Bécsi Napló, 2009 (30. évfolyam, 1-6. szám)

2009-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXX. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2009. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 2,-Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN VISSZA OROSZORSZÁGHOZ? Kelet-Közép-Európában évek óta nem volt olyan hi­deg, mint az idén. Jól jött ez azoknak, akik meg akar­ták mutatni, jobb lesz jóban lenni Oroszországgal, mert aki rossz, annak elzárják a gázcsapját. Valójá­ban ki a felelős azért, hogy egy sereg ország nem kap­ta meg a szerződésben rögzített gázt? Ukrajna? Lehet. Ukrajna viszont azt állította, hogy­ ő fizetett, és alap­talanul követeltek tőle több pénzt. Talán majd egy bí­róság eldönti, kinek volt igaza. De addig mi lesz? Bár­mikor megtörténhet, hogy fél Európa napokig, eset­leg hetekig gáz nélkül marad? Ebből a helyzetből az egyik lehetséges következte­tés, hogy a Vörös Hadsereg szerepét most átvette a Gazprom, és mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy a Kreml fütyül. De ennek az ellenkezője mellett is le­het érvelni: minél gyorsabban csökkenteni kell az egy­oldalú energiafüggőséget, építsünk szélerőműveket, új atomreaktorokat, és ami mindennél fontosabb, az Európai Unió meghatározó országai végre hagyjanak fel a különalkuk politikájával, az Unió egységesen lépjen fel az energiaellátás ügyében. Egész Európa e két ellentétes megoldás között őrlődik, reméljük, a mostani gázmizéria a legtöbb kormányt meggyőzi arról, hogy csak közös energiapolitikával lehet a mostanihoz hasonló kríziseket megelőzni. Ez fonto­sabb, a Lisszaboni Szerződésnél, fontosabb, mint a kö­zös külpolitika vagy a közös haderő. Húsz éve kezdődött a rendszerváltozás. Mi akkor tisztában voltunk azzal, hogy bármennyien bár­mennyire is akarjuk a csődbe jutott rendszer megvál­toztatását, Moszkva azt meg tudja akadályozni. Lát­szólag Gorbacsovon múlott minden, azonban már régóta tudjuk, hogy Gorbacsovot elsősorban Ameri­ka, másodsorban saját rendszerének a válsága hozta lépéskényszerbe európai gyarmatbirodalmának a fel­adásra. Putyin Oroszországa ma sokkal jobban befo­lyásolható, mint a 80-as évek Szovjetuniója volt, mert sokkal több szállal kötődik a külvilághoz, jobban rá­szorul, hogy kereskedjen más országokkal. De ha a NATO és az EU nem tud egységes orosz politikát foly­tatni, ha az egyes országokat ki lehet játszani egymás ellen, ha a különalkuk politikája folytatódik, akkor Moszkva fog diktálni - nem Brüsszelnek vagy Wa­shingtonnak, de Varsónak, Pozsonynak és Budapest­nek, sőt Berlinnek, Rómának és Párizsnak is. Mit tegyen ebben a helyzetben Magyarország? 1991 vége óta nincs Szovjetunió, legnagyobb szom­szédunk pedig Ukrajna és nem Oroszország. A világ katonailag második legerősebb hatalma, energiaszük­ségletünk elsődleges szállítója azonban számunkra kétségtelenül ma is rendkívül fontos partner. Tehát az egyetlen megoldás igazodni, törleszkedni hozzá, ahogy a jelenlegi kormány teszi? Vissza Oroszország ölelésébe? Ahogy Antall József még 1989-ben mondta, ahogy a bilincset levették a kezünkről, ahogy a reánk kény­­szerített és nemzetünknek rendkívül nagy károkat okozó birodalmi függésből ki tudtunk lépni, mi baráti viszonyra törekedtünk Oroszországgal. Ez az orosz politikában radikális fordulatot végrehajtó Jelcin el­nöksége alatt meg is valósult. Az Oroszországban 1992 végétől (akkor még csak a ’vörösbarna ’ ellenzék köré­ben) felerősödő imperialista nosztalgia megnyilvánu­lásai kapcsán azonban Antall arra is figyelmeztetett bennünket, hogy „ha az orosz medve jól kialussza ma­gát” újra fenyegetővé válhat. „Naiv ember, aki azt hi­szi, hogy az örök Oroszország lemondott a közép-eu­rópai térségben való politikai szerepéről...” Az egyik legtekintélyesebb amerikai külpolitikai műhely, a Center for Strategic & International Studies „Új európai demokráciák” programjának az igazgató­ja, a lengyel származású Janusz Bugajski a három éve megjelent „Hideg béke” (Cold Peace) c. könyvében ki­fejti, hogy Oroszország célja „célzott külföldi befekte­tések és a stratégiailag fontos infrastrukturális felvá­sárlások révén növekvő gazdasági előnyökre és monopolisztikus pozíciókra tenni szert Európa keleti részén. [...] „Putyin az energiát a külpolitika egyik fon­tos tényezőjének tekinti, az energiatársaságok pedig az államvezetés eszközeivé váltak. [...] Azzal, hogy orosz társaságok felvásárolják és birtokba veszik Eu­rópa keleti részén az olaj- és gáz infrastruktúra kulcs­­fontosságú elemeit, mint a csővezetékek, a finomítók és a tárolók, Moszkva további befolyásra tesz szert. Az energiaszállítási rendszerek ellenőrzése lett a volt csat­lós országokkal szembeni orosz stratégia egyik fő ele­me.” Újabb munkájában („Expanding Eurasia. Russia’s European Ambitions,” Washington, 2008) Bugajski kimutatta, hogy az elmúlt években hogyan erősödött Oroszország külpolitikai aktivitása nemcsak egykori birodalma, de egész Európa területén. Nem nehéz be­látni, hogy a gázcsapok elzárása a váratlanul lecsök­kent olajárak miatt meggyengült orosz pozíciók erősí­tését szolgálja. Nehezen megmagyarázható, hogy a magyarországi nyilvánosság fórumain (beleértve az ún. jobboldal lapjait és TV-csatornáit) miért nem jelen­nek meg ezek az írások, miért nincsenek beszélgeté­sek az említett szerzők, vagy az amerikai és az angol napilapokban az orosz helyzetet is rendszeresen elem­ző, Gulag-könyve nyomán nálunk is ismert Anne Applebaum gondolatairól. (Úgy tudom az osztrák saj­tó sem foglalkozik túl sokat az orosz témával, de Auszt­ria - egyelőre­­ kevésbé érintett, mint Magyarország.) A jelenlegi magyar kormány és a szélsőjobb furcsa egymásra találása az „oroszpolitikában” szembemegy a rendszerváltozással, az 1990-es orientációváltozás­­sal, ez a külpolitikai visszarendeződés politikája. Eljelentékteleníti a Visegrádi Együttműködést, bizal­matlanságot kelt szövetségeseinkben, az országot pe­dig ismét függő helyzetbe hozza. A kommunista ura­lom alól csak nemrég felszabadult országok között je­lenleg Magyarország az egyetlen, amellyel szemben külföldön a sajtóban és a politikusok között fölme­rült a dezertálás vádja, amikor a kormány az EU és a NATO tagság ellenére vitás kérdésekben hallgatott, vagy nyíltan az orosz álláspontot támogatta. A National Intelligence Council 2025-re vonatko­zó, Washingtonban nemrég publikált 120 oldalas elő­rejelzéséből számunkra, magyarok számára elsősor­ban a következő két megállapítás az igazán fontos: 1. Európán belül a legnagyobb fenyegetést az olaj­pénzekből működő szervezett bűnözés jelenti, amely képes lesz arra, hogy egyes közép- és kelet-európai államokat egészében a befolyása alá vonjon. 2. Az oroszoktól való eltérő energiafüggés és eb­ből eredően az orosz demokrácia értékelésében meg­lévő különbségek megakadályozzák az EU-t abban, hogy egységes energiapolitikát alakítson ki. Az Oroszországgal szembeni szokásos bírálatok (központosított hatalom, ellenőrzött sajtó, erőszak az egyet nem értőkkel szemben, mindent átható korrup­ció, újból erősödő militarizmus, a sztálini múlt ideali­zálása, ellenőrizhetetlen bűnözés, környezeti ártal­mak, faji türelmetlenség, rossz minőségű munkavég­zés, alkoholizmus) számunkra figyelmeztetők: egy ré­szükre nálunk is bőven találunk példát, másrészt eze­ket a tendenciákat egy keleti külpolitikai és gazdaság­­politikai orientáció csak erősíti. Valóban elsősorban nem Magyarország dolga, hogy Oroszországot mai bel- és külpolitikájáért bí­rálja, vagy megpróbálja jobb útra terelni. Nekünk arra kell ügyelnünk, hogy a vitathatatlanul rossz oroszországi tendenciák ne terjedjenek át hazánk­ra, mi ne kövessük az orosz utat. A múlt nem ok arra, hogy mi oroszellenesek legyünk. Nekünk nem az orosz nép okozott mérhetetlen káro­kat, hanem a kommunizmus politikája - amelynek el­sőszámú áldozata az orosz, a második az ukrán nép volt. Természetesen minden józan magyar szeretne ke­reskedni Oroszországgal, szeretné, ha az irgalmatlan nagy olaj- és gázszámla ellentételezéseként Oroszor­szág több magyar terméket vásárolna, a leszerződött gázmennyiség pedig akadálytalanul megérkezne. Ha­talmas hiba lenne azonban, ha ezt úgy akarnánk elér­ni, hogy lemondunk nemzeti érdekeinkről és függet­lenségünkről. Aggódva látom, hogy a jelenlegi kor­mány mellett ellenzékének egy része is kész egy rossz orosz politika támogatójává, kiszolgálójává válni. „Mit tegyünk, ha Brüsszel és Washington is csak a maga önös érdekeit nézi?” - mondják mind többen Budapes­ten. Van mit bírálni az egyes nyugati nagyhatalmak és az integrációs intézmények politikáján, de ne tévesszük el az arányokat, mérlegeljük a bennünket fenyegető veszélyek nagyságát. Ne feledjük, hogy a Kreml politi­kájára semmi befolyásunk nincs és nem is lesz, míg az EU-nak és a NATO-nak a tagjai vagyunk, és igenis befo­lyásolhatjuk e két szervezet döntéseit. Nem egyedül, de másokkal közösen. A visegrádi csoport, a balti álla­mok, a már tag vagy tagságra törekvő délkelet-euró­pai országok, de még Ausztria és Szlovénia is abban érdekelt, hogy Oroszországgal jó, de nem alárendelt viszonya legyen, s hogy a fejük fölött ne barátkozza­nak egymással a nagyobb hatalmak. Az új amerikai elnök hivatalba lépése alkalmat ad az euro-atlanti szövetség megerősítésére. Oroszor­szág újabb lépéseivel - akarva-akaratlanul - erre ösz­tönzi a Nyugatot. Nyugaton senki sem akar új hideg­háborút, és feltételezem, hogy Keleten sem. Amerika és az Európai Unió közösen óriási gazdasági, politi­kai, katonai és szellemi potenciált képvisel. Eurázsia ettől messze elmarad. Ezen a helyzeten csak a Nyu­gat tehetetlensége, ügyetlensége, széthúzása, rossz di­vatjainak erősödése változtathat. Oroszország elemi érdeke nem befolyási övezetének kiterjesztése, ha­nem a belső szegénység és elmaradottság felszámo­lása. Oroszországot valódi veszély nem nyugat, ha­nem dél és kelet felől fenyegetheti. Jelenleg az orosz elit hatalomban lévő része ezt nem látja be. De mi, magyarok, akik szeretünk azzal tetszelegni, hogy jól ismerjük és értjük mind a Nyugatot, mind a Keletet, ne higgyük azt, a jövőnk kulcsa Moszkva és Ázsia. Jeszenszky Géza Csillagnéző KELET ÉS NYUGAT KÖZÖTT Magyar kül- és szomszédságpolitika Magyarország és a magyarság nemzetközi helyze­te az utóbbi évtized kétségtelen előrelépése (NATO és EU- csatlakozás) ellenére sem problémamentes. A brüsszeli központ a folyamatos konszenzuskere­sés közben nem bír vagy nem is kíván (?) figyelmet fordítani a regionális gondokra vagy az ún. „nemze­ti sajátosságokra”. A magyar problémák jó része megegyezik a legutóbb csatlakozott másik 11 orszá­géval. Csak lassan és nehezen jutnak azokhoz a tá­mogatásokhoz, amelyeket a magországok vagy a ko­rábban csatlakozónak még meg tudtak szerezni maguknak. Ennél fogva inkább növekszik, mintsem csökkenne a szintkülönbség az Unió régi és új tagál­lamai között. Gyakori a példálódzás a „bezzeg ország­gal”, íroszággal, mondván: mennyire jobban sáfár­kodtak a lehetőségeikkel az írek, milyen gyorsan fel­zárkóztak a többiekhez. Arról kevesebb szó esik, mennyivel könnyebb volt a dolguk versenytárs nél­kül, kedvezőbb nemzetközi miliőben csatlakozni a közösséghez 1973-ban. A bipoláris rendszer kedve­zett a korabeli európai összefogásnak, hiszen bizton­sági okokból szorosabb volt az együttműködés kényszere, mint a nemzetközi rendszerváltozás után, amikor megszűnt a demokratikus világrend veszé­lyeztetettsége, ráadásul minden exkommunista or­szág - fejlettségétől, geopolitikai helyzetétől függet­lenül - minél előbb EU- tag kívánt lenni. A magyar külpolitika prioritásai között, politikai irányultságtól függetlenül, a rendszerváltozás óta meghatározó a katonai és a gazdasági szövetségi rendszerhez való csatlakozás, illetve a kapcsolat­­rendszer elmélyítése, valamint a szomszédsági poli­tika. A „harmadik prioritás”, a nemzeti problemati­ka, a határon túli nemzetrészek helyzetének javítá­sa nem volt eddig sikeres. Minden hivatalos fogad­kozás ellenére alárendelődött az első két célnak. Ebben a kérdésben hasonlóan politizáltak a magyar­­országi politikai tényezők és a határon túli magyar pártok, amikor sorra került Szlovákia és Románia felvétele. Komolyabb feltételek helyett megeléged­tek a szimbolikus politizálással, a látványos gesztu­sokkal és a harsány deklarációkkal. Vajon kedvezőb­ben alakult-e az ukrajnai magyar kisebbség helyze­te attól, hogy az Antall-kormány szélsebesen elsőnek ismerte el 1991-ben Ukrajna szuverenitását? Célra­­vezető-e napjainkban folyamatosan támogatni (leg­újabban még földgázzal is!) azt a Szerbiát, amely szin­te semmi kézzelfoghatót nem tesz a magyar kisebb­ség jogainak és konkrét helyzetének javítására? A sort folytathatnánk... Feltűnő, hogy az utóbbi évek­ben egymás után kerülnek ki a szomszédos orszá­gok kormányaiból azok a magyar pártok és politi­kusok, akik sokat tettek hazájuk NATO és EU- csatla­kozásáért, vagy legalábbis demokratizálódásáért. A Vajdasági Magyarok Szövetsége néhány éve még mi­niszterelnök-helyettest adott Belgrádnak Kasza Jó­zsef személyében. A szlovákiai Magyar Koalíció Párt­ja, amely nyolc évig a kormány tagja volt, Budapest­tel együtt folyamatosan lobbizott Szlovákia felzár­kóztatásáért, majd már ellenzékben hozzásegítette a kormányt a Lisszaboni Szerződés parlamenti elfo­gadásához. Látjuk, hova vezetett közreműködésük... Néhány hónapja pedig bizonyossá vált, hogy a ro- Folytatás a 3. oldalon Vész­üzemmód — nem csak gázzal avagy. Mi normális az államszocializmus utódjai között? „Vészüzemmód“ - így nevezte egy ukrán hi­vatalnok azt a helyzetet, mely az orosz gázszál­lítások leállítása miatt a vezetékrendszerben ki­alakult. A földgázt visszafelé áramoltatták a gáz­tározók irányából. Habár a vezetékrendszer több mint 60 évvel ezelőtt, a „régi, jó időkben“ épült, először fordult ez most elő, mondta az ukrán energiahatóság szóvivője. Szerinte ezért nem tudni, milyen következményekkel jár a vál­tozás. Még jó hogy csak a krízis után vallották be, különben naiv emberek úgy gondolhatnák: nincs is vége a gázválságnak. Ami viszont szín­igaz. A gáz áramlik, de a bizalom végleg elakadt valahol az orosz gázmezők és az ukrajnai táro­zók között. „Moszkva és Kijev továbbra sem megbízható partner“, mondta José Manuel Barroso, az Eu­rópai Bizottság elnöke. „Csalódást okozott, aho­gyan e két ország politikai vezetése tárgyalt az elmúlt napokban.“ Minden optimizmusát össze­szedve kijelentette: „De ennek a sajátságos idő­szaknak vége. Legalábbis bízzunk benne, hogy vége“, tette hozzá. Egész nyugodtan mondta el: „Fiatal korom óta veszek részt különböző köz­vetítő tárgyalásokon, többek között afrikai or­szágokkal folytatott konzultációkon is. Ugyan­akkor ez az első eset, amikor azt kellett tapasz­talnom, hogy a megállapodásokat egyszerűen és szisztematikusan nem tartják be.“ Barroso sze­rint az Európai Uniónak le kell vonnia a tanul­ságokat a gázvitából. Az első tanulságot maga fogalmazta meg: „Az Oroszországból jövő gáz bizonytalan. Az Ukrajnán keresztül érkező gáz bizonytalan. Ezek tények.“ „Fenntartjuk a jo­got arra, hogy kártérítést követeljünk az elszen­vedett károkért“, szögezte le Alekszandr Medvegyev, a Gazprom helyettes vezérigazga­tója. A „Russia Today“ nevű angol nyelvű orosz lap szerint a „vita“ 2,6 milliárd dolláros veszte­séget okozott az orosz gázmonopolistának. Az újonnan aláírt szerződés következtében Ukraj­nának több mint egymilliárd dolláros vesztesé­ge keletkezik, mondta Bogdan Szokolovszkij, Juscsenko ukrán elnök energiaügyi megbízott­ja. Mivel azonban Ukrajna csak a tavalyi, 1,7 dolláros árat kérheti a gáz szállításáért, az or­szág 3,4 milliárd dollárt veszít a tranziton. Hogy ez mit jelent a nyugatabbra fekvő, de gazdasági fejlődésükben „keleti“ országoknak? Nincs rövid távú megoldás arra, hogy jelentő­sen csökkenjen Magyarország függősége az orosz importgáztól, mondta Tóth András, az E.On Földgáz Zrt. menedzsere. Még jó, ha min­denki úgy látja a dolgot, mint ő: „Nálunk nem volt olyan igazi krízis, mint több szomszédunk­nál, itthon viszonylag biztonságos szinten ma­radt a gázellátás.“ Formálisan igaza volt. Csak a valóság nem for­malizmusból tevődik össze. A sok megjelent elemzés közül talán a Heti Világgazdaságé áll ezzel a legélesebb ellentétben. Gereben Ágnes nem túl halk iróniával így fogalmaz::„A Gazprom Folytatás a 2. oldalon

Next