Bécsi Napló, 2018 (39. évfolyam, 1-6. szám)

2018-01-01 / 1. szám

2018. január-február BÉCSI NAPLÓ NEMZETI INTEGRÁCIÓ - NEMZETI IRODALOM Irodalmunk hosszú évszázadok óta szolgálja a magyarságot, hogy ebben a tekintetben a legfonto­sabb közösségi intézmények közé tartozik. Különö­sen nehéz történelmi időkben van ez így, midőn a közhatalmi intézmények, a politikai rendszer nem képesek őszintén és hatékonyan vállalni ezt a közös­ségi küldetést és szolgálatot. Ha visszatekintek a mo­hácsi vész után következő évszázadokon, talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha azt állítom, hogy a nemzeti irodalom általában hatékonyabban és nagyobb meggyőző erővel vállalta ezt a szolgála­tot, mint a politikai élet, amely nem egyszer hagyta figyelmen kívül a valóságos nemzeti érdekeket, a magyar nép megmaradásának és fejlődésének első­rendű érdekét. Ezek az érdekek a jelenben­­igazából az utolsó száz esztendőben, tehát a trianoni országvesztés idősza­ka óta­ a nemzeti integráció fontosságát mutatják és ennek az integrációnak a szolgálatát követelik. Történelmi és regionális paradoxonról beszélek, en­nek kártékony hatását tapasztalom. Arra gondolok ugyanis, hogy a mögöttünk és előttünk álló évtize­dekben a magyarságnak talán a legnagyobb feladata a nemzeti integrációban van, a körülötte lévő világ pedig állandó, folyamatos és rendkívül veszélyes de­zintegrációnak a folyamatát rajzolja meg. A nemzeti integrációnak két fogalomköre lehet: egy belső és egy külső, tehát egy olyan, amely Ma­gyarországon belül a magyar politikai és szellemi életnek az integrációját kívánja, s egy külső, olyan integrációs folyamat, amely a Trianon után szétsza­kított magyar nemzetrészeknek a lelki, szellemi, kul­turális és ha lehet, még ennél nagyobb körű integrá­cióját valósítja meg. A belső integrációnak az igénye rendre mindig megjelent a magyar történelemben, voltaképpen az elmúlt közel két évszázadban hang­súlyos módon két alkalommal is, mind a kétszer oly módon, hogy mintegy előkészítette a magyar fejlő­dést, előkészítette azt, hogy Magyarország valójá­ban megtalálja a helyét az európai népek közösségé­ben, és visszataláljon az európai útra, amelyet Szent István nyitott meg előtte a történelemben, és amely­ről általában keletről érkező hatások és támadások letérítették. Ennek a nemzeti integrációnak a gondolata, a kívánsága, a stratégiája fejeződött ki az első nagy magyar liberális nemzedéknek, a reformkori nem­zedéknek a gondolkodásában és a politikájában, amikor Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Wesselényi Miklós és Deák Ferenc rendre arra törekedtek, hogy a jogmegosz­tásnak az elve következtében az egész magyarságot közös keretbe integrálják és felszámolják azokat az előjogokat, amelyeket a rendi társadalom áthagyo­mányozott, vagyis éppen a jogoknak és a politikai lehetőségeknek a minél szélesebb körben való meg­osztásával az egész nemzetet közös történelmi vál­lalkozás, a modern Magyarország és a magyar füg­getlenség felépítése mögé állítsák. Ennek az integrá­ciós folyamatnak voltak kudarcai, hiszen az 1848-as forradalom és az 1848/49-es szabadságharc veresé­ge kétségtelenül nagy kudarcot, nagy csapást jelen­tett a nemzeti integráció tizenkilencedik századi fo­lyamatában. Azonban a magyarság ezeket a kudarco­kat ki tudta heverni, jóvá tudta tenni, hiszen mindaz, ami a múlt század végén a magyar polgárosodásban, gazdasági, kulturális és politikai építésben végbe­ment, a negyvennyolcas hagyományokból táplálko­zott és negyvennyolc, negyvenkilenc törekvései - ha persze töredékesen vagy részlegesen is, de - lényegü­ket tekintve megvalósultak abban a fejlődésben, ame­lyet a tizenkilencedik századvégi Magyarország muta­tott, megvalósultak abban az európai integrációban, ahová ez a Magyarország elérkezett. Ennek az integrációs folyamatnak a második nagy korszaka volt az, amely a huszadik század ele­jén kezdődött, részben a politikai elméletek világá­ban, például Jászi Oszkárék, a polgári radikálisok mozgalma körül, és még inkább az irodalomban Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak a gondolkodásában és tevékenységében. Voltakép­pen ez is sikeres integrációs folyamatot indított el, és ez is azokat a gondolatokat vitte tovább, illetve azoknak a gondolatoknak a nyomán kívánt új, mo­dern, huszadik századi Magyarországot létrehozni, amelyeket a múlt század első nagy nemzeti integrá­ciós vállalkozása, a magyar polgárosodásnak az első nagy hullámzása megindított. Ez az Adyék, Babitsék, Móriczék, Jásziék által kez­deményezett integráció azonban nem járhatott si­kerrel. Hiszen Magyarország belesodródott az első világháborúba, és az első világháború végén ott volt Trianon, amely egy egészen más Magyarországot raj­zolt meg, mint amilyen az a Magyarország lett volna, amelyet ez a huszadik századi nemzeti integrációs gondolat, a „második magyar reformkor” megjelölt az ország számára. Trianon nagyon sok mindent tönkre tett, tehát nem jöhetett létre, nem alakulha­tott ki az az országkép, nem válhatott valósággá az a nagyszabású vízió, amelyet a második reformkor bölcselői, államfilozófusai és persze költői a ma­gyarság számára megálmodtak. Jó évtizeddel az ezredforduló után, egy korszak­nak a végén és talán egy új korszaknak a kezdetén, megint nemzeti integrációs folyamat eltervezésé­­nek a feladata áll előttünk. Ennek a nemzeti integ­rációs folyamatnak azonban megint csak az a két fő motorja lehet, amely akár a tizenkilencedik század­ban az első, akár a huszadik század elején a második reformkorszakban megindította a magyar nemzeti integrációnak és európai felzárkózásnak, polgároso­dásnak és fejlődésnek a folyamatát. A tizenkilencedik században ezt a két követelményt éppen Eötvösék, Ke­mény Zsigmondék, Deák Ferencék úgy jelölték meg, hogy „haza és haladás”, és ez a két gondolat jelent meg és forrt össze, vált egységessé később Adynak, Ba­bitsnak, Móricznak a gondolatvilágában is. Ez a modernizáció azonban csak az egyik fele an­nak a folyamatnak vagy célnak, amely ma, az ezred­forduló után előttünk áll. A másik, amit Eötvösék a haza jelszavával jelöltek meg, nemzeti identitásunk helyreállítása. A kilencvenes évek elején lezárult öt­ven éves korszak nemcsak a modernizációt vetette vissza és a magyar modernizációs törekvéseket kor­látozta, belekényszerítve az országot egy teljesen korszerűtlen és eleve csőddel fenyegető gazdasági és politikai szerkezetnek, a kommunista pártállam keretébe, hanem nemzeti identitásunkat is megtör­te. Ebben az identitásban olyan veszélyes sebeket és sérüléseket okozott, melyek kiheverése még továb­bi hosszú korszakot fog igénybe venni. A nemzeti identitást, a nemzeti tudatot helyre kellett állítani és hitelessé kellett tenni. A két követelmény azon­ban csak együtt lehetett (és maradhatott) érvényes, és csak együtt képviselhető. Modernizáció nélkül pusztán a nemzeti identitás helyreállítására irányu­ló törekvések Magyarországot megint leszakítanák Európától. A nemzeti identitás helyreállítása nélkül pusztán modernizációs törekvés pedig lehet, hogy gazdaságilag eredményeket hozna, azonban Magyar­­országot inkább egy kelet-ázsiai „kistigris”­­ Dél-Ko­­rea vagy Tajvan állapotába kényszerítené, ahol a na­gyobb gazdasági fejlődés esetleg nem jár együtt azok­kal a kulturális, erkölcsi eredményekkel, amelyeket a nemzeti identitás helyreállításának el kell érnie. A két követelmény együttesen szolgálható, együt­tesen képviselhető, és a két követelmény együttese révén jöhet létre majd a nemzeti integráció sikeres folyamata. Ez a két követelmény természetesen azt is jelenti, hogy mind a két gondolati rendszerben meg kellene állapodni valamiféle minimumban. So­kat beszélnek ma Magyarországon az úgynevezett liberális minimumról, tehát azokról a voltaképpen a liberalizmusnak az eszmeköréből származó nor­máknak a kölcsönös elfogadásáról, amelyek egy Európához tartozó, európai rendben elhelyezkedő ország politikai kultúrája számára valóban nélkü­lözhetetlenek. Fel lehetne és fel kellene vetni a nemzeti mini­mumnak a kérdését is, tehát meg kellene fogalmaz­ni, ki kellene alakítani és képviselni azokat az ele­mi követelményeket, amelyek a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, a nemzeti tudat körében érvénye­síthetők, amelyeket érvényesíteni kell. A liberális minimum és a nemzeti minimum valamiféle kon­szenzusa teremtheti meg azt a készenléti állapotot, hozhatja létre azokat a feltételeket és lehetőségeket, amelyek mentén, amelyek körében a nemzeti integ­rációnak, a belső nemzeti integrációnak ez a folya­mata megindulhat, hiszen ma még ezt a folyamatot fájdalmasan nélkülözzük a politikai életben, a poli­tikai kultúrán belül. A nemzeti integrációnak a fogalomköréhez tar­tozik a külső nemzeti integráció is, tehát a Trianon után és a párizsi béke után újra szétszakított ma­gyar nemzetrészek egymásra találása, kölcsönös kapcsolatainak minél nagyobb megerősítése. A nemzeti integrációnak ez a fajtája azt jelenti, hogy az anyaországnak rendkívül következetes munká­val megtervezve, a hiteles és eredményes nemzeti stratégia kialakításával és ennek a nemzeti straté­giának a gyakorlati életben való módszeres és okos átültetésével kell ezt a magyar nemzeti integrációt szolgálnia, amely a Kárpád-medencére és a nyugati szétszórtságra egyaránt vonatkozik. Az olyan civil szerveződéseknek, mint például a minden esztendőben megrendezett Népfőiskolai Kollégium, éppen az volna az egyik lehetőségük és feladatuk, hogy kidolgozzák, felkutassák és érvénye­sítsék azokat az eszközöket, azokat a módszereket, amelyek ezt az egyetemes össznemzeti magyar integ­rációt létrehozhatják, vagy legalábbis a folyamatok megindítását elősegíthetik. A nemzeti integráció, a történelmi követelmények közé tartozik, a körülöt­tünk létező valóság világában viszont ezzel éppen el­lentétes, a közép-európai régió dezintegrációjának a folyamata érzékelhető. Közép-Európa élete történelmileg is mindig integ­ráció és dezintegráció, egymást váltó szakaszainak valamiféle hullámhegy-hullámvölgy folyamatának a mentén alakult. Valamikor a középkorban éppen a magyar hatalom, a magyar királyság (és emellett a cseh királyság és a lengyel királyság, tehát három hajdani közép-európai királyság, melyek ma a viseg­rádi négyek országai) volt az, amely a közép-európai régió integrációját elősegítette és megvalósította. Keletről érkező, elsősorban a török és a tatár táma­dások következtében ez az integráció megszakadt és újra csak a 18-19­ században épült fel a Habsburg Bi­rodalom keretei között, amely ugyanúgy a közép-eu­rópai integrációnak igen fontos és nagy hagyomá­nyokat képviselő intézménye volt, mint a középkori hármas királyság. Az első világháború után rendkívül zavart, szin­te kaotikus integrációs és dezintegrációs folyamat indult be Közép-Európában. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és a történelmi Magyarországot kis ál­lamokra osztották fel, amelyek azonban nem tudták integrálni a térséget. Az Osztrák-Magyar Monarchia helyén több osztrák-magyar monarchia és állam jött létre, hiszen az akkori Csehszlovák Köztársaságnak, az akkori Jugoszláviának, az akkori Romániának a nemzetiségi, etnikai összetétele semmivel sem volt homogénebb, mint az osztrák-magyar birodalomé. Tehát ez a fajta, az első világháború után kialakult in­tegráció nem állta és nem is állhatta meg a helyét. Az első világháborút lezáró békeszerződések, közülük is első helyen a trianoni szerződés igen súlyos igazság­talanságokat, jogtalanságokat kényszerítettek rá a háborúban vesztes nemzetekre, a magyarság azóta is szenvedi ezeknek a következményeit. Egyfelől a kultúra az, amely elősegítheti ebből a veszedelmes történelmi szituációból a kitörés, a ki­törés lehetőségének a megtalálását. Másfelől olyan hagyományos magyar józanság és okosság, amely­ről Babits Mihály beszélt 1939-ben, amikor a Ma­gyar jellemről című tanulmányát a Szekfű Gyula ál­tal szerkesztett Mi a magyar? című kötetben megje­lentette. Babits szavait ajánlanám, ebben az írásában Babits a magyar okosság természetrajzáról beszélt. A magyar okosság mögött kultúra van, történelmi tapasztalat, józanság, mértéktartás, önmagunk is­merete, a stratégiánk megfogalmazása, kidolgozása, szorgalmas és módszeres végrehajtása. Szeretném, hogyha a magyar kulturális szervezetek égboltján mint vezérlő csillag, a Babits által megfogalmazott magyar okosság állna, és ez határozná meg tevékeny­ségünket, erőfeszítéseinket, azt az utat, amelyet eddig jártunk, amelyet a jövőben is folytatni akarunk. Pomogáts Béla A magyar külpolitika kívánatos útja Folytatás az 1. oldalról legalább gondoljunk arra, hogy az említett keleti or­szágoknak a gazdasági teljesítmény (Kína kivételé­vel) elmarad az Egyesült Államok vagy Nyugat-Eu­­rópa adataitól, a tudomány, az innováció terén pe­dig valóságos szakadékot látunk a Kelet és a Nyugat között. Noha felelős politikus még nem javasolta, hogy vessük el a nyugati orientációt, de a „Brüsszel” (vagyis az Európai Unió) elleni propaganda a köz­hangulatot rossz irányba viszi. Ráfér a módosítás, a javítás sok európai intézményre, dolgozzunk ezért, de amit az angolok megengedhettek maguknak (a kétséges következményekkel együtt), azzal mi biz­tosan saját vesztünkbe rohannánk. „Jó, hát legalább tartsunk ki önálló utunk mellett, vannak szövetségeseink. A Visegrádi Együttműkö­dés soha nem volt ilyen szilárd, maholnap csatla­kozik hozzá Ausztria, de három további szomszé­dunk is erre vágyik” - mondják kórusban, akik csak a közmédiából tájékozódnak. Nálam eltökéltebb híve aligha van „Visegrád”-nak, de Szlovákia világosan megmondta, hogy Brüsszel ellen nem lesz partner, és nincs olyan lengyel politikus, aki Oroszországra bízná országa energiaellátását és fegyverzetének a karban­tartását. Az pedig rémálomnak is rossz, hogy ismét az egykori Vasfüggöny mentén szakadjon ketté Európa. „De Nyugat-Európa milliószámra akarja been­gedni Ázsia és Afrika nyomorultjait és terroristáit”, hiszi el annyi honfitársunk, „mi azonban megvéd­­jük magunkat és asszonyainkat.” Először is, már év­tizedek óta sok millió arab, afrikai és ázsiai él Nyu­­gat-Európában, többségük muzulmán. Sok gondot is okoznak, de munkájuk nélkül a gazdaság összeom­lana. Különben sincs hová visszaküldeni őket, több­ségük már itt született. Az bizonyos, hogy sokban változtatni kell a velük szembeni politikán, meg kell találni a túlzott türelem és a türelmetlenség közöt­ti optimális utat. Nem könnyítené a megoldást, ha évente százezres nagyságrendben fogadná be Euró­pa a háborúk és a nyomor elől menekülő bevándor­lókat. Közép-Európa új EU-tagállamai - nem kevés költséggel - távol tarthatják az új bevándorlókat déli határukon, de nem építhetnek sem kerítést, sem fa­lat nyugati szomszédaik felé, kizárva Nyugat-Euró­pa mohamedánjait, köztük akár potenciális terro­ristákat. Európa mindkét felének be kell látnia, hogy problémáit, közte a demográfiai apályt, a bevándor­lást, terrorizmust és az iszlám fundamentalizmust (az utóbbit nevezte Antall József a XXI. század bol­­sevizmusának) csak közös gondolkodással és cse­lekvéssel oldhatja meg. Oroszország Európa súlyos problémája, vagy a problémák megoldása? Amíg fönnáll a NATO, ad­dig tagállamai számára az orosz veszély katonai ér­telemben nem súlyos. Ingyen lakomát már Magyar­­ország sem folytathat, növelni kell katonai kiadá­sainkat. Van is honnan elvonni a pénzt - biztosan nem az oktatástól és az egészségügytől, de a szám­talan pazarló beruházástól. Szerintem ezek között van Paks 2 és a Belgrád-Budapest nagy sebességű vasút is. Ha Sztálin és utódai nem támadták meg a NATO-t, a sokkal racionálisabb és műveltebb Puty­­in biztosan nem fogja. Ez azonban aligha nyugtatja meg Georgiát (Grúziát) és Ukrajnát, de még a semle­ges Svéd- és Finnországot sem. Az Oroszország elle­ni szankciók mindkét oldalt sújtják. Nyelje le a Nyu­gat a békát, Ukrajna egyes területeinek elragadá­­sát? Én el tudok képzelni olyan megoldásokat, mint nemzetközileg ellenőrzött népszavazások, garantált és betartott nyelvi és kisebbségi jogok, kondominiu­­mok, különleges státusú területek. A magyar-orosz viszonyban vissza kellene térni az 1990-es évekhez, amikor a viszony baráti, de semmiképp sem szervi­lis volt, a koszovói válság idején pedig tudtuk, hol a helyünk. Jó, ha akadálytalanul jön az orosz olaj és gáz, de az ár akkor lesz kedvező, ha jöhet az energia észak és dél felől is. Egyre nagyobb a kínálat, részben az olajpalának és az új tengerszint alatti lelőhelyek­nek, és persze a cseppfolyósán szállítható gáznak kö­szönhetően. Az alternatív, megújuló energiaforrások jelentőségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. A tág értelemben vett mintegy húsz közép-euró­pai ország viszonya a történelemben még soha nem volt ennyire jó, békés. A két éve indult, de tavaly Trump elnök által is fölkarolt „Három tenger kezde­ményezés” új távlatokat nyithat a gazdasági, az inf­rastrukturális együttműködésben - ha lesz politikai akarat a folytatására. De óriási hiba lenne azt hinni, hogy ez alternatívája az európai integrációnak. Nem, annak a kiteljesítője. Nem lehet azonban a szőnyeg alá söpörni Kö­zép-Európa megoldatlan problémáját, a nemzeti kisebbségek ügyét. Bennünket, magyarokat leszá­mítva, sokan azt hiszik, hogy ezt az idő, az asszimi­láció fogja megoldani. De látni - és láttatni - kell, hogy ez világprobléma. Most Mianmar/Burmában lángolt föl, tegnap Sri Lankában, öt ország között fölosztva élnek a kurdok, Afrikában minden állam­határ törzseket vág ketté, de a meglévő államok sok­­nemzetiségűek, többnyelvűek. Nyugat-Európa jól működő modelleket kínál a megoldásra, Dél-Tirol a legismertebb. Európa keleti felén a kommunizmus a problémát befagyasztotta és elmélyítette, de a las­san harminc éve helyreállt szabadság és a nominális demokrácia a türelem és az önkormányzatiság tér­nyerése helyett inkább a többség türelmetlenségének engedett szabad folyást. Itt van, ez maradt a magyar külpolitika legnagyobb feladata. Nem Európa meg­mentése a migrációtól, hanem a magyar kisebbségek jövőjének biztosítása. Fontosak a pénzügyi, gazdasági és kulturális támogatások, intézetek dolgozhatnak a nemzetstratégiákon, de barátok, szövetségesek nélkül megnyugtató, tartós eredményt nem várhatunk. A külpolitika nem fog nagy szerepet vinni a tava­szi választásokon, de az eredmény külpolitikai kö­vetkezményeit meg fogjuk érezni. Jeszenszky Géza 3

Next