Bécsi Napló, 2018 (39. évfolyam, 1-6. szám)

2018-11-01 / 6. szám

10 BECSI NAPLÓ 2018. november-december Pavol Zigo Magyar elemek a Szláv Nyelvatlaszban A dolgozat genetikailag és tipológiailag elté­rő nyelvek lexikai kontaktus jelenségeit vizsgálja az adott nyelvek létezésének természetes formái, a nyelvjárások tükrében. Az effajta megközelítés hiteles képet nyújt a lexikai elemeknek az egyik típusú nyelvből a másikba való, spontán mó­don történő bekerüléséről, a nyelvek és kultúrák érintkezéséről. Jelen cikkben a szláv és a magyar nyelvterület határait érintő nyelvi kontaktusok bizonyos jelenségeivel foglalkozunk. A vizsgálat során felhasználjuk egy nagy nemzetközi szláv projekt, a Szláv Nyelvatlasz (DomecnaBHHCKMM auHrBncTUHecKna­ar­iac) munkálatai során szer­zett tapasztalatainkat. A kutatás fő eredményének a szlávok által lakott területek egyes szláv nyelveit felölelő 853 vizsgálati helyszín nyelvjárási jelensé­geinek komplex feldolgozását tekintjük, amelybe a Magyarország, Románia, Moldova, Lettország, Észtország, Olaszország, Ausztria, Albánia, Gö­rögország és Törökország területén élő szláv ere­detű népesség lakta térségeket is bevonták. A szláv nyelvek nyelvjárásainak átfogó vizs­gálatára 1929-ben az 1. Szlavisztikai Kongresz­­szuson Prágában tett javaslatot Antoine Meillet (1866-1936) és Lucien Tesniére (1893-1954). Az egyes nyelvjárások teljes körű feldolgozásának módjáról a 4. Szlavisztikai Kongresszus határo­zott 1958-ban, minden térség kitöltött 3454 je­lenséget vizsgáló egységes kérdőívet, ennek során az egységes fonetikai átírás elveit alkalmazták. A terepmunka 1973-ban fejeződött be. A szlovák és a magyar nyelvjárások természe­tes érintkezéseinek egységesítő szempontú, tér­képes módszerrel ábrázolt eredményei főként a következő kiadványokban követhetők nyo­mon: Atlas slovenského jazyka [Szlovák nyelvat­lasz], Atlas slovenskych nárecí v Mad'arsku [Ma­gyarországi szlovák nyelvjárások atlasza] (1983), Atlas ludovej kultúry Slovákov v Mad’arsku - A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atla­sza (1996). A szóban forgó történeti- nyelvtudo­mányi kérdéskört a magyar nyelvtörténet is vizs­gálta, mégpedig összehasonlító és etimológiai szempontból. Az alapvető forrásművek Kniezsa I. (1974), Melich J. (1910), Gregor F. (1987), Ki­rály P. (1993), Lizanec, P. (2003), Dzendzelivski, J. (1960,1993) nevéhez fűződnek. A jelen cikkben terjedelmi okokból a szlo­vák dialektológiai csoporttal feldolgozott kö­tetből néhány kiválasztott jelenséget mutatunk be (06w,ecnaesmchuu m­uzaucmunechun amnac 2012, a többi megjelent kötetek elektronikus vál­tozatát lásd a http://www.slavatlas.org/publica­­tions.html. oldalon). A szláv és a nem szláv et­nikum régmúltba nyúló nyelvi érintkezéseiről a mindennapi élet témakörébe tartozó szavak közé tartozik a kelet-szlovákiai nyelvjárásterületen el­terjedt valal nyelvjárási szó, melynek eredetét a magyar falu szóalakban kell keresnünk. A valal szónak a szlovák nyelvjárásokban való előfordu­lása Sima F. dolgozatából (SIMA 1969: 24-37) tűnik ki, hogy a „kisebb vidéki lakott terület”-et jelölő vasas vonatkozásában a szlovák nyelvjá­rásterületet ért legmeghatározóbb külső hatás a kelet-szlovákiai nyelvjárások déli vidékeitől egé­szen a mai Szlovákia északkeleti részén található ukrán nyelvjáráshatárig jelentkezik. A vizsgált területek nyelvi érintkezésének ha­sonló példája a „növényt gyökerestül eltávolít” jelentésben használt ortuje­ irtuje ige, amely a magyar irt hatásának következtében honoso­dott meg a kelet-szlovákiai nyelvjárásokban, az észak-magyarországi területek szlovákok lakta vidékein és a közigazgatásilag Ukrajna területén található ungi nyelvjárásokban. Az előzővel párhuzamos tendencia figyelhető meg a szőlőművelés szókészletében is: a vizsgált területeken „szőlőbogyók kocsányostul” jelen­tésben használatosért kifejezés a fürt szóból. A közép-szlovákiai és a nyugat-szlovákiai nyelvjá­rásterületek megőrizték a szláv eredetű strapec megnevezést. Nyelvtörténeti, kultúrtörténeti és dialekto­lógiai szempontból eltérő eredményt mutatnak azok a kontaktusjelenségek, melyek az olyan me­zőgazdasági termények megnevezéseiben követ­hetők nyomon, amelyek mindkét vizsgált nyelv­ben idegen eredetűek. Jó példa erre a török ku­­kuruz (CLA 2012: 143) megnevezésből származó kukorica. A kontaktusterületek kelet-szlovákiai nyelvjárásaiban és az ungi nyelvjárásterület uk­rán nyelvjárásaiban a növény tipikus neveként a tengerica (magy. tengeri) terjedt el, melynek való­színűsíthető motivációja a „tengerentúlról szár­mazó növény” lehet. Az a néhány példa, amelyen bemutattuk a két, genetikailag és tipológiailag eltérő nyelv termé­szetes érintkezésének következményeit, csak sze­rény hozzájárulás a közös földrajzi és történelmi térben egymás szomszédságában élő etnikumok sokrétű vizsgálatához. A szláv nyelvjárásterüle­tek egyes vidékein előforduló idegen eredetű sza­vak azonban nem adnak okot arra, hogy meg­kérdőjelezzük a vizsgált területek lakosságának nyelvi identitását. A nem szláv - esetünkben ma­gyar eredetű - szóalakok használata nyelvközi és interkulturális kapcsolatokról tanúskodik, s első­sorban hangtani és szóalkotási átvételek mutat­koznak bennük. E folyamatok eltérő intenzitás­sal zajlottak a Magyar Királyság évszázadaiban, különösképpen a kapitalizmus idején. A nyelv­földrajz, a nyelvek természetes érintkezésének bemutatása, valamint a kölcsönös hatások nyel­vi következményei hű képet festenek a különbö­ző etnikumok együttéléséről, valamint a múltat érintő társadalmi és gazdasági fordulatok nyo­mán lezajlott nyelvi változásokról. Szlovákból fordította: Miszad Katalin Egon Schiele (1890-1918) találkozásai Fontos, izgalmas, reménytelen, sikeres, jelenték­telen, bíztató, boldog avagy hasonló jelzőkkel illet­hetnénk Egon Schiele (1890-1918) rövid életének ta­lálkozásait. De ki mindenkivel találkozott ez a tehet­séges, érzékeny és mégis határozott elképzelésekkel rendelkező fiatalember, érdemes vagy akár érdemte­len személyekkel, akik formálták vagy befolyásolták művészi pályáját vagy magánéletét. A boldog gyermekkor után szinte ritmikusan, mint a vasút kerekeinek zakatolása, rohantak az évek és az élmények a művész életében. Mint minden művészpá­lya természeténél fogva vonzza a társadalom minden rétegét, legyenek hozzáértők vagy laikusok. A család, a barátok, a művésztársak, mecénások vagy gyűjtők, sajtóhiénák, kritikusok és a domináns műkereskedők nem homogén csoportjai csatlakoztak Schiele életé­nek minden fázisához egészen haláláig. A bécsi Kép­zőművészeti Akadémián új időszak kezdődött 1906- ban és e művészeti korszak legkiválóbb képviselője, Egon Schiele életében is. Már két évvel később helyet szorított egy klosterneuburgi kiállításon a Képzőművé­szeti Akadémia professzora Franz Rumpler (1848-1922) a kereső, nyugtalan 19 éves elsőéves kiállítónak. Egon Schiele sajnos nem fejezte be tanulmányait a főiskolán, hanem kivált mint önálló művész és alapító tagja lett az ú.n. Új Művészcsoport­nak (Neukunstgruppe). Az 1908-as bécsi Nemzetközi Művészkiállítás új tárlatokat nyitott művészi alkotó munkájában valamint megnyi­totta az utat az egyre szaporodó létszámú, nem mindig önzetlen szándékú mecénások, gyűjtők, barátok, sőt még egy új családtag számára is. Közismert híres barátja mentora és tanítója Gustav Klimt (1862-1918) mindkettőjük 1918-ban bekövet­kezett haláláig felkarolta Schiele művészi fejlődését, mentorának kiterjedt kapcsolatrendszere pedig bizto­sította az ifjú művész számára új kapcsolatok és barát­ságok megteremtését, amely természetesen elenged­hetetlen volt egy pályakezdőnél. Egon Schiele Klimten keresztül ismerkedett meg a Lederer családdal. 1912 karácsonyát a báró August Lederer (1857-1936) meg­hívására Győrben töltötte, ahol nemcsak vendéglátója fiával, Erich Ledererrel (1896-1985) kötött mély barát­ságot, hanem igen sok mű elkészítésére kapott megbí­zást a családtól és más magántámogatóktól a család ajánlására. Hasonló támogatást élvezett az ugyaneb­ben az évben elhunyt építész Otto Wagner (1841-1918) által, aki nemcsak a kapcsolatteremtésben segített, hanem lukratív gazdag portrékandidátusokat is kül­dött a jobb megélhetését segítve. Josef Hoffmann-nak (1870-1956) köszönhetően hosszabb ideig dolgozott, a híres Wiener Werkstätte-nek, miközben Arthur Röss­­ler (1877-1955) alapokat teremtett Egon Schiele nevé­nek művészkörökben és a műgyűjtőknél. A Schiele családba nagy változást hozott a húg, Ger­ti férje, Anton Peschka (1885-1940). Amilyen jól kiegé­szítette egymást a két kiváló művész, olyan intenzív és szigorú ellenállásra talált Peschka Schiele húga iránt érzett szerelme miatt. Biztonságos megélhetés és családi támogatás nélkül már 1914-ben egybekeltek. A későbbi művészfeleség, Edith Schiele (1893-1918), született Harms, a fiatal varrónő szinte megtestesítője volt az új nőtípus­nak. Ő egy önálló, szabadgondolkodású nő, a házasság­ban egyenrangú partner, a mindennapi életben férje legnagyobb segítőtársa volt. Ez volt az érett Egon Schie­le életében a „találkozás”, teli érzésekkel és vágyakkal. Schiele önálló művészéletéhez hozzátartoztak támo­gatói, gyűjtői és sokoldalú kereskedői, utóbbiak iránt érzett a festő a legkevesebb szimpátiát, mert már 1911- ben megjegyezte egyik levelében: nem a kereskedők fogják a művek árát meghatározni, hanem maga a mű­vész. Egyedi reprezentatív bemutatókon kívül egyre keresettebbek lettek művei nagy kiállításokon. Támo­gatóinak száma szinte napról napra nőtt, így csak a legismertebb és legfontosabb személyeket tudjuk meg­említeni, tekintet nélkül arra, mivel foglalkoztak: Carl Reininghaus, Oskar Reichl, Heinrich Benesch, Heinrich Rieger, Hugo Koller, Franz Haberditzl, Hugo és Lilly Stei­ner, Alfred Spitzer, Karl Mayländer, Fritz Grünbaum, Oskar Neumann, Heinrich Böhler vagy kritikusok és ki­adók mint Eduard Kosmack, Richard Lányi, Max Hevesi és Gilhofer & Ranschburg. Hasonlóképpen fel kellene sorolni az Osztrák Magyar Monarchián kívül fél Euró­pát­­ Rómától Párizsig, beleértve Németország híres művészvárosait. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok sem képeztek kivételt, ott elsősorban új befektetési le­hetőséget látott és keresett a művész, ugyanúgy, mint az amerikai befektetők és gyűjtők. Ez előrelátó és modern felfogás volt, mindenekelőtt a művész részéről. Ha meg­érte volna Schiele az Első Világháború utáni időszakot, saját ízlése és szándékai szerint biztos kézzel ki tudta volna építeni vevőkörét, marketinggel, reklámmal és eladási stratégiával alátámasztva. Ez nem is hihetetlen, mivel halála előtt a kellemes irodai katonai szolgálat - tekintettel katonai pályán magas rangot elért élő vagy halott osztrák és német rokonaira - lehetővé tette a ki­terjedt levélváltást valamint a személyes tárgyalásokat például galériákkal, múzeumokkal vagy gyűjtőkkel. Ebben, mint sok más tevékenységében Edith nyelvtudá­sával és céltudatos női megőrzésével a pénzügyekben is segítette volna férjét. Jövője egyenesben volt! A pusztító háború ellenére növekvő megbízható vevőkört tudott kiépíteni és nem utolsósorban továbbra is képes volt fizetőképes támo­gatóit lenyűgözni megszilárdult vagy még inkább új művészi irányzatot jelentő alkotásaival. Nyilvánvaló utazási vágyát, művészi fejlődésébe vetett reményeit és rövidesen remélhető meleg boldog családi örömeit az örök igaz halál keresztezte elragadva őt és terhes feleségét. A halhatatlan metaforája a művészet. Ernst Fuchs kijelentése milyen igaz, Egon Schiele korai halá­lára. A halál úgymond elkésett, mivel áldozata már rég nem a hétköznapok földjét taposta, hanem a művészi örökkévalóságot szárnyalta lépteivel. Homonnay Lea Kókai Károly József Attila bécsi évei József Attila köztudottan több városban is foly­tatott egyetemi tanulmányokat, így Szegeden, ahol költeményei miatt eltanácsolták, Bécsben, az 1925-1926-os tanévben és Párizsban az 1926-1927- es évfolyamban. Minderről az irodalomtudomány évtizedek óta fáradhatatlan munkával gyűjt össze adatokat és ugyanilyen fáradhatatlanul próbálja ér­telmezni azokat. József bécsi tartózkodásával kap­csolatban mindennek ellenére számos homályos folt létezik, így például mindmáig nem tisztázott kérdés, hogy pontosan mikor érkezett Bécsbe. Bizonytalan mikor került Kassák Lajossal vagy Hatvany Lajossal kapcsolatba. Ha József Attila leveleit, tehát a korabeli dokumentumokat nézzük, Kassákkal már a bécsi tar­tózkodás elején, hiszen Erg Ágostonon keresztül már József Bécsbe érkezése előtt is kapcsolatban voltak és ezért ő feltehetőleg megérkezése után hamarosan kereste a találkozást, Hatvanyval viszont a bécsi tar­tózkodás végén. A bécsi tartózkodással kapcsolatba hozható for­rások mára - az események után több mint kilenc­ven évvel - ismertnek tekinthetők. Összefoglaló értékelésükre kétszer került sor, Bokor László által 1963-1964-ben és Szabolcsi Miklós által 1977-ben. Mindkét szöveg alapos, de végleges rendet ők sem tudnak teremteni a források sokfélesége és ugyan­akkor hiányossága miatt. A probléma egy eddig ugyan nem publikált, de nem ismeretlen, hiszen a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia munkatársai kezén átment, dokumentum alapján is érzékelhető. Vajda Sándor az 1920-as éveket Bécsben töltöt­te. Közgazdaságtant tanult, belépett a Kommunista Pártba, Kassák Lajos Ma­jának volt a munkatársa. A valamikori Kelet-Magyarországról, az akkori Ro­mániából származott. Szintén Erdélyből származó diáktársán, a József Attilát Szegedről ismerő Erg Ágostonon keresztül ismerkedett meg Józseffel is. József Attilára vonatkozó emlékeiről Vajda Sándor két rövid szöveget publikált magyarországi folyóira­tokban, és az Érik a fény című kötet tanúsága szerint szóban adott felvilágosítást annak írójának, Szabol­csi Miklósnak. Vajda Sándor a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában őrzött visszaemlékezéseit 1968-tól írta, a József Attilára vonatkozó részt kb. 1971-ben. Vajda a kéziratokat a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta, az intézmény korábbi igazgatóján, Illés Lászlón keresz­tül 1979­ május 24-én, tehát július 14-i halála előtt kevesebb, mint két hónappal. Vajda szövege egyér­telműen magán viseli az elmúlt évtizedek nyomát. Amit a szerző tematizál is: „[...] Attila halott, betegségében más utat nem látott maga előtt, halálában megnőtt, mint a hegy, mentől messzebb kerülünk tőle, annál jobban lát­szik kiemelkedő csúcsa a környező magaslatok között. Attila helye ma vitathatatlan, később még kevésbé lesz vitatható. Ma mindenki barátja volt és melegedik a fényében. Én nem voltam barátja. Csak ismerőse, sorstársa. Szintén koldus. Én havat lapátoltam. Ő újságot árult. Ő koplalt. Én is. Guszti néha csomagot kapott Szegedről vagy Szigetről? Ak­kor telezabáltuk magunkat hazaival. Újságot árult a Währingerstrassén, Alserstrassén menetelve, állan­dó sarki árus nem volt. Gyakran ült a bécsi egyetem központi épülete az aula baloldalán az óriási asztal mellett húzódó padon. Ceruzával rótta egy papirosra a sorokat, hurdogálva, javítgatva a szavakat. Mellet­te a hivatalos íveket töltögető diákok, vagy leckére, vizsgára várakozó, könyvekkel, füzetekkel, néha egy randevúzó pár. Őt mindez nem érdekelte. Itt. Haragudott, ha arra menve, vállára ütöttem, vagy mellé ültem. Úgy látszik, nem voltam megfelelő a múzsa szerepére. Tudta, hogy szívesen hallgatom verseit, néhányat elkértem tőle, hogy lemásoljam magamnak. Ő maga ideadta lemásolva őket. Nem jutott idő és alkalom arra, hogy összemelegedjünk.” Vajda tehát tárgyilagosságra törekszik, az elmúlt idő - például irodalomtörténeti szempontból - fon­tos eseményeinek korrekt érzékeltetésére. Ugyanak­kor természetesen szövegével valamit közölni szeret­ne, amit ő lényegesnek, helyesebben a lényegnek, az igazságnak tart. A kialakult kép korrigálását célozza meg, ugyanakkor hagiográfiai jellegű. Vajda szemé­lyes szempontját emeli ki, ezzel tanú szerepét erősíti meg. Érzékletes képet ad József bécsi megítéléséről: „[...] később elidegenedés lett József A. és a bécsi baloldali diákok között, mert ő a Collegium Hunga­­ricumban kapott valami foglalkozást. A Collegium Hungaricum nekünk a magyar állam hivatalos szer­ve volt, oda csak hétpróbás emberek kerültek - a magyar állam a Horthy, a fehér terror, a Collegium stipendiumosai pedig ennek a rendszernek a részei. A numerus clausus miatt külföldre kényszerített diá­kok és az emigráns ifjak nagyon rossz néven vették, hogy J. A. odaszegődött. Nem kérdezték, mit csinál ott, cipőt pucol-e vagy krumplit hámoz-e a gulyás­hoz, elég volt az, hogy oda bejárt. Én se tudtam, hogy mivel foglalkozik a CH.-ban. Most a nagyszámú em­lékezésirodalomból tudom, hogy órákat adott ott gyerekeknek, hogy voltak ott liberális hangulatú em­berek is. Bécsben azonban a magyar rendszer még mindég Orgovány, Prónay és Héjjas nevét idézte fel. Nem szabad megütközni azon, hogy ennek árnyéka J.A.-ra is rávetítődött.” Mennyiben dokumentum Vajda Sándor tudósítá­sa? Az események után 45 évvel íródott. Vajda ismer­te a különböző József Attila évfordulókra megjelent szövegeket. Vajda két évvel volt idősebb Józsefnél; mindketten magyar diákok voltak Bécsben; foglal­koztak irodalommal; politikai beállítódásuk balol­dalinak nevezhető; ugyanabban a migráns kolóni­ában mozogtak­­, de nem voltak barátok. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az évtizedes távolság határozza meg azt, hogy mit ír és hogyan. Amennyiben itt tehát egy dokumentumról beszélünk, az 1970 körüli évek dokumentumáról van szó. Ez nem csak Vajda szövegére igaz, hanem számos más visszaemlékezésre is, Németh Andortól Kassák Lajoson és Gáspár Endrén át Kovács Györgyig, tehát az egész idevonatkozó memoárirodalomra. Vajda emlékiratainak narratívája, mint ezt egy részletekbe menő vizsgálat hamar kimutatja, hiá­nyos, feltehetőleg részben téves, ugyanakkor eleven képeket hív elő olvasójában, mint amikor az egye­tem főépületében a folyosó egyik beugrójában ma is ott található padokon ülő és asztaloknál dolgozó költőt írja le. Ha József Attila bécsi tartózkodását dokumentu­mok tükrében vizsgáljuk, nem csupán ez a tartózko­dás válik nehezen megragadhatóvá, hanem maguk a dokumentumok is megkérdőjeleződnek. Az egyes dokumentumok részben ellentmondanak egymás­nak és részben nyilvánvaló tévedéseket tartalmaz­nak. A bennük leírtak egy-egy - például Lukács Györggyel vagy Kassák Lajossal való kapcsolatával kapcsolatos - legenda keletkezését jelölik. Ezeket a legendákat ez a rövid szöveg sem megcáfolni sem megerősíteni nem szeretné, hiszen a filológiai vizs­gálatok valószínűsítették azok tényszerűségét. Ami viszont az irodalomtudomány feladata több mint kilenc évtized távlatából, és ez válik Vajda Sándor emlékirataival is nyilvánvalóvá: ezek céljainak, ha­tásuknak és elsősorban narratívájuknak tudomá­nyos vizsgálata. A 2018. november 15-én a Bécsi Egyetem József Attila konferenciáján elhangzott előadás rövidített változata.

Next