Bécsi Napló, 2012 (33. évfolyam, 1-6. szám)
2012-11-01 / 6. szám
2012. november-december BECSI NAPLÓ Jókai Anna köszöntése 80. születésnapja alkalmából Nagyon tisztelt és szeretett Jókai Anna, Annus Néni! Nem véletlenül esett a választás személyére, amikor az 1956-os magyar forradalomra való emlékezést készítettük elő. Manapság talán sokkal inkább, mint máskor, nagyon nagy szükség van olyan személyek szavára, akik levitézlett ideológiáktól és mindenfajta pártpolitikától mentesen meggyőződéssel hirdetik, hogy hit nélkül nem csak értelmetlen, de elviselhetetlen is az emberi élet. A nemzethez, történetesen a magyar nemzethez tartozás minden fájdalmas csalódás és tragikus sorsforduló ellenére elidegeníthetetlen érték. Ezeket az igéket hallhattuk szájából 2012. október 20-án Bécsben a Pazmaneumban. Felhívta figyelmünket az anyagiasság világában, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Bátor kiállás, amikor ma nem csupán az átlagember, hanem éppenséggel a népek eleje is a Mammonnak hódol. Kiállt a hűség és hősiesség mellett, ami nélkül az emberi, nemzeti közösségeknek nincs összetartó ereje. Valójában kiért, miért is élünk? Öndicsőségünkért, vagy pedig azért, hogy embertársaink, nemzettársaink javán munkálkodjunk? Erre vonatkozóan, mint tanítómester személyes életével szolgáltat példát. Tudjuk, példák, példaképek nélkül nem hitelesek a szavak. Elbizonytalanodásunkban nagyon is rászorulunk az igére, a tanításra, írástudó és tanár szólt hozzánk nagy lelki nyugalommal, olyan kisugárzással, ami valamennyiünkre átáradt. Mi itt Bécsben, Ausztriában sokszor elárvultnak érezzük magunkat nemzetünk nagyjai kiállása nélkül Ezért üzenünk most a hála és köszönet hangján. Köszönjük a Bécsi Magyar Iskola diákjaihoz szóló üzenetét, a biztatást. Azok a fiatalok, akik 1956-ra emlékezően felléptek az emlékesten, egész életükön át emlékezni fognak arra, hogy az író, Jókai Anna szólt hozzájuk. Észrevéve a megemlékezésen szereplő„fehér ingeseket” az alkotó is bizakodással tölt el: szavaival visszaadta önérzetünket, bizakodásunkat. Tudjuk, 1956 és 1848/49 gondolatkörében gondolkodik, tájékozódik. Tudjuk, hogy nem egyénekben, jelenkorban, hanem a jövőben méri az emberi élet értékét. Amit a ma írója nem tud véghezvinni, majd hatni fog életművével, emberi példájával a múltból merítve mutatja az utat. A zászlóból el kell tüntetni a lyukat! Valóban, erre kell törekednünk mindnyájunknak. Az a lyuk üresség, a hiányosságokra emlékeztet folyton. Azon kell hát lennünk mindnyájunknak, hogy teljessé váljunk emberségünkben, magyarságunkban. Az egyik legszebb negyvennyolcas dal utolsó versszakával köszöntjük és kívánjuk, éljen és hasson bennünk a múlt és emberi, írói példáján tanulva érlelődjön a jövő. Azt is tudom nem én kezdtem, Tudom, nem is én végezem. Most is halnak és születnek. Nem lesz vége az életnek. Isten éltesse Jókai Annát az írót és tanárt! Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Bécsi Magyar Iskola Halászhajó Akureyri kikötőjében Kovács István A fény százada Oláh Jánosnak 2006 októberében A lázadó ember szobor-vigyázzban feszeng cellája falfirkája előtt, amelyre könnyeket mart a salétrom-idő. A sötétség széttaposott varangyai - alvadt vérfoltok a cementpadlón. A megalázottság küblijéhez tett kannányi fénnyel mosd fel őket... „Magyarország börtön!” - mondhatná Hamlet, ha kísérteted időben felismeri. Egyszerűségében is korszerűtlen a kérdés... Lehet-e az ember magában valón ember, és lehet-e maga ellen lázadó? És lehet-e folyékony a fény, amelyre a perzselt bőrű békák lábatlan kúsznak elő az ínyenc szónokok szép új világot hirdető szájából? A fény osztatlan, mint a panoráma-ablak. És a még több fény - a költő utolsó kívánságaként - halálos adag. A felvilágosodás százada - az éjjel-nappal fényben fuldoklók tátogó és táguló köreiben - mindent korszerűsít... És miért ne éppen a börtönt? Egyszeriben hamis betlehemi csillagmintákkal telehintve a föld leszállóterei bukott angyaloknak. Az ajándék-dobozzá rácsozott emelet-sorokon Rubik-kockaszerűen ide-odatologathatók a cellák... És bennük a vonalkódos ember. A felnőtt olyan, mint a gyermek: szeret játszani. Ma a gyötrelmet és a gyötrést is játéknak hiszi, ahogy bónusznak a semmitlátás képernyőjére naponta odakozmák kudarcát, a nyomorúságaival szórakoztató híreket. Fehérre meszelt terem. Egészséges tágasság. Egészséges társadalom. Nótától hasadozó hajnal... Dallamok szertefoszló szemfedele alatt hadseregek indulnak rohamra a lövészárkoktól girlandos farsangi hómezőn. A szanitécek elszomorodnak a hirtelen beállt fegyvernyugváskor... Ki tudja, meddig böjtöl a halál? Utána özönvízként a spanyolnátha! Még egészségesebb társadalmat! - harsogják a legújabb kor nagy járványai után beavatottak. Minden csupa verőfény az utolsó órában. Lefüggönyözött autók az éjszakában és lefüggönyözött emelvény napfelkeltekor. Rajta eltakart oszlop-mélyedése a bármikor beilleszthető bitófának, amely most a börtönmúzeumban kiállított áldozatok és hóhérok között a felejtés bűnével hitelesített mérleg nyelve. A gyűlölettől torkolattüzes világmegváltások századában éltünk. Túl azon, amely forradalmi módon eltörölte volna a vasárnapot is. Merthogy a munka tesz szabaddá, az ördöngős személytelenség, nem az örökös tartozás -családhoz, baráti körhöz, hazához, hithez. A jól időzített haladás -fejlődés: törzs-, faj, gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális, civilizációs, hadművészeti, és lélek nélkül lelki... A haladás ma állandó növekedés. Emelkedő dísztribünjéről mind inkább belátni a világrésznyi munkatáborokat, a mindent elborító termelést. Az életszínvonal mint édeskés varázsige az elnéptelenedett mesék idején, amikor a páciens csukd-be-szemed-nyisd-ki-szád cukorbetegségben szenved. A bilincs-szaggatónak hirdetett jelszavak rövid és hosszú távon egyaránt az ölést, öldöklést hitelesítették, s az azért folytatott konok küzdelmet, hogy látható legyen a létében tagadott Isten. Aztán mintha parancsolataival tehetne mindenről: pellengérre Vele! És máris elérve a cél: a fesztelen lét, feszélyezetlen létezés szabadsága. Kiket igazol, hogy a tenyészet-élet csak úgy, az, ami: zavartalanul működő halálgyár? Saáry Éva FÖLDTANI ZARÁNDOKLAT IZLAND SZIGETÉRE Valljuk be, nem sokat tudunk Izlandról, erről a 103.000 négyzetkilométer területű, Norvégia és Grönland közt félúton fekvő, nagy vulkáni szigetről, melynek északi csücskétől alig pár kilométer távolságra fut az Északi Sarkkör, s ahol nyáron állandó világosság, télen majd állandó sötétség uralkodik (karácsony táján csak 2 órát tart a fény). Pedig az első viking 840 táján tette lábát a déli öblök egyikének sziklás partjára, s így esett, hogy “milleneumukat” 20 esztendővel előbb ünnepelték, mint mi. Azt sem tudjuk, hogy az ország öthatod része lakatlan, s a 210.000 emberből, aki több mint ezer év küzdelme után megmaradt (tizedelte őket a fekete himlő, a pestis, a kivándorlás!) 85.000 az ország fővárosában él. Történelmük - akárcsak a miénk - szabadságküzdelmek sorozata Előbb a norvégok, aztán a dánok nyomták el, zsákmányolták ki őket, s teljes függetlenségüket csak 1944-ben tudták elnyerni. Gondoljuk el: egy maroknyi nép, amely idegen uralom, természeti katasztrófák nagy megpróbáltatásai ellenére él! És nem is akárhogyan. Itt, az elszórt, apró tanyákon is mindenütt pislákol a kultúra fénye. Láttam a ma falumúzeummá átalakított, tőzegfalú, mohávalfűvel benőtt fedelű egykori parasztházakat. Az ágyak túl rövidek ahhoz, hogy felnőtt ember kinyújtózhassék bennük, de mindenütt van egy parányi harmónium, icipici íróasztal, faragott sakktábla, könyvespolc (Izland, többek között a költők hazája! Norvég, dán királyok innen hozatták dalnokaikat. A sagák és az eddák világhíresek), s természetesen rokka, szövőszék, sajtár, vajköpülő. A férfiak nyáron a tengerre jártak halászni a bizonytalan bárkákon, télen viszont zenéltek, olvastak. Az asszonyok nyírták a birkát, szőttek, fontak. Mindezt a jégverem-szobákban (fűtési lehetőségeknek a nyomát sem láttam), fütyülő orkán zenéje mellett, hónapokig tartó sötétségben, öles hóban... Szinte elképzelhetetlen. * Mégis, aki Izlandra érkezik, elsősorban nem az emberiség (egy nép), hanem a Föld történetével találja magát szemközt, s olyan dolgokról kénytelen elmélkedni, amelyekről másutt (templomok, paloták, várak árnyékában, ahol a kultúra és civilizáció hatalma vitathatatlannak tűnik) nem szokott. Tudjuk-e, hogy a szilárd földkéreg, melyen mi oly nagyhangúan handabandázunk (!), az alatta lévő, forró magma tömegéhez viszonyítva olyan vékony csak, mint a tojás héja? A tudósok évszázadok óta vitatkoznak rajta, hogy a Föld dűlőben van-e, vagy melegedőben, tágulóban vagy zsugorodóban, de azt hiszem, ez az a kérdés, amire nyugodtan rámondhatjuk, hogy “ignoramus et ignorabimus” (vagyis nem tudjuk, és talán sohasem fogjuk megtudni). A sziget körüljárása - földtani zarándoklat Izlandon végigkísérhetjük a vulkáni működés minden fázisát (valóságos geológiai képeskönyv, a földtan rajongóinak paradicsoma), az egészen friss kitörésektől (még parázslik, füstölög a sötét massza), a zöld-szürke mohaszőnyeggel borított, két-háromszázéves, dermedt lávamezőkig, a földtörténeti múltba vesző erupciók koporsó formájú bazalthegyeiig (Badacsony!), a tengerbe csörgött s hirtelen megdermedt láva alkotta torzfigurákig, s a csodálatos “modern” műalkotássá rendeződött bazaltoszlopokig, “bazaltorgonákig”..., de a szürke hamuhegyekig, szurokfekete porsivatagokig is! Sohasem gondoltam (reméltem), hogy mindazt, amiről az egyetemen szeretett professzoraimtól (Mauritz Bélától, Vadász Elemértől) hallottam, egyszer a valóságban is meg fogom látni. Állni a gejzírek torkánál - fortyogásban, sistergésben - s figyelni, ahogyan egyre dagad-dagad, majd hirtelen 50-60 méter magasra szökken a forró ár, olyan látványosság, aminek bámulatát alig lehet abbahagyni. Másutt nagy kürtőkből tör elő iszonyú robajjal, sivítással a fehér gőzfelleg, olyannyira, hogy (japán szakemberek bevonásával) geotermikus erőművek létesítését kezdték meg. (Igaz, az ott dolgozó embereknek állandó készültségben kell lenniük, hiszen bármikor kitörhet a közeli vulkán, s akkor 20 perc leforgása alatt ki kell üríteniük a terepet.) Beszéltek a sárgán-vörösen fröcskölő iszapvulkánokról (szolfatúrákról), melyeket a pokol “kénköves bűze” leng körül. A vigyázatlan turistát, aki a földön szürkéllő foltba belelép, súlyos égési sebekkel kell kórházba szállítani. De nemcsak “tűz” van Izlandon. A sziget délkeleti részére hatalmas, fagyos kézként tenyerel rá a Vatnajökull, Európa legnagyobb kiterjedésű (8400 km 2) gleccsere. Hosszú ujjai, hegymagasságú végmorénákat tolva maguk előtt, majd mindenütt a tengerig érnek. Járni az átkristályosodott, fekete kőzárványoktól tarka felületeken, riasztó hasadékok és kéken ragyogó jégsziklák között, vagy kis indiánkenun siklani a gleccsertóba merült jéghegyek labirintusában, a nagy-nagy simaságban és csöndben leírható, érzékeltethető-e? Végül, mindezeken túl - mintha semmi sem történt volna, semmi sem történne - az élet szelíd, idilli képei: a parti bazaltfalak odvaiban tarkafejű búvárpapagájok laknak, a hullámverés marta sziklák közt fókák fogócskáznak, a gyérfüvű mezőkön pedig vígan legelésznek a hosszú farkú, kócos, tarka pónilovak és fehér-fekete birkák, melyek az első hidegek idején már maguktól összegyűlnek a csillag formájú karámokban, hogy téli szállásaikra vigyék őket. A levegő szennyezetlen, átlátszó. Fölmenve a Reykjavik “füstölgő” öblét uraló fehér templom, a Hallgrimskirkja tornyába, olyan éles képet kapunk, mintha gyerekes gonddal megrajzolt, naiv festményt nézegetnénk. A gyakori földrengések miatt alacsonyra épített, nagy területen szétszórt házak hullámbádoggal bevont falai, palatetői harsány színekben pompáznak, akárcsak a Monopoly játék elemei. Alant, a hajója orrán dacosan álló viking, az Amerikát immár 1000-ben fölfedező (“Vinland”-ra keresztelte) Leif Eriksson bronzszobra zöld patinával fénylik, s ahogy egymás után megszólalnak a harangok, zúgásukat öblös hangon veri vissza a tenger... • JELEN SZÁMUNK KÉPEI Válogatás Saáry Éva izlandi felvételeiből ni