ahol festékgyárban segédmunkásként dolgozott. 1957-ben végre visszatérhettünk Budapestre, a kávéillatú egyszobás albérletbe! Hol járt iskolába? Az elemit Nagykovácsiban kezdtem, majd Budapesten a piarista gimnáziumba jártam. Soha nem voltam jó tanuló, viszont jó sportoló. Úszni későn tanultam meg és egyik általános iskolai tehetségkutató verseny után felvettek az Építők klubjába. Reggelente 6 órakor kezdődött az edzés a Margitszigeten. Egyszer megmutatták a hátúszás módját és kiderült, hogy ez az én számom. Egy év múlva már a korosztályomban magyar bajnok lettem. Ezzel kezdődött úszói karrierem. Milyen jelentősebb eredményei voltak? 1960 és 64 között a korosztályom minden hátúszó versenyét megnyertem. Átigazoltam az FTC-be. Olyan nagy úszókkal voltam egy klubban, mint Csikány József és Madarász Csilla. Magyar országos serdülő, majd ifjúsági bajnok lettem 100 méteren, 1964-ben csapatban mind a három váltót megnyertük, a magyar-francia felnőtt úszó találkozón én tarthattam a magyar zászlót, bekerültem a válogatottba, a felnőttek versenyén harmadik lettem. Tatán is voltam edzőtáborban, ám 1964-ben abbahagytam az úszást. Miért? Az egész túl sok lett. Egyre többet kellett edzenem. Reggel 5 órakor keltem: utazás, edzés, iskola, ebéd nélkül edzés, tanulás, este 8 órakor fekvés. Mindezt négy felnőttel közös albérleti szobában. Jöttek az iskolában is a problémák, a tanulás rovására ment a sportolás. 18 évesen nehéz korban is voltam, a szívem majd megszakadt az úszásért, mégis abbahagytam és ezzel elkezdődtek a viszontagságaim. Milyen viszontagságokra gondol? Elvesztettem életem egyik kitöltő hátterét az uszodát és a klubtársaimat. Nagyon nehezen érettségiztem le és nem találtam a helyemet a világban. A rossz érettségi után szó sem lehetett továbbtanulásról. Mindenféle munkát végeztem, voltam segédmunkás a festékgyárban, kulisszatologató a Nemzetiben, figuráns a földmérőknél, ápoló a mentőszolgálatnál. Mi volt az oka, hogy elhagyta Magyarországot? Önálló életet akartam kezdeni a magam erejéből. Életem minden gondját a disszidálásban véltem megoldani és szabad világban akartam élni. Mivel Nyugatra nem kaptam útlevelet, katonaköteles is voltam, törtem a fejemet, hogyan szökhetnék. Csakis az úszás jöhetett számításba. A KGST országaiba utazhattam betétlappal. Először az NDK-val próbálkoztam, Rostocknál, aztán Bulgáriával, Burgasznál akartam átúszni Törökországba, egy évvel később Lengyelországból Dániába, de mindig túl nagy volt a rizikó. 1969-ben kaptam útlevelet Bulgáriába, amivel átutazhattam Jugoszlávián is. Visszafelé kiszálltam a vonatból Belgrádban. Tudták a szülei, hogy mire készül? Senki sem tudhatott a terveimről. Ma is emlékszem, milyen izgatott voltam, milyen fájdalom volt elhagyni a hazámat és búcsú nélkül a szüleimet, de a szabadságvágy mindent legyőzött. Június elején vonattal, majd autóstoppal értem el Kopert. Jugoszláviára csak átutazási engedélyem volt, így óvakodnom kellett a rendőröktől. Napközben mindent kifürkésztem, egyik hegytetőről már láttam Triesztet. Este a tengerparton egyik bokorban hagytam a holmijaimat. A jogosítványomat a fürdőruhámba dugtam és beleereszkedtem a sötét csillagtalan éjszakában a tengerbe. Reszkettem a hidegtől, mert a vihar felkavarta a vizet. Átfázva, mindenféle úszásnemben, órákig, szinte transzban úsztam. Az éjszaka egyre sötétebb lett, és a végtelen tengerben, néha lebukva a víz alá, az volt az érzésem, hogy koporsóban vagyok. Csak egyik, Kanadában élő úszótársam szavaira tudtam gondolni: vigyázz az őrhajókra! Éjjel kettő körül egyik strandnál értem partot. A kapu zárva volt, de az étteremben még pislákolt a fény. Kiabálásomra pincérek futottak felém a kulccsal: Itália, Itália! És én ujjongva ugráltam a magasba: Liberta, Liberta! Hogyan alakult a szabad világban a sorsa? Triesztben táborba vittek. Hónapokig tartott, amíg megkaptam a letelepedési engedélyt Ausztriába, ahol számos rokonom élt. Mindenki segített valahogy. Először az unokatestvéremnél dolgoztam segédmunkásként fatelepen, miközben a várkastélyukban laktam, ahol kevés inas szolgált fel. Aztán feljöttem Bécsbe, egyik Caritas-otthonban kaptam szállást, mindenfélét dolgoztam és 1970-ben beiratkoztam az AKH (bécsi Közkórház) radiológiai asszisztensképző iskolájába, amit el is végeztem. A szakmámban csak rövid ideig dolgoztam, mert orvoslátogatóként kaptam állást osztrák vállalatnál, ahol hamarosan átvehettem a híres Sereno cég klinikai képviseletét. A cég radioimmunoassay és hormonok gyártásával és eladásával foglalkozott. Abban az időben forradalmi találmánynak számított, hogy az emberi vérből a különböző hormonokat radioimmunoassay segítségével gyorsan és nagy érzékenységgel meg tudták határozni. A klinikákon új és létszükségletű módszereket tudtam bemutatni. Egész Ausztria hozzám tartozott. Olyan foglalkozási ágba kerültem, ahol nevet szereztem magamnak és megismertem a kulcsembereket. Lassan feltornásztam magam. 9 év után átváltottam kimondottan laborvegyszereket és reagenseket gyártó kaliforniai céghez, ahol kezdetben alkalmazottként foglalkoztattak, de időközben önálló lettem, és így dolgozom már 24 éve. Eleinte csak Ausztriában képviseltem a céget, majd a 80-as évek végétől Kelet-Európában is. 1994-ben saját céget alapítottam Budapesten. Önálló irodánk, raktárunk van, technikusaink állítják fel a kórházakban a bérelt vagy megvásárolt gépeket, amiknek kezelését betanítjuk, elvégezzük a javításokat, felújításukat stb. A fizetési morál Magyarországon jó. Milyennek látja a magyar egészségügyi viszonyokat? A magyar viszonyokat elég jól ismerem. Főleg klinikai és kórházi laboratóriumokkal van kapcsolatom, ahol nagyra becsülöm az ott dolgozók szakmai felkészültségét. A 90-es évektől a kórházak felszereltsége a különböző pályázatok, alapítványok, támogatások stb. révén rengeteget javult. A most bevezetésre váró egészségügyi reform szükséges, de érzésem szerint végrehajtása, kommunikálása nem mindig optimális és a két nagy párt kereszttüzébe is került. 2006 óta Romániában Pongrácz Alapítvány működik. Milyen céllal? 1945-ig a családom egy része a Bihar megyei Nagybágyán élt, ahol a nagyszüleim földbirtokosok voltak. Szívemen viselem a zömében magyar ajkú falu sorsát. Alapítványommal rendbe hoztuk a családi sírboltot, bevezettük a villanyt a kápolnába, Tempfli püspök úr segítségével harmóniumot is szereztünk. A református templom belső világításának a munkálatai most fejeződnek be. Sok más tennivaló is van még. Két fia van, beszélnek magyarul? 1970-ben nősültem. A feleségem, Kendeffy Erzsébet, Erdélyből származik. Sok mindenen ment keresztül, amíg sikerült kijutnia Romániából. Azóta értem révbe, amióta összekötöttem vele a sorsomat. A fiaink közgazdasági egyetemet végeztek. Londonban dolgoznak bankszakmában és természetesen beszélnek magyarul. Ferenczy Kyra Volt egyszer egy Nemzetőr 1956. december 23-án, a Bécsből Bremerhavenbe tartó, magyar menekülteket szállító személyvonaton került kezembe a Magyar Szabadságharcos Írók Lapjának, a Nemzetőrnek akkor megjelent első példánya. Ha emlékezetem nem csal, ez négyoldalas kiadvány volt, amelyben az új lap bécsi szerkesztősége bemutatkozott az olvasónak. A vezércikket az újság főszerkesztője, Tollas Tibor írta, akinek korábban nevét sem hallottam. Feltételeztem, hogy az írói álnév mögött hazulról elmenekült, ismert szerző rejlik. A fejlécen, a Kossuth címer mellett, piros-fehér-zöld sáv utalt a lap nemzeti beállítottságára. Az újság minden szavával egyetértettem, éreztem, tudtam, hogy ez az én lapom. Tíz hónappal később, amikor Amerikából visszatérve, New brunswick-i kábelgyári munkásból gráci egyetemista lettem, ismét találkoztam a Nemzetőrrel. Diáktársaimtól hallottam, hogy a lapnak már két munkatársa is tartott szerzői estet Grácban. Pár héttel európai “hazatérésem” után, december első szombatján, maga a főszerkesztő, Tollas Tibor érkezett közénk és hozta lázba a Steiermärkische Weinstube termében összegyűlt egyetemista fiatalokat. Nemcsak a költő versei hatottak ránk, de az újság szelleme és programja is. Pár nappal később a Gráci Magyar Diákszövetség keretében megalakult az első Nemzetőr Baráti Kör, amelynek tagjai előfizették és ösztöndíjukból támogatták a lapot. Mindig nagy öröm volt számunkra, amikor kezdetben kéthetente, később havonta kézhez kaptuk az újságot. Az első számnak még Tollas Tibor Svájcban letelepedett, egykori váci börtöntársa, Luka László volt a felelős szerkesztője, később ezt a feladatkört is a főszerkesztő töltötte be. A kiadóhivatal élén, az alapítást követő első tíz évben, Balogh Győző, Gyümölcsfalvi Imre, majd Mikófalvy Lajos állt. A lap szerkesztősége 1957 októberétől 1963 szeptemberéig Bécsben, ezt követően Münchenben működött. A bécsi korszak szerkesztő gárdájából ki kell emelni Csizmadia Zoltán, Szalay Lóránd, Kocsis Gábor, Fehérváry István, Schermann Rudolf, Hanák Tibor (Horváth Tamás), Fáber György, Illosvay Ferenc , Vajda István, valamint két tehetséges fiatal: Deák Ernő és Varga Gyula nevét. A külföldről érkezett írások szerzői között találjuk Kerényi Károly vallástörténészt, Brandenstein Béla filozófust, Gosztonyi Péter hadtörténészt, Eckhardt Tibor, Varga László és Padányi Gulyás Béla politikust, Hennyei Gusztáv volt külügyminisztert, Kővágó József volt főpolgármestert, Stankovich Viktor külpolitikai újságírót, Vadnay Zsuzsa publicistát, Várady Imre irodalomtörténészt, valamint az írók közül Kisjókai Erzsébetet, Csíky Ágnes Máriát, Határ Győzőt, Wass Albertet, Kabdebó Tamást, Lökkös Antalt, Makkai Ádámot, Peéry Rezsőt, Sulyok Vincét, Szente Imrét, Szitnyai Zoltánt, Thinsz Gézát, Tűz Tamást és másokat. Ez volt a Nemzetőr első, remekbe szabott írógárdája, amelyhez később az emigráns újságírás olyan tehetséges képviselői csatlakoztak, mint Saáry Éva, Czupy Bálint, Czettler Antal, Csonka Emil, Dénes Tibor, vagy Vajda Albert. Utoljára hagytam a háttérből irányító szürke eminenciást, a bölcs és nagyműveltségű, Kovách Aladárt, a Téli Zsoltár szerzőjét, aki nemcsak a német nyelvű Nemzetőrt, a Freiheitskampfert szerkesztette, de a magyar szám összeállításában is döntő szerepet játszott. A lap, amelynek szellemi iránytűje alapításától a hazai rendszerváltásig a nemzeti-konzervatív világnézet volt, külföldi barátai és erkölcsi támogatói között tarthatott számon olyan kiválóságokat, mint Salvator de Madariaga spanyol író, Imaoka japán nyelvtudós, valamint Macartney angol történész. Kizárólag a főszerkesztő népszerűségének és szervezőkészségének volt köszönhető, hogy a lap - eredeti szellemében - a Kádár-rendszer bukásáig fennmaradhatott. Az újság előállítási költségeinek legfeljebb a felét biztosították az előfizetési díjból és a (német) állami szubvencióból, a másik felét Tollas Tibor teremtette elő, évről évre megismételt amerikai körútjain. (A lap előfizetőinek döntő többsége az Egyesült Államokban élő, 1956 szelleméhez ragaszkodó emigrációból toborzódott.) Szinte minden ősszel végigjárta az amerikai magyar közösségeket, irodalmi esteket tartott és pénzt gyűjtött a Nemzetőr számára, de ismételten eljutott Dél-Amerikába, sőt Ausztráliába is. Ilyenkor irigyei gúnyosan összesúgtak: “Tollas már megint tarhál...” Tudni kell ugyanis, hogy az 56-os emigrációban neki volt a legtöbb lelkes híve és a legtöbb ellensége. A Kádár-rendszer ötödik hadoszlopa, a III/III- as ügynökök vezényletével, nagy igyekezettel buzdította irigyeinek kórusát. Ezek az áskálódások semmit sem ártottak népszerűségének, tekintélyének és nyugati politikai kapcsolatainak. Mint a Nemzetőr főszerkesztőjét Erhard német kancellár ugyanúgy fogadta, mint Willy Brand berlini polgármester, Strauss bajor miniszterelnök, vagy Nixon amerikai elnök. Különösen nagy jelentősége volt Tollas Tibor külföldi missziós útjainak a tízmillió aláírást gyűjtő akció idején, amikor az elnémított tízmillió hazai magyar helyett, tízmillió külföldi követelte, hogy a magyar ügyet tartsák továbbra is az ENSZ napirendjén.Tollas Tibor karizmatikus egyéniségének és áldozatos munkájának köszönhető, hogy ezt a célt sikerült elérni. Ugyanilyen döntő szerepe volt a Nemzetőrnek és főszerkesztőjének a fiatalkorú politikai foglyok kivégzése elleni tiltakozás sikerében. A nyilvánosságra hozott bizonyító anyagot (a készülő új büntető törvénykönyv tervezetét) volt törvényszéki orvostan professzorom, Tamáska Lóránd hozta ki titokban az országból és adta át a Nemzetőrnek. A lapnak az első hét évben (1963 őszéig) Bécs 4. kerületében, a Starhemberg Gasse 4. számú bérház 4. emeletén, négyszobás lakásban volt a szerkesztősége. Egészen pontosan: egyetlen szobában működött a Nemzetőr irodája, ezzel szomszédos volt az én szobám (miután 1959-ben Grácból felkerültem Bécsbe), a további két helyiségben pedig Tollas Tibor és családja lakott. A szerkesztőség zsongása, nyüzsgése alól azonban egyik szoba sem vonhatta ki magát, hiszen a szüntelenül érkező látogatókból minden helyiségbe, még a konyhába is jutott. Megfordult ott minden valamire való menekült magyar, aki a világ bármely részéről Bécsbe érkezett: Kerényi Károly, Dénes Tibor és Luka László Géniből, Vadnay Zsuzsa Rómából, Pfitzner Rudolf Münchenből, Kabdebó Tamás Londonból, vagy Szente Imre Helsinkiből. A mindennapos vendégek természetesen bécsi magyarok voltak, mint Szőts István filmrendező, Deed Ferenc és Kovács Kálmán festőművész, vagy a vadászhistóriák bohém, vidám mestere, Ilosvay Ferenc. Egyszóval valóságos magyar szellemi központ volt a Nemzetőr bécsi irodája, amely a szerkesztőségi munkák mellett időnként menedékhelyként, irodalmi kávéházként, vagy mint honvágycsillapító lelkigondozó hivatal működött. A lap természetesen, a vendégjárás ellenére, mindig gondosan elkészült, legfeljebb a lapzártát kísérte némi izgalom. Az anyag és a tördelőnek szóló tükör rendszerint csak az utolsó pillanatban készült el. A főszerkesztő ilyenkor a tőle megszokott lázas sietséggel ragasztotta le és címezte meg a kéziratokat tartalmazó borítékot, majd lerohant a villamosmegállóhoz, végigutazott a városon, hogy azután a Westbahnhof csarnokában ismét futva tegye meg az utat az éjfélkor induló müncheni express postakocsijáig és abba megkönnyebbülve bedobja a küldeményt. A Nemzetőr történetében - alapítása és a rendszerváltás között - három korszakot különböztethetünk meg: az első évtized volt a hősi csaták korszaka, a második évtized a csendes állóháborúé, míg a harmadikat az utóvédharcok jellemezték. A kommunizmus bukásával a lap elérte célját, betöltötte küldetését és ahogy Borbándy Gyula beszüntette ekkor irodalmi folyóiratát, az Új Látóhatárt, úgy akart pontot tenni a Nemzetőr sikeres történetének a végére Tollas Tibor is, de súlyos betegsége megakadályozta ennek a szándékának a megvalósítását. Tény, hogy az a Nemzetőr amely akkor is makacs elkötelezettséggel őrizte a forradalom szellemét, amikor a hűségesek tábora már ama Mikes által említett rodostói szilvafa árnyékában is elfért volna, beírta nevét a magyar újságírás történetébe. Tanúja voltam, mit jelentett Tollas Tibor számára, amikor 1990 húsvétján, a hontalanság hosszú és keserves évei után, Lezsák Sándorral és velem, Sopronnál újra hazája földjére léphetett. Élete nagy elégtétele volt ez a felemelő, rendkívüli esemény, amely végleg meggyőzte arról, hogy a Nemzetőr élén folytatott harca nem volt hiábavaló. Juhász László Hangverseny a Philharmonia Hungarica (1957-2001) első koncertjének ötvenedik évfordulója tiszteletére 2007. május 28., pünkösdhétfő, 15.30 órakor Baden bei Wien Congress Casino Baden, Díszterem Kaiser-Franz-Ring 1,2500 Baden bei Wien Igény esetén az Ausztriai Magyarok Központi Szövetsége autóbuszt indít (önköltséges áron) a Schwedenplatzról. Érdeklődni lehet: Wurst Erzsébetnél, 0664 4649 505