Bécsi Napló, 2009 (30. évfolyam, 1-6. szám)
2009-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXX. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2009. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 2,-Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN VISSZA OROSZORSZÁGHOZ? Kelet-Közép-Európában évek óta nem volt olyan hideg, mint az idén. Jól jött ez azoknak, akik meg akarták mutatni, jobb lesz jóban lenni Oroszországgal, mert aki rossz, annak elzárják a gázcsapját. Valójában ki a felelős azért, hogy egy sereg ország nem kapta meg a szerződésben rögzített gázt? Ukrajna? Lehet. Ukrajna viszont azt állította, hogy ő fizetett, és alaptalanul követeltek tőle több pénzt. Talán majd egy bíróság eldönti, kinek volt igaza. De addig mi lesz? Bármikor megtörténhet, hogy fél Európa napokig, esetleg hetekig gáz nélkül marad? Ebből a helyzetből az egyik lehetséges következtetés, hogy a Vörös Hadsereg szerepét most átvette a Gazprom, és mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy a Kreml fütyül. De ennek az ellenkezője mellett is lehet érvelni: minél gyorsabban csökkenteni kell az egyoldalú energiafüggőséget, építsünk szélerőműveket, új atomreaktorokat, és ami mindennél fontosabb, az Európai Unió meghatározó országai végre hagyjanak fel a különalkuk politikájával, az Unió egységesen lépjen fel az energiaellátás ügyében. Egész Európa e két ellentétes megoldás között őrlődik, reméljük, a mostani gázmizéria a legtöbb kormányt meggyőzi arról, hogy csak közös energiapolitikával lehet a mostanihoz hasonló kríziseket megelőzni. Ez fontosabb, a Lisszaboni Szerződésnél, fontosabb, mint a közös külpolitika vagy a közös haderő. Húsz éve kezdődött a rendszerváltozás. Mi akkor tisztában voltunk azzal, hogy bármennyien bármennyire is akarjuk a csődbe jutott rendszer megváltoztatását, Moszkva azt meg tudja akadályozni. Látszólag Gorbacsovon múlott minden, azonban már régóta tudjuk, hogy Gorbacsovot elsősorban Amerika, másodsorban saját rendszerének a válsága hozta lépéskényszerbe európai gyarmatbirodalmának a feladásra. Putyin Oroszországa ma sokkal jobban befolyásolható, mint a 80-as évek Szovjetuniója volt, mert sokkal több szállal kötődik a külvilághoz, jobban rászorul, hogy kereskedjen más országokkal. De ha a NATO és az EU nem tud egységes orosz politikát folytatni, ha az egyes országokat ki lehet játszani egymás ellen, ha a különalkuk politikája folytatódik, akkor Moszkva fog diktálni - nem Brüsszelnek vagy Washingtonnak, de Varsónak, Pozsonynak és Budapestnek, sőt Berlinnek, Rómának és Párizsnak is. Mit tegyen ebben a helyzetben Magyarország? 1991 vége óta nincs Szovjetunió, legnagyobb szomszédunk pedig Ukrajna és nem Oroszország. A világ katonailag második legerősebb hatalma, energiaszükségletünk elsődleges szállítója azonban számunkra kétségtelenül ma is rendkívül fontos partner. Tehát az egyetlen megoldás igazodni, törleszkedni hozzá, ahogy a jelenlegi kormány teszi? Vissza Oroszország ölelésébe? Ahogy Antall József még 1989-ben mondta, ahogy a bilincset levették a kezünkről, ahogy a reánk kényszerített és nemzetünknek rendkívül nagy károkat okozó birodalmi függésből ki tudtunk lépni, mi baráti viszonyra törekedtünk Oroszországgal. Ez az orosz politikában radikális fordulatot végrehajtó Jelcin elnöksége alatt meg is valósult. Az Oroszországban 1992 végétől (akkor még csak a ’vörösbarna ’ ellenzék körében) felerősödő imperialista nosztalgia megnyilvánulásai kapcsán azonban Antall arra is figyelmeztetett bennünket, hogy „ha az orosz medve jól kialussza magát” újra fenyegetővé válhat. „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy az örök Oroszország lemondott a közép-európai térségben való politikai szerepéről...” Az egyik legtekintélyesebb amerikai külpolitikai műhely, a Center for Strategic & International Studies „Új európai demokráciák” programjának az igazgatója, a lengyel származású Janusz Bugajski a három éve megjelent „Hideg béke” (Cold Peace) c. könyvében kifejti, hogy Oroszország célja „célzott külföldi befektetések és a stratégiailag fontos infrastrukturális felvásárlások révén növekvő gazdasági előnyökre és monopolisztikus pozíciókra tenni szert Európa keleti részén. [...] „Putyin az energiát a külpolitika egyik fontos tényezőjének tekinti, az energiatársaságok pedig az államvezetés eszközeivé váltak. [...] Azzal, hogy orosz társaságok felvásárolják és birtokba veszik Európa keleti részén az olaj- és gáz infrastruktúra kulcsfontosságú elemeit, mint a csővezetékek, a finomítók és a tárolók, Moszkva további befolyásra tesz szert. Az energiaszállítási rendszerek ellenőrzése lett a volt csatlós országokkal szembeni orosz stratégia egyik fő eleme.” Újabb munkájában („Expanding Eurasia. Russia’s European Ambitions,” Washington, 2008) Bugajski kimutatta, hogy az elmúlt években hogyan erősödött Oroszország külpolitikai aktivitása nemcsak egykori birodalma, de egész Európa területén. Nem nehéz belátni, hogy a gázcsapok elzárása a váratlanul lecsökkent olajárak miatt meggyengült orosz pozíciók erősítését szolgálja. Nehezen megmagyarázható, hogy a magyarországi nyilvánosság fórumain (beleértve az ún. jobboldal lapjait és TV-csatornáit) miért nem jelennek meg ezek az írások, miért nincsenek beszélgetések az említett szerzők, vagy az amerikai és az angol napilapokban az orosz helyzetet is rendszeresen elemző, Gulag-könyve nyomán nálunk is ismert Anne Applebaum gondolatairól. (Úgy tudom az osztrák sajtó sem foglalkozik túl sokat az orosz témával, de Ausztria - egyelőre kevésbé érintett, mint Magyarország.) A jelenlegi magyar kormány és a szélsőjobb furcsa egymásra találása az „oroszpolitikában” szembemegy a rendszerváltozással, az 1990-es orientációváltozással, ez a külpolitikai visszarendeződés politikája. Eljelentékteleníti a Visegrádi Együttműködést, bizalmatlanságot kelt szövetségeseinkben, az országot pedig ismét függő helyzetbe hozza. A kommunista uralom alól csak nemrég felszabadult országok között jelenleg Magyarország az egyetlen, amellyel szemben külföldön a sajtóban és a politikusok között fölmerült a dezertálás vádja, amikor a kormány az EU és a NATO tagság ellenére vitás kérdésekben hallgatott, vagy nyíltan az orosz álláspontot támogatta. A National Intelligence Council 2025-re vonatkozó, Washingtonban nemrég publikált 120 oldalas előrejelzéséből számunkra, magyarok számára elsősorban a következő két megállapítás az igazán fontos: 1. Európán belül a legnagyobb fenyegetést az olajpénzekből működő szervezett bűnözés jelenti, amely képes lesz arra, hogy egyes közép- és kelet-európai államokat egészében a befolyása alá vonjon. 2. Az oroszoktól való eltérő energiafüggés és ebből eredően az orosz demokrácia értékelésében meglévő különbségek megakadályozzák az EU-t abban, hogy egységes energiapolitikát alakítson ki. Az Oroszországgal szembeni szokásos bírálatok (központosított hatalom, ellenőrzött sajtó, erőszak az egyet nem értőkkel szemben, mindent átható korrupció, újból erősödő militarizmus, a sztálini múlt idealizálása, ellenőrizhetetlen bűnözés, környezeti ártalmak, faji türelmetlenség, rossz minőségű munkavégzés, alkoholizmus) számunkra figyelmeztetők: egy részükre nálunk is bőven találunk példát, másrészt ezeket a tendenciákat egy keleti külpolitikai és gazdaságpolitikai orientáció csak erősíti. Valóban elsősorban nem Magyarország dolga, hogy Oroszországot mai bel- és külpolitikájáért bírálja, vagy megpróbálja jobb útra terelni. Nekünk arra kell ügyelnünk, hogy a vitathatatlanul rossz oroszországi tendenciák ne terjedjenek át hazánkra, mi ne kövessük az orosz utat. A múlt nem ok arra, hogy mi oroszellenesek legyünk. Nekünk nem az orosz nép okozott mérhetetlen károkat, hanem a kommunizmus politikája - amelynek elsőszámú áldozata az orosz, a második az ukrán nép volt. Természetesen minden józan magyar szeretne kereskedni Oroszországgal, szeretné, ha az irgalmatlan nagy olaj- és gázszámla ellentételezéseként Oroszország több magyar terméket vásárolna, a leszerződött gázmennyiség pedig akadálytalanul megérkezne. Hatalmas hiba lenne azonban, ha ezt úgy akarnánk elérni, hogy lemondunk nemzeti érdekeinkről és függetlenségünkről. Aggódva látom, hogy a jelenlegi kormány mellett ellenzékének egy része is kész egy rossz orosz politika támogatójává, kiszolgálójává válni. „Mit tegyünk, ha Brüsszel és Washington is csak a maga önös érdekeit nézi?” - mondják mind többen Budapesten. Van mit bírálni az egyes nyugati nagyhatalmak és az integrációs intézmények politikáján, de ne tévesszük el az arányokat, mérlegeljük a bennünket fenyegető veszélyek nagyságát. Ne feledjük, hogy a Kreml politikájára semmi befolyásunk nincs és nem is lesz, míg az EU-nak és a NATO-nak a tagjai vagyunk, és igenis befolyásolhatjuk e két szervezet döntéseit. Nem egyedül, de másokkal közösen. A visegrádi csoport, a balti államok, a már tag vagy tagságra törekvő délkelet-európai országok, de még Ausztria és Szlovénia is abban érdekelt, hogy Oroszországgal jó, de nem alárendelt viszonya legyen, s hogy a fejük fölött ne barátkozzanak egymással a nagyobb hatalmak. Az új amerikai elnök hivatalba lépése alkalmat ad az euro-atlanti szövetség megerősítésére. Oroszország újabb lépéseivel - akarva-akaratlanul - erre ösztönzi a Nyugatot. Nyugaton senki sem akar új hidegháborút, és feltételezem, hogy Keleten sem. Amerika és az Európai Unió közösen óriási gazdasági, politikai, katonai és szellemi potenciált képvisel. Eurázsia ettől messze elmarad. Ezen a helyzeten csak a Nyugat tehetetlensége, ügyetlensége, széthúzása, rossz divatjainak erősödése változtathat. Oroszország elemi érdeke nem befolyási övezetének kiterjesztése, hanem a belső szegénység és elmaradottság felszámolása. Oroszországot valódi veszély nem nyugat, hanem dél és kelet felől fenyegetheti. Jelenleg az orosz elit hatalomban lévő része ezt nem látja be. De mi, magyarok, akik szeretünk azzal tetszelegni, hogy jól ismerjük és értjük mind a Nyugatot, mind a Keletet, ne higgyük azt, a jövőnk kulcsa Moszkva és Ázsia. Jeszenszky Géza Csillagnéző KELET ÉS NYUGAT KÖZÖTT Magyar kül- és szomszédságpolitika Magyarország és a magyarság nemzetközi helyzete az utóbbi évtized kétségtelen előrelépése (NATO és EU- csatlakozás) ellenére sem problémamentes. A brüsszeli központ a folyamatos konszenzuskeresés közben nem bír vagy nem is kíván (?) figyelmet fordítani a regionális gondokra vagy az ún. „nemzeti sajátosságokra”. A magyar problémák jó része megegyezik a legutóbb csatlakozott másik 11 országéval. Csak lassan és nehezen jutnak azokhoz a támogatásokhoz, amelyeket a magországok vagy a korábban csatlakozónak még meg tudtak szerezni maguknak. Ennél fogva inkább növekszik, mintsem csökkenne a szintkülönbség az Unió régi és új tagállamai között. Gyakori a példálódzás a „bezzeg országgal”, íroszággal, mondván: mennyire jobban sáfárkodtak a lehetőségeikkel az írek, milyen gyorsan felzárkóztak a többiekhez. Arról kevesebb szó esik, mennyivel könnyebb volt a dolguk versenytárs nélkül, kedvezőbb nemzetközi miliőben csatlakozni a közösséghez 1973-ban. A bipoláris rendszer kedvezett a korabeli európai összefogásnak, hiszen biztonsági okokból szorosabb volt az együttműködés kényszere, mint a nemzetközi rendszerváltozás után, amikor megszűnt a demokratikus világrend veszélyeztetettsége, ráadásul minden exkommunista ország - fejlettségétől, geopolitikai helyzetétől függetlenül - minél előbb EU- tag kívánt lenni. A magyar külpolitika prioritásai között, politikai irányultságtól függetlenül, a rendszerváltozás óta meghatározó a katonai és a gazdasági szövetségi rendszerhez való csatlakozás, illetve a kapcsolatrendszer elmélyítése, valamint a szomszédsági politika. A „harmadik prioritás”, a nemzeti problematika, a határon túli nemzetrészek helyzetének javítása nem volt eddig sikeres. Minden hivatalos fogadkozás ellenére alárendelődött az első két célnak. Ebben a kérdésben hasonlóan politizáltak a magyarországi politikai tényezők és a határon túli magyar pártok, amikor sorra került Szlovákia és Románia felvétele. Komolyabb feltételek helyett megelégedtek a szimbolikus politizálással, a látványos gesztusokkal és a harsány deklarációkkal. Vajon kedvezőbben alakult-e az ukrajnai magyar kisebbség helyzete attól, hogy az Antall-kormány szélsebesen elsőnek ismerte el 1991-ben Ukrajna szuverenitását? Célravezető-e napjainkban folyamatosan támogatni (legújabban még földgázzal is!) azt a Szerbiát, amely szinte semmi kézzelfoghatót nem tesz a magyar kisebbség jogainak és konkrét helyzetének javítására? A sort folytathatnánk... Feltűnő, hogy az utóbbi években egymás után kerülnek ki a szomszédos országok kormányaiból azok a magyar pártok és politikusok, akik sokat tettek hazájuk NATO és EU- csatlakozásáért, vagy legalábbis demokratizálódásáért. A Vajdasági Magyarok Szövetsége néhány éve még miniszterelnök-helyettest adott Belgrádnak Kasza József személyében. A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja, amely nyolc évig a kormány tagja volt, Budapesttel együtt folyamatosan lobbizott Szlovákia felzárkóztatásáért, majd már ellenzékben hozzásegítette a kormányt a Lisszaboni Szerződés parlamenti elfogadásához. Látjuk, hova vezetett közreműködésük... Néhány hónapja pedig bizonyossá vált, hogy a ro- Folytatás a 3. oldalon Vészüzemmód — nem csak gázzal avagy. Mi normális az államszocializmus utódjai között? „Vészüzemmód“ - így nevezte egy ukrán hivatalnok azt a helyzetet, mely az orosz gázszállítások leállítása miatt a vezetékrendszerben kialakult. A földgázt visszafelé áramoltatták a gáztározók irányából. Habár a vezetékrendszer több mint 60 évvel ezelőtt, a „régi, jó időkben“ épült, először fordult ez most elő, mondta az ukrán energiahatóság szóvivője. Szerinte ezért nem tudni, milyen következményekkel jár a változás. Még jó hogy csak a krízis után vallották be, különben naiv emberek úgy gondolhatnák: nincs is vége a gázválságnak. Ami viszont színigaz. A gáz áramlik, de a bizalom végleg elakadt valahol az orosz gázmezők és az ukrajnai tározók között. „Moszkva és Kijev továbbra sem megbízható partner“, mondta José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. „Csalódást okozott, ahogyan e két ország politikai vezetése tárgyalt az elmúlt napokban.“ Minden optimizmusát összeszedve kijelentette: „De ennek a sajátságos időszaknak vége. Legalábbis bízzunk benne, hogy vége“, tette hozzá. Egész nyugodtan mondta el: „Fiatal korom óta veszek részt különböző közvetítő tárgyalásokon, többek között afrikai országokkal folytatott konzultációkon is. Ugyanakkor ez az első eset, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy a megállapodásokat egyszerűen és szisztematikusan nem tartják be.“ Barroso szerint az Európai Uniónak le kell vonnia a tanulságokat a gázvitából. Az első tanulságot maga fogalmazta meg: „Az Oroszországból jövő gáz bizonytalan. Az Ukrajnán keresztül érkező gáz bizonytalan. Ezek tények.“ „Fenntartjuk a jogot arra, hogy kártérítést követeljünk az elszenvedett károkért“, szögezte le Alekszandr Medvegyev, a Gazprom helyettes vezérigazgatója. A „Russia Today“ nevű angol nyelvű orosz lap szerint a „vita“ 2,6 milliárd dolláros veszteséget okozott az orosz gázmonopolistának. Az újonnan aláírt szerződés következtében Ukrajnának több mint egymilliárd dolláros vesztesége keletkezik, mondta Bogdan Szokolovszkij, Juscsenko ukrán elnök energiaügyi megbízottja. Mivel azonban Ukrajna csak a tavalyi, 1,7 dolláros árat kérheti a gáz szállításáért, az ország 3,4 milliárd dollárt veszít a tranziton. Hogy ez mit jelent a nyugatabbra fekvő, de gazdasági fejlődésükben „keleti“ országoknak? Nincs rövid távú megoldás arra, hogy jelentősen csökkenjen Magyarország függősége az orosz importgáztól, mondta Tóth András, az E.On Földgáz Zrt. menedzsere. Még jó, ha mindenki úgy látja a dolgot, mint ő: „Nálunk nem volt olyan igazi krízis, mint több szomszédunknál, itthon viszonylag biztonságos szinten maradt a gázellátás.“ Formálisan igaza volt. Csak a valóság nem formalizmusból tevődik össze. A sok megjelent elemzés közül talán a Heti Világgazdaságé áll ezzel a legélesebb ellentétben. Gereben Ágnes nem túl halk iróniával így fogalmaz::„A Gazprom Folytatás a 2. oldalon