Bécsi Napló, 2018 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2018-11-01 / 6. szám
10 BECSI NAPLÓ 2018. november-december Pavol Zigo Magyar elemek a Szláv Nyelvatlaszban A dolgozat genetikailag és tipológiailag eltérő nyelvek lexikai kontaktus jelenségeit vizsgálja az adott nyelvek létezésének természetes formái, a nyelvjárások tükrében. Az effajta megközelítés hiteles képet nyújt a lexikai elemeknek az egyik típusú nyelvből a másikba való, spontán módon történő bekerüléséről, a nyelvek és kultúrák érintkezéséről. Jelen cikkben a szláv és a magyar nyelvterület határait érintő nyelvi kontaktusok bizonyos jelenségeivel foglalkozunk. A vizsgálat során felhasználjuk egy nagy nemzetközi szláv projekt, a Szláv Nyelvatlasz (DomecnaBHHCKMM auHrBncTUHecKnaariac) munkálatai során szerzett tapasztalatainkat. A kutatás fő eredményének a szlávok által lakott területek egyes szláv nyelveit felölelő 853 vizsgálati helyszín nyelvjárási jelenségeinek komplex feldolgozását tekintjük, amelybe a Magyarország, Románia, Moldova, Lettország, Észtország, Olaszország, Ausztria, Albánia, Görögország és Törökország területén élő szláv eredetű népesség lakta térségeket is bevonták. A szláv nyelvek nyelvjárásainak átfogó vizsgálatára 1929-ben az 1. Szlavisztikai Kongreszszuson Prágában tett javaslatot Antoine Meillet (1866-1936) és Lucien Tesniére (1893-1954). Az egyes nyelvjárások teljes körű feldolgozásának módjáról a 4. Szlavisztikai Kongresszus határozott 1958-ban, minden térség kitöltött 3454 jelenséget vizsgáló egységes kérdőívet, ennek során az egységes fonetikai átírás elveit alkalmazták. A terepmunka 1973-ban fejeződött be. A szlovák és a magyar nyelvjárások természetes érintkezéseinek egységesítő szempontú, térképes módszerrel ábrázolt eredményei főként a következő kiadványokban követhetők nyomon: Atlas slovenského jazyka [Szlovák nyelvatlasz], Atlas slovenskych nárecí v Mad'arsku [Magyarországi szlovák nyelvjárások atlasza] (1983), Atlas ludovej kultúry Slovákov v Mad’arsku - A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza (1996). A szóban forgó történeti- nyelvtudományi kérdéskört a magyar nyelvtörténet is vizsgálta, mégpedig összehasonlító és etimológiai szempontból. Az alapvető forrásművek Kniezsa I. (1974), Melich J. (1910), Gregor F. (1987), Király P. (1993), Lizanec, P. (2003), Dzendzelivski, J. (1960,1993) nevéhez fűződnek. A jelen cikkben terjedelmi okokból a szlovák dialektológiai csoporttal feldolgozott kötetből néhány kiválasztott jelenséget mutatunk be (06w,ecnaesmchuu muzaucmunechun amnac 2012, a többi megjelent kötetek elektronikus változatát lásd a http://www.slavatlas.org/publications.html. oldalon). A szláv és a nem szláv etnikum régmúltba nyúló nyelvi érintkezéseiről a mindennapi élet témakörébe tartozó szavak közé tartozik a kelet-szlovákiai nyelvjárásterületen elterjedt valal nyelvjárási szó, melynek eredetét a magyar falu szóalakban kell keresnünk. A valal szónak a szlovák nyelvjárásokban való előfordulása Sima F. dolgozatából (SIMA 1969: 24-37) tűnik ki, hogy a „kisebb vidéki lakott terület”-et jelölő vasas vonatkozásában a szlovák nyelvjárásterületet ért legmeghatározóbb külső hatás a kelet-szlovákiai nyelvjárások déli vidékeitől egészen a mai Szlovákia északkeleti részén található ukrán nyelvjáráshatárig jelentkezik. A vizsgált területek nyelvi érintkezésének hasonló példája a „növényt gyökerestül eltávolít” jelentésben használt ortuje irtuje ige, amely a magyar irt hatásának következtében honosodott meg a kelet-szlovákiai nyelvjárásokban, az észak-magyarországi területek szlovákok lakta vidékein és a közigazgatásilag Ukrajna területén található ungi nyelvjárásokban. Az előzővel párhuzamos tendencia figyelhető meg a szőlőművelés szókészletében is: a vizsgált területeken „szőlőbogyók kocsányostul” jelentésben használatosért kifejezés a fürt szóból. A közép-szlovákiai és a nyugat-szlovákiai nyelvjárásterületek megőrizték a szláv eredetű strapec megnevezést. Nyelvtörténeti, kultúrtörténeti és dialektológiai szempontból eltérő eredményt mutatnak azok a kontaktusjelenségek, melyek az olyan mezőgazdasági termények megnevezéseiben követhetők nyomon, amelyek mindkét vizsgált nyelvben idegen eredetűek. Jó példa erre a török kukuruz (CLA 2012: 143) megnevezésből származó kukorica. A kontaktusterületek kelet-szlovákiai nyelvjárásaiban és az ungi nyelvjárásterület ukrán nyelvjárásaiban a növény tipikus neveként a tengerica (magy. tengeri) terjedt el, melynek valószínűsíthető motivációja a „tengerentúlról származó növény” lehet. Az a néhány példa, amelyen bemutattuk a két, genetikailag és tipológiailag eltérő nyelv természetes érintkezésének következményeit, csak szerény hozzájárulás a közös földrajzi és történelmi térben egymás szomszédságában élő etnikumok sokrétű vizsgálatához. A szláv nyelvjárásterületek egyes vidékein előforduló idegen eredetű szavak azonban nem adnak okot arra, hogy megkérdőjelezzük a vizsgált területek lakosságának nyelvi identitását. A nem szláv - esetünkben magyar eredetű - szóalakok használata nyelvközi és interkulturális kapcsolatokról tanúskodik, s elsősorban hangtani és szóalkotási átvételek mutatkoznak bennük. E folyamatok eltérő intenzitással zajlottak a Magyar Királyság évszázadaiban, különösképpen a kapitalizmus idején. A nyelvföldrajz, a nyelvek természetes érintkezésének bemutatása, valamint a kölcsönös hatások nyelvi következményei hű képet festenek a különböző etnikumok együttéléséről, valamint a múltat érintő társadalmi és gazdasági fordulatok nyomán lezajlott nyelvi változásokról. Szlovákból fordította: Miszad Katalin Egon Schiele (1890-1918) találkozásai Fontos, izgalmas, reménytelen, sikeres, jelentéktelen, bíztató, boldog avagy hasonló jelzőkkel illethetnénk Egon Schiele (1890-1918) rövid életének találkozásait. De ki mindenkivel találkozott ez a tehetséges, érzékeny és mégis határozott elképzelésekkel rendelkező fiatalember, érdemes vagy akár érdemtelen személyekkel, akik formálták vagy befolyásolták művészi pályáját vagy magánéletét. A boldog gyermekkor után szinte ritmikusan, mint a vasút kerekeinek zakatolása, rohantak az évek és az élmények a művész életében. Mint minden művészpálya természeténél fogva vonzza a társadalom minden rétegét, legyenek hozzáértők vagy laikusok. A család, a barátok, a művésztársak, mecénások vagy gyűjtők, sajtóhiénák, kritikusok és a domináns műkereskedők nem homogén csoportjai csatlakoztak Schiele életének minden fázisához egészen haláláig. A bécsi Képzőművészeti Akadémián új időszak kezdődött 1906- ban és e művészeti korszak legkiválóbb képviselője, Egon Schiele életében is. Már két évvel később helyet szorított egy klosterneuburgi kiállításon a Képzőművészeti Akadémia professzora Franz Rumpler (1848-1922) a kereső, nyugtalan 19 éves elsőéves kiállítónak. Egon Schiele sajnos nem fejezte be tanulmányait a főiskolán, hanem kivált mint önálló művész és alapító tagja lett az ú.n. Új Művészcsoportnak (Neukunstgruppe). Az 1908-as bécsi Nemzetközi Művészkiállítás új tárlatokat nyitott művészi alkotó munkájában valamint megnyitotta az utat az egyre szaporodó létszámú, nem mindig önzetlen szándékú mecénások, gyűjtők, barátok, sőt még egy új családtag számára is. Közismert híres barátja mentora és tanítója Gustav Klimt (1862-1918) mindkettőjük 1918-ban bekövetkezett haláláig felkarolta Schiele művészi fejlődését, mentorának kiterjedt kapcsolatrendszere pedig biztosította az ifjú művész számára új kapcsolatok és barátságok megteremtését, amely természetesen elengedhetetlen volt egy pályakezdőnél. Egon Schiele Klimten keresztül ismerkedett meg a Lederer családdal. 1912 karácsonyát a báró August Lederer (1857-1936) meghívására Győrben töltötte, ahol nemcsak vendéglátója fiával, Erich Ledererrel (1896-1985) kötött mély barátságot, hanem igen sok mű elkészítésére kapott megbízást a családtól és más magántámogatóktól a család ajánlására. Hasonló támogatást élvezett az ugyanebben az évben elhunyt építész Otto Wagner (1841-1918) által, aki nemcsak a kapcsolatteremtésben segített, hanem lukratív gazdag portrékandidátusokat is küldött a jobb megélhetését segítve. Josef Hoffmann-nak (1870-1956) köszönhetően hosszabb ideig dolgozott, a híres Wiener Werkstätte-nek, miközben Arthur Rössler (1877-1955) alapokat teremtett Egon Schiele nevének művészkörökben és a műgyűjtőknél. A Schiele családba nagy változást hozott a húg, Gerti férje, Anton Peschka (1885-1940). Amilyen jól kiegészítette egymást a két kiváló művész, olyan intenzív és szigorú ellenállásra talált Peschka Schiele húga iránt érzett szerelme miatt. Biztonságos megélhetés és családi támogatás nélkül már 1914-ben egybekeltek. A későbbi művészfeleség, Edith Schiele (1893-1918), született Harms, a fiatal varrónő szinte megtestesítője volt az új nőtípusnak. Ő egy önálló, szabadgondolkodású nő, a házasságban egyenrangú partner, a mindennapi életben férje legnagyobb segítőtársa volt. Ez volt az érett Egon Schiele életében a „találkozás”, teli érzésekkel és vágyakkal. Schiele önálló művészéletéhez hozzátartoztak támogatói, gyűjtői és sokoldalú kereskedői, utóbbiak iránt érzett a festő a legkevesebb szimpátiát, mert már 1911- ben megjegyezte egyik levelében: nem a kereskedők fogják a művek árát meghatározni, hanem maga a művész. Egyedi reprezentatív bemutatókon kívül egyre keresettebbek lettek művei nagy kiállításokon. Támogatóinak száma szinte napról napra nőtt, így csak a legismertebb és legfontosabb személyeket tudjuk megemlíteni, tekintet nélkül arra, mivel foglalkoztak: Carl Reininghaus, Oskar Reichl, Heinrich Benesch, Heinrich Rieger, Hugo Koller, Franz Haberditzl, Hugo és Lilly Steiner, Alfred Spitzer, Karl Mayländer, Fritz Grünbaum, Oskar Neumann, Heinrich Böhler vagy kritikusok és kiadók mint Eduard Kosmack, Richard Lányi, Max Hevesi és Gilhofer & Ranschburg. Hasonlóképpen fel kellene sorolni az Osztrák Magyar Monarchián kívül fél Európát Rómától Párizsig, beleértve Németország híres művészvárosait. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok sem képeztek kivételt, ott elsősorban új befektetési lehetőséget látott és keresett a művész, ugyanúgy, mint az amerikai befektetők és gyűjtők. Ez előrelátó és modern felfogás volt, mindenekelőtt a művész részéről. Ha megérte volna Schiele az Első Világháború utáni időszakot, saját ízlése és szándékai szerint biztos kézzel ki tudta volna építeni vevőkörét, marketinggel, reklámmal és eladási stratégiával alátámasztva. Ez nem is hihetetlen, mivel halála előtt a kellemes irodai katonai szolgálat - tekintettel katonai pályán magas rangot elért élő vagy halott osztrák és német rokonaira - lehetővé tette a kiterjedt levélváltást valamint a személyes tárgyalásokat például galériákkal, múzeumokkal vagy gyűjtőkkel. Ebben, mint sok más tevékenységében Edith nyelvtudásával és céltudatos női megőrzésével a pénzügyekben is segítette volna férjét. Jövője egyenesben volt! A pusztító háború ellenére növekvő megbízható vevőkört tudott kiépíteni és nem utolsósorban továbbra is képes volt fizetőképes támogatóit lenyűgözni megszilárdult vagy még inkább új művészi irányzatot jelentő alkotásaival. Nyilvánvaló utazási vágyát, művészi fejlődésébe vetett reményeit és rövidesen remélhető meleg boldog családi örömeit az örök igaz halál keresztezte elragadva őt és terhes feleségét. A halhatatlan metaforája a művészet. Ernst Fuchs kijelentése milyen igaz, Egon Schiele korai halálára. A halál úgymond elkésett, mivel áldozata már rég nem a hétköznapok földjét taposta, hanem a művészi örökkévalóságot szárnyalta lépteivel. Homonnay Lea Kókai Károly József Attila bécsi évei József Attila köztudottan több városban is folytatott egyetemi tanulmányokat, így Szegeden, ahol költeményei miatt eltanácsolták, Bécsben, az 1925-1926-os tanévben és Párizsban az 1926-1927- es évfolyamban. Minderről az irodalomtudomány évtizedek óta fáradhatatlan munkával gyűjt össze adatokat és ugyanilyen fáradhatatlanul próbálja értelmezni azokat. József bécsi tartózkodásával kapcsolatban mindennek ellenére számos homályos folt létezik, így például mindmáig nem tisztázott kérdés, hogy pontosan mikor érkezett Bécsbe. Bizonytalan mikor került Kassák Lajossal vagy Hatvany Lajossal kapcsolatba. Ha József Attila leveleit, tehát a korabeli dokumentumokat nézzük, Kassákkal már a bécsi tartózkodás elején, hiszen Erg Ágostonon keresztül már József Bécsbe érkezése előtt is kapcsolatban voltak és ezért ő feltehetőleg megérkezése után hamarosan kereste a találkozást, Hatvanyval viszont a bécsi tartózkodás végén. A bécsi tartózkodással kapcsolatba hozható források mára - az események után több mint kilencven évvel - ismertnek tekinthetők. Összefoglaló értékelésükre kétszer került sor, Bokor László által 1963-1964-ben és Szabolcsi Miklós által 1977-ben. Mindkét szöveg alapos, de végleges rendet ők sem tudnak teremteni a források sokfélesége és ugyanakkor hiányossága miatt. A probléma egy eddig ugyan nem publikált, de nem ismeretlen, hiszen a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia munkatársai kezén átment, dokumentum alapján is érzékelhető. Vajda Sándor az 1920-as éveket Bécsben töltötte. Közgazdaságtant tanult, belépett a Kommunista Pártba, Kassák Lajos Majának volt a munkatársa. A valamikori Kelet-Magyarországról, az akkori Romániából származott. Szintén Erdélyből származó diáktársán, a József Attilát Szegedről ismerő Erg Ágostonon keresztül ismerkedett meg Józseffel is. József Attilára vonatkozó emlékeiről Vajda Sándor két rövid szöveget publikált magyarországi folyóiratokban, és az Érik a fény című kötet tanúsága szerint szóban adott felvilágosítást annak írójának, Szabolcsi Miklósnak. Vajda Sándor a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában őrzött visszaemlékezéseit 1968-tól írta, a József Attilára vonatkozó részt kb. 1971-ben. Vajda a kéziratokat a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta, az intézmény korábbi igazgatóján, Illés Lászlón keresztül 1979 május 24-én, tehát július 14-i halála előtt kevesebb, mint két hónappal. Vajda szövege egyértelműen magán viseli az elmúlt évtizedek nyomát. Amit a szerző tematizál is: „[...] Attila halott, betegségében más utat nem látott maga előtt, halálában megnőtt, mint a hegy, mentől messzebb kerülünk tőle, annál jobban látszik kiemelkedő csúcsa a környező magaslatok között. Attila helye ma vitathatatlan, később még kevésbé lesz vitatható. Ma mindenki barátja volt és melegedik a fényében. Én nem voltam barátja. Csak ismerőse, sorstársa. Szintén koldus. Én havat lapátoltam. Ő újságot árult. Ő koplalt. Én is. Guszti néha csomagot kapott Szegedről vagy Szigetről? Akkor telezabáltuk magunkat hazaival. Újságot árult a Währingerstrassén, Alserstrassén menetelve, állandó sarki árus nem volt. Gyakran ült a bécsi egyetem központi épülete az aula baloldalán az óriási asztal mellett húzódó padon. Ceruzával rótta egy papirosra a sorokat, hurdogálva, javítgatva a szavakat. Mellette a hivatalos íveket töltögető diákok, vagy leckére, vizsgára várakozó, könyvekkel, füzetekkel, néha egy randevúzó pár. Őt mindez nem érdekelte. Itt. Haragudott, ha arra menve, vállára ütöttem, vagy mellé ültem. Úgy látszik, nem voltam megfelelő a múzsa szerepére. Tudta, hogy szívesen hallgatom verseit, néhányat elkértem tőle, hogy lemásoljam magamnak. Ő maga ideadta lemásolva őket. Nem jutott idő és alkalom arra, hogy összemelegedjünk.” Vajda tehát tárgyilagosságra törekszik, az elmúlt idő - például irodalomtörténeti szempontból - fontos eseményeinek korrekt érzékeltetésére. Ugyanakkor természetesen szövegével valamit közölni szeretne, amit ő lényegesnek, helyesebben a lényegnek, az igazságnak tart. A kialakult kép korrigálását célozza meg, ugyanakkor hagiográfiai jellegű. Vajda személyes szempontját emeli ki, ezzel tanú szerepét erősíti meg. Érzékletes képet ad József bécsi megítéléséről: „[...] később elidegenedés lett József A. és a bécsi baloldali diákok között, mert ő a Collegium Hungaricumban kapott valami foglalkozást. A Collegium Hungaricum nekünk a magyar állam hivatalos szerve volt, oda csak hétpróbás emberek kerültek - a magyar állam a Horthy, a fehér terror, a Collegium stipendiumosai pedig ennek a rendszernek a részei. A numerus clausus miatt külföldre kényszerített diákok és az emigráns ifjak nagyon rossz néven vették, hogy J. A. odaszegődött. Nem kérdezték, mit csinál ott, cipőt pucol-e vagy krumplit hámoz-e a gulyáshoz, elég volt az, hogy oda bejárt. Én se tudtam, hogy mivel foglalkozik a CH.-ban. Most a nagyszámú emlékezésirodalomból tudom, hogy órákat adott ott gyerekeknek, hogy voltak ott liberális hangulatú emberek is. Bécsben azonban a magyar rendszer még mindég Orgovány, Prónay és Héjjas nevét idézte fel. Nem szabad megütközni azon, hogy ennek árnyéka J.A.-ra is rávetítődött.” Mennyiben dokumentum Vajda Sándor tudósítása? Az események után 45 évvel íródott. Vajda ismerte a különböző József Attila évfordulókra megjelent szövegeket. Vajda két évvel volt idősebb Józsefnél; mindketten magyar diákok voltak Bécsben; foglalkoztak irodalommal; politikai beállítódásuk baloldalinak nevezhető; ugyanabban a migráns kolóniában mozogtak, de nem voltak barátok. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az évtizedes távolság határozza meg azt, hogy mit ír és hogyan. Amennyiben itt tehát egy dokumentumról beszélünk, az 1970 körüli évek dokumentumáról van szó. Ez nem csak Vajda szövegére igaz, hanem számos más visszaemlékezésre is, Németh Andortól Kassák Lajoson és Gáspár Endrén át Kovács Györgyig, tehát az egész idevonatkozó memoárirodalomra. Vajda emlékiratainak narratívája, mint ezt egy részletekbe menő vizsgálat hamar kimutatja, hiányos, feltehetőleg részben téves, ugyanakkor eleven képeket hív elő olvasójában, mint amikor az egyetem főépületében a folyosó egyik beugrójában ma is ott található padokon ülő és asztaloknál dolgozó költőt írja le. Ha József Attila bécsi tartózkodását dokumentumok tükrében vizsgáljuk, nem csupán ez a tartózkodás válik nehezen megragadhatóvá, hanem maguk a dokumentumok is megkérdőjeleződnek. Az egyes dokumentumok részben ellentmondanak egymásnak és részben nyilvánvaló tévedéseket tartalmaznak. A bennük leírtak egy-egy - például Lukács Györggyel vagy Kassák Lajossal való kapcsolatával kapcsolatos - legenda keletkezését jelölik. Ezeket a legendákat ez a rövid szöveg sem megcáfolni sem megerősíteni nem szeretné, hiszen a filológiai vizsgálatok valószínűsítették azok tényszerűségét. Ami viszont az irodalomtudomány feladata több mint kilenc évtized távlatából, és ez válik Vajda Sándor emlékirataival is nyilvánvalóvá: ezek céljainak, hatásuknak és elsősorban narratívájuknak tudományos vizsgálata. A 2018. november 15-én a Bécsi Egyetem József Attila konferenciáján elhangzott előadás rövidített változata.