Bécsi Napló, 2013 (34. évfolyam, 1-6. szám)
2013-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXXIV ÉVFOLYAM l.SZÁM 2013. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 2,- Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P. b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN TANÍTVA TANULUNK (Tudósítónktól) A magyarországi oktatási rendszer válságban van. Talán egy közhely sem igaz annyira napjainkban Magyarországon, mint ez. A rendszer átalakítása, amelyhez az előző kormányok nem mertek hozzáfogni, napirendre került. A diákok tüntettek, a szakszervezetek tárgyaltak, az átalakítás folyik tovább. Az előző kormányt még ellenzéki pozícióból kritizáló Hoffmann Rózsa, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős államtitkára, 2008-ban így foglalta össze a tennivalókat: .A mai oktatáspolitika az esélyegyenlőség hangoztatásával, de annak értelmezése nélkül, a saját céljaival ellentétes intézkedéseket hoz rendre, gondolok itt az iskolabezárásokra, az osztálylétszám megnövelésére és még sok minden egyébre. Szürkítő, kommunisztikus ideák látszanak felvillanni az elképzeléseikben. .. Egy országot fejleszteni csak a közoktatás színvonalának emelésével lehet. Szaktudással, kiváló pedagógusokkal, szigorúan ellenőrzött pénzfelhasználással... A szakképzés, a művészet- és egészségpedagógia, a nyelvoktatás színvonalának emelése mellett valódi megoldásokra lesz szükség az esélyegyenlőség megteremtésében, és újra ki kell nyitni a falvakban a bezárt kisiskolákat. Ismét az embert, és nem a pénzt, a gépeket, az infrastruktúrát kell az oktatás középpontjába állítani. ” Érthető, hogy a fizetésemelést utoljára a Medgyessykormánytól kapott, és a gyakori változásoktól elcsigázott tanárok várakozással tekintettek a 2010-ben hivatalba lépő új kormány tevékenysége elé. Kezdetben a várakozások - úgy tűnt - nem is voltak alaptalanok. Az előző kormány által megszüntetett osztályzás visszaállítása, a tanárok védelmét célzó intézkedések azt sugallták, hogy az oktatási vertikum megindult egy folyamatos, nyugodt változás irányába. A köznevelési törvény vitája azonban hamarosan más irányba terelte a közvélemény figyelmét. Kisebb zökkenőktől eltekintve, januártól 2670 iskola fenntartását vette át az önkormányzatoktól az állam. Az iskolákban így sajátos társbérlet alakult ki: míg az oktatással kapcsolatos kiadásokat és a tanárok bérét az állam állja, addig az épület működtetését és a technikai dolgozókat az önkormányzatok fizetik. Az állami fenntartást a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ koordinálja a járásokban kinevezett tankerületi igazgatókon keresztül. Bevezetésre kerül a mindennapos testnevelés, 16 évre csökken a tankötelezettség életkorhatára. A törvény legtöbb újítását a 2013/ 14-es tanévben vezetik be: az általános iskolákban 16 óráig szerveznek foglalkozásokat, és az ún. pedagógus életpályamodellel együtt emelnék a tanárok fizetését, egyúttal változna munkaidő-számításuk is. A szakszervezetek a tankötelezettség korhatárának leszállítása, a gyermeklétszám csökkenése, a felső tagozatok összevonása és a szakképzési rendszer átalakítása miatt elbocsátásoktól félnek. Az átszervezés pénzügyi megtakarítással nem jár, a megtakarításoknál messze nagyobb költségeket vonz magával a mindennapos testnevelés bevezetése, főként, ha a testneveléshez tornaterem is szükséges, illetve a pedagógus-béremelés, amit a kormány az ország gazdasági állapotától tett függővé, és egyelőre elhalasztott. Az egyszerűség kedvéért megjegyezzük, hogy 20 év munkaviszony után egy középiskolai tanár kb. nettó 120 000 Ft-ot (kb. 400 Euro-t) keres, így sokan kénytelenek másodállást vállalni. Diákokat korrepetálnak, árut pakolnak Tesco áruházakban, vállalkoznak stb. Összességében a rendszer gyakori módosítása és a tanárok egzisztenciális bizonytalansága eleve szinte lehetetlenné teszi a nyugodt oktató-nevelő munkát. Az ellenzéki kritikák a köznevelési törvénnyel szemben egyre élesebb hangot ütöttek meg. A törvénytervezet szerint nem maradhatott volna meg olyan iskola, ahol nincs párhuzamos osztály. Ezt a szakaszt ugyan kivették a törvényből, de nem biztos, hogy a későbbiekben nem fogják megkísérelni bevezetését - hangzottak az ellenzéki felvetések. Nyilván az állam finanszírozási képességének határai fogják megszabni, hány iskolát kell a jövőben bezárni. A másik, rendkívül vitatott téma a pedagógusok kötelező óraszáma volt. A törvény szerint 32 óra felett az intézményvezető rendelkezik, 22-26 órát kell a tanítással tölteni, de a 26 és 32 között elrendelhető helyettesítés vagy felügyelet, így nehéz kiszámítani a szükséges pedagógus létszámot. A szintén bevezetés előtt álló szakfelügyeleti rendszer, amelyet 1985-ben azért töröltek el, hogy a tanácsok irányítási funkcióját mérsékeljék, most ismét bevezetésre kerül. A tanárok munkájának szakmai támogatása kétség kívül fontos feladat. A kritikusok szerint viszont a tanárok munkáját értékelő szakfelügyelet korlátozhatja az oktatás szabadságát, beleszólhat a tanárok bérezésébe, súlyosabb esetben akár a munkaviszony megszüntetését is kezdeményezheti. A felsőoktatásban főként az államilag finanszírozott szakok kérdése, illetve a forráskivonás kavart hullámokat. Az egyetemek élére kinevezendő kancellárokkal lényegében megszűnne az egyetemi autonómia és jelentősen csökkenne a rektorok hatásköre. A kormány ezzel magyarázza a Magyar Rektori Konferencia közleményét, amely elutasította a kormány tervezett reformlépéseit. Kétségtelen, hogy az előző kormány által megkezdett, előnytelen beruházások korrigálására szükség van. A rektorok szerint azonban elfogadhatatlan, hogy öt év alatt 40%-kal csökkent az egyetemek és a főiskolák állami támogatása, miközben a GDP körülbelül változatlan szinten maradt. Az elsősorban fiskális szempontoknak alárendelt elképzelések meglátásuk szerint nem szolgálják a felsőoktatás minőségi javítását, a munkaerőpiac által preferált szakterületek támogatását, ráadásul figyelmen kívül hagyják a családok anyagi teherbíró képességét, és kivándorlásra ösztönzik a fiatalokat. „Megbocsáthatatlanul félrevezetik a döntéshozókat és a magyar családokat - olvashatjuk a rektori konferencia állásfoglalásában -, akik azt állítják, hogy a felsőoktatás tömegével bocsátja ki a használhatatlan diplomákat olyan szakokon, amelyekre nincsen kereslet a munkaerőpiacon. Ezzel szemben bármilyen diplomásnak többször nagyobb az elhelyezkedési esélye, mint az alacsonyabb végzettségűeknek. A diplomásoknak magasabb az elérhető keresete és az általuk befizetett adóból nagyobb az állam bevétele.” A hallgatók főként az ún. hallgatói szerződések, illetve az államilag támogatott szakok számának csökkentése, továbbá a forráskivonás ellen léptek fel. A kormányt meglepték a hallgatói tüntetések, karácsony előtt szinte naponta változott az oktatási tárca álláspontja: lesznek keretszámok - nem lesznek, lesz ponthatár - nem lesz ponthatár stb. A hallgatói szerződések azt céloznák, hogy az állami költségvetésből finanszírozott hallgatók ne külföldön kamatoztassák tudásukat. A cél méltányolható, ugyanakkor szemben áll a jelenleg érvényes uniós normákkal (pl. munkaerő szabad áramlása) és az orvosokat és ápolónőket kivéve számos szakon értelmetlennek tűnik. Igen nehéz lenne megmagyarázni például, hogy a magyar könyvtár szakos hallgatók tömegei mit keresnének külföldön. A diákok érdekvédelmi szervezete végül megállapodott a kormánnyal, hasonlóan a szakszervezetek többségéhez. Bár a kormány az első helyen jelentkezők 10- 20 százalékának ígért ingyenes helyet a korábban fizetőssé tett 16 szakon (pl. jog, kommunikáció, andragógia stb.), a magas ponthatárok miatt valószínűleg ennél jóval kevesebben tanulhatnak állami támogatással. Az illetékes miniszter által megállapított ponthatárok ugyanis rendre jelentősen meghaladják a legerősebb intézmények korábbi ponthatárait. Az állami ösztöndíjas helyek valószínűleg egy-két nagyobb intézményben koncentrálódnak a későbbiekben. A szakszervezetek a pedagógus álláshelyek megőrzésével kapcsolatban kaptak biztosítékokat. A cél, a felsőoktatás átalakítása, a kormány álláspontja szerint továbbra sem változott. Amiről a vitában kevesebb szó esik, az a tanítás színvonalának drasztikus zuhanása a kilencvenes évek végétől kezdődően. Tetézte ezt a felsőoktatásba felvett hallgatók számának ugrásszerű növekedése, az ún. bolognai rendszerre való áttérés 2005-ben, a hallgatói érdekképviseletek átalakulása, és számos további körülmény is. A hallgatói érdekképviseletek fontos és értékes részét képezik az egyetemi életnek, de túlzott befolyásuk az oktatók előmenetelére, egyáltalán állásuk megtartására olyan mértékű lett, ami már az oktatás színvonalát veszélyezteti. A kormányzat kommunikációs ellencsapásai ostorozták ugyan a szűk évtizeden átvezetőként tevékenykedő hallgatói kádereket, de azonosításuk az elégedetlen és tüntető egyetemi hallgatók többségével nem volt szerencsés. Összességében a kormány sikeresen birkózott meg a decemberi válsággal, az átalakítást folytatja, ugyanakkor a növekvő forráskivonás és az ezzel együtt járó társadalompolitikai következmények, mindenekelőtt a középosztály esetleges megroppanásának veszélye, továbbra is súlyos kihívások elé állítják az oktatáspolitika irányítóit. Hiába, amint tudjuk: „Docendo discimus.” Kisebbségpolitikai stratégiák dilemmája Különös tekintettel a szlovákiai magyar nemzetrészre A közép-kelet-európai államokban élő magyar nemzetrészek egyre nehezebb körülmények között küzdenek a megmaradásukért. Az elmúlt évtizedekben lefolytatott népszámlálások ugyanis mindegyiküknél jelentős számbeli fogyatkozást mutattak ki. A szlovákiai magyar nemzetrész fogyatkozása pedig már egyenesen drámai mélységekbe zuhant. Ebben a helyzetben nem elég megkongatni a vészharangot, hanem új stratégiák kialakításával menteni kell a még menthetőt. Ezt a nemzetiségi vezető elit jelentős része valamennyi országban felismerte. A különböző létfeltételek miatt azonban az egyes országokban más-más cselekvésre, illetve stratégiára van szükség a szülőföldön való boldogulás eléréséhez. Erdélyben erőteljesen az autonómia elképzelések kerültek a kisebbségi jogkövetelések fókuszába. Délvidéken a már meglévő, - sok tekintetben - formális önigazgatást próbálják valódi tartalommal megtölteni. Felvidéken a többségi nemzet tagjaival szövetkezve próbálja a magyar vezetők egyik része elérni, hogy enyhüljön a magyarok iránti bizalmatlanság és szűnjenek meg az alaptalan előítéletek a kisebbséggel szemben. Persze mindez így egyszerűen hangzik, de eme sommás megfogalmazás mögött bonyolult ideológiai, pártpolitikai és emberi viszonyok határozzák meg az egyes csoportosulások tevékenységét. Valamennyi nemzetrésznek azonban van egy közös dilemmája, mégpedig a kétféle alapstratégia követéséből fakadó megosztottság. Valamennyi nemzetrésznél tapasztalható, hogy a kisebbségi társadalom bizonyos szempontból, két részre oszlott. Egyik része azokat a vezetőket követi, és adott esetben hívei rájuk szavaznak, akik a többségi nemzettel való szövetségben, vagy szorosabb együttműködésben látják a kisebbség helyzetének remény szerinti javulását. Mások viszont próbálnak következetesek maradni, és az Európa nyugati részében érvényesülő kisebbségi önigazgatási rendszerek (autonómiák) megvalósulásában látnak esélyt saját identitásuk megőrzésére. Szlovákiában a rendszerváltozást követő, egy-két éven belül, három stabil etnikai párt próbálta a magyar nemzetrész boldogulásának a feltételeit biztosítani. Volt parlamenti képviseletük, és az alapkérdésekben együttműködve, eredményeket is fel tudtak mutatni a nemzetiségi jogok szélesítése terén. Az akkori szlovák politika azonban gyanakodva tekintett a keresztény-konzervatív-liberális magyar pártkonglomerátumra és megváltoztatta a parlamenti választásoknál alkalmazandó mandátumszerzési küszöböket. Ezért a magyar pártok, 1998-ban, kénytelenek voltak egy szervezetbe tömörülni. Ekkor alakult meg a Magyar Koalíció Pártja, amely nyolc éven keresztül rendelkezett parlamenti képviselettel, sőt ezen időszakban, a kormánykoalícióban is részt vett. Ez az időszak átütő eredményeket ugyan nem hozott a nemzetiségi jogok terén, de a régiók és a települések fejlesztésében történt pozitív elmozdulás, főleg az előző, Meciar nevével fémjelzett, kormányidőszakkal szemben. Az MKP-ban közben belső harcok kezdődtek. A tagság egy jelentős része elégedetlen volt Bugár Béla elnökvezetői stílusával és számos olyan mulasztást véltek felfedezni, amely az MKP eredménytelenségének oka lehetett, holott a párt nyolc éven keresztül aránylag jó pozícióban volt a kormánykoalícióban, sőt voltak időszakok, amikor az MKP a mérleg nyelvét tölthette be a parlamenti erőviszonyok bonyolult matematikájában. Végül Bugár Bélát az MKP kongresszusa leváltotta és kis többséggel Csáky Pált választotta meg elnöknek. Folytatás a 3. oldalon Magyarság és európaiság kettőssége Új esztendőben, új szívekkel, hangzik az egyik katolikus egyházi ének. Természetesen nem a másvallásúak, netán a vallástalanok bosszúságára, hanem egyszerűen azért, mert mélységesen vall az újrakezdésről, amihez új szívekre van szükség. Ez egyszerűen készséget és felkészültséget jelent: legyünk képesek mérlegelni mindazt, amiben és amiért élünk. Vajon útnak nevezhető-e az az állapot, amiben vagyunk? Hol tartunk jelenleg és hova akarunk jutni? A globalizáció és a lokalizáció ellentétpárjával kezdhetnénk: a megszokottból a világméretű bizonytalanságba tokollott krízist, válsághelyzetet ismerjük el mérvadónak, vagy beérjük a megszokottal, kipróbálttal, ami végsőfokon mégis egyfajta elégedetlenséggel, rossz közérzettel tölti el az embert? Az egyikből kinőttünk, vagy legalábbis kinövőben vagyunk belőle, a másik parttalan és felmérhetetlen. Senki sem tudja, hova és főként miért. Nemde túlhaladott kategóriákkal van dolgunk, amik nem alkalmasak emberi mivoltunk otthonos berendezésére a természetes kettősség jegyében. Mert amíg az egyik oldalon otthon akarunk lenni kicsire méretezett világunkban, a másikon mindig elkívánkozunk, többre vágyakozunk. Esztelenség lenne bármelyiket elutasítani, kiiktatni, sokkal inkább a kettő szintézisének, kiegyenlítésének jegyében helyes berendezkednünk. Emberközelből szemlélődve számunkra a magyarság és európaiság örökség, amiben nem csupán éltünk, de egyben életcélként is igazítottuk hozzá az évszázadokat. Szemlélet kérdése: vajon a honfoglalók csupán éhségérzetből kerekedtek fel és kerestek maguknak, de egyúttal utódaiknak is lakható földet, vagy netán mégis többre vágytak, még akkor is, ha erre vonatkozóan a vérszerződés hagyományának megőrzésén kívül nem akadhatunk semmiféle szándéknyilatkozatra? Látszatra veszélyesen merész lépés volt, mégsem hanyagolhatók el a lélektani elemek: a nem egyszer tudat alatt ható szándék. Lényegében az életképességre utalhatnánk, ami nem kizárólag annyit jelent, hogyan, miként találjuk fel magunkat a pillanatnyi helyzetben, hanem - és itt kell kellő súllyal utalnunk a válsághelyzetekre - hogyan, milyen mértékben tudunk megbirkózni a kihívásokkal. Ezen a ponton kell keresnünk a lelki együtthatókat, amiket válságos helyzetek hoznak bennünk felszínre. Mi van a tarsolyunkban? A válságok leküzdésekor válik nyilvánvalóvá, milyen tartalékokkal rendelkezünk, mi rejlik bennünk. Ilyenkor, az új esztendőbe lépve nem árt elgondolkoznunk afelől, amit magunk mögött hagytunk. József Attila zseniálisan mondta ki Eszmélet című versében: Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Szorongást, rossz közérzetet hagytunk magunk mögött, ill. cipelünk magunkkal. Most ez a kihívás: hogyan tudjuk áthidalni? Építőanyag-e, vagy értéktelen törmelék? Ha nem akarjuk, hogy tovább sodródjunk, valamiben meg kell kapaszkodnunk. Megkapaszkodni csakis abban tudunk, ami a miénk, vagy legalábbis magunkévá Folytatás a 3. oldalon