Bécsi Napló, 2019 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2019-09-01 / 5. szám

10 Sára Sándor (1933-2019) Sára Sándor ismert és mára elismert művész, a szakmai, művészeti díjak mindegyikét megkapta a Balázs Béla-díjtól egészen a 2018-ban átvett Kossuth Nagydíjig. A Nemzet Művésze volt. Minden munkája egyben közéleti szerepvállalás is. Ezt igazolták visz­­sza a különböző civil szervezetek díjai is. 1933-ban született Túrán. A településhez, a vidék­hez élete végéig hű maradt. Budapest, Köveskál, Túra hármas vonzásában élt. Káderlapja miatt - édesapja jegyző volt - elsőre nem vették fel a Filmművészeti Főiskolára, de nem tétlenkedett: fotografálta a túrás lakodalmakat, dokumentálta a falu életét, ünnepeit s „figuránsként” talajtani méréseket végezve, bejárta, s közben megismerte az országot, a tanyákat, az ott élő embereket, gondjaikat, örömeiket. Fotózott, s a második felvételijére vitt képeiről Illés György, a főis­kola operatőr tanszakának vezetője így emlékezett:­­feljött vidékről egy fiatalember, egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált. Úgy hívták: Sára Sándor” A fotózást a filmkészítés mellett is folytatta. Amer­re járt, lefényképezte a világháborús emlékműveket, s Pro pátria című rövidfilmjében ezeket, s a hazatérő, megnyomorított, sebesült katonák képeit szembesíti a korabeli, háborúzásra lelkesítő híradókkal, a hábo­rús propaganda hazugságával. Képteremtő fantáziájáról, kompozíciós készségé­ről, az általa fényképezett sok szép film tanúskodik. Gaál Istvánnal készített Pályamunkások című vizs­gafilmje. A korszerű filmnyelv megteremtésének kí­sérlete az 1960-ban forgatott Virágát a napnak című filmköltemény. Operatőrként változatos stílusú film­jeinek képi világát teremtette meg pl.: Gaál István Sodrásban, Orfeusz és Eurydiké, Kósa Ferenc Tízezer nap, ítélet, a Hószakadás, Kardos Ferenc-Rózsajános a Gyerekbetegségek, Kardos Ferenc Ünnepnapok, Szabó István Apa, Tűzoltó utca 25., Ranódy László Árvácska, Radványi Géza Circus Maximus, s Huszá­­rik Zoltánnal közös alkotásuknak, a felejthetetlen Szindbádnak. A dokumentumfilm erejében bízva forgatja az Egyedül c. filmjét a magányról, s a Vízkereszt-et, amelyben felejthetetlen képsorokkal villantja fel a tanyán élők életét. Alapító tagja a Balázs Béla Stúdiónak, a magyar film nagy korszakát megteremtő fiatal filmes nem­zedék szabad szellemi műhelyének, amely a 60-as években a demokrácia szigete. Itt született nagy vissz­hangot kiváltó, ma is érvényes rövidfilmje, a Cigá­nyok, egyik első dokumentuma a kiszolgáltatottak iránt érzett szolidaritásának. 1968-ban készített első önéletrajzi ihletésű nagy­­játékfilmje, a Feldobott kő, nemzedékének új, érték­központú szemléletével az ötvenes évek drámáit áb­rázolja kritikus szenvedéllyel. A Holnap lesz fácán (1974) vérbeli szatíra a bürokráciáról. A 80 huszár (1978) hiteles krónikák alapján eleveníti meg egy 1848-ban Lengyelországban állomásozó huszárezred hazaszökését, küzdelmes útját Világosig. A Tüske a köröm alatt (1987) a helyi kiskirályok ellen született, majd egyre drámaibb történetekben - könyörtelen idők (1991), a Vigyázok (1993), A vád (1996) - jeleníti meg a II. világháború borzalmait. Hosszú dokumentumfilmjeivel emberek sokasá­gának adta vissza az önbecsülését, emléket állítva azoknak, akiket egy történelmi korszak megbélyeg­zett. A 25 részes Krónika (1982), ill. mozi változata a Pergőtűz című filmeposzával a II. Magyar Hadsereg bekerült a nemzet, s valamennyiünk emlékezetébe. Néptanítók c. filmje főhajtás, tiszteletadás azoknak a tanítóknak, akiket szinte kivétel nélkül kivittek a frontra, s akik alhadnagyokként, zászlósokként védték a rájuk bízott bakákat, s amennyit csak tud­tak, hazahoztak. De ugyanígy védték 56-ban a falu népét, rendjét, miközben irányították a szabadság­­mozgalmat, amiért természetesen megkapták ke­gyetlen büntetésüket. A 14 részből álló Nehézsorsúak hősei a szovjet lá­gerekbe elhurcolt, s onnan visszatért túlélők. Ehhez a vonulathoz tartozik a Csonka Bereg, a Magyar nők a Gulágon, a Memento. A Gulág filmjeinek torokszo­rító vallomásai mellett elkészítette A lefegyverzett ellenséges erők c. filmjét is a nyugati hadifogságba esettek kicsit sem könnyebb életéről. A bukovinai székelyek sorsát bemutató Sír az út előttem című filmeposzának olyan erős katartikus hatása volt, hogy egyhangú döntéssel, megelőzve a versenyben lévő összes játékfilmet, megkapta a szemle fődíját. Az alkotás mellett figyelemmel kísérte a megszü­letett művek további sorsát, a filmszerető és filmér­tő közönség/közösség megteremtését is. A Magyar Filmklubok Szövetsége létrehozásának egyik kez­deményezője, s 1986-tól hosszú évtizedekig elnöke, később tiszteletbeli elnöke volt. S végül emlékezzünk Sára Sándor életművének leg­nagyobb hatású darabjára, a Duna Televízióra... 1993. nyarán kérték fel a Duna Televízió élére, amelynek akkor a politikai szándékon és az indulásra biztosí­tott mindösszesen 300 millió forinton kívül semmije sem volt. Nem volt gyártó bázisa, műsortartaléka, stúdiója, technikája, irodái, saját pénzügyi, szám­viteli részlege. Lett viszont elszánt elnöke, aki elhatározta, hogy az összmagyarságnak szóló televíziót teremt maga válogatta csapatával. Következetesen érvényesítet­te és érvényesíttette, hogy a televízió tartalmában, arculatában, szervezetében egyaránt meghatározó legyen a „határon túliság”. A határon túli területekről választották a bemondókat, a tudósítói hálózatot, s a tartalmi kérdéseken túl a televízió formai jegyei is az egységes magyar kultúrát hirdették. A deklarált szellemi honfoglalás részeként került képernyőre a déli harangszó, mindig más magyarországi vagy határon túli templom képével és haranghangjával, s a határjelölés nélküli Kárpát-medence domborzati térképén megjelenő időjárás jelentős. Sára Sándor kimagasló szakmai tekintélye nyu­galmat és magabiztosságot sugárzott. Kiváló vezetői képességű, hittel, hitelesen dolgozó, a Duna Televízió arculatát meghatározó elnök volt. Elszánt építő, aki 2000-re fáradhatatlan munkával kiépített egy televíziós szervezetet, s létrehozott egy csapatot. Kényszerű leköszönésekor olyan televíziót adott át, amely megkapta az UNESCO legjobb kultu­rális televíziónak járó kitüntető címét, de ami ettől is több, kivívta az ország határain túl élő magyar nézői számára legfontosabb kultúraközvetítő, hírközlő, ok­tató, közösségteremtő televízió rangját. Életem nagy ajándékának tekintem, hogy a csapa­tának tagja lehettem. De, mint élete során sosem tette, Sára Sándor a Duna Televízióból távozva sem tétlenkedett. 85. születésnapján Túrán, szülőházában, amelyet alkotóháznak ajánlott fel, létrehozta a Feldobott Kő Alapítványt a Galga mentén élő vagy onnan szár­mazó fiatalok alkotói és kutatói tevékenységének segítésére. Élete, életműve legyen nemzedékek számára lel­kesítő példa! Bakos Edit Vannak kritikusok, akik szerint az „igazi” író fő­leg képzeletéből merít, mások a kritikai realizmusra esküsznek, amit főleg rendszerkritikus elbeszélők művelnek. Akad azonban olyan író, aki a korszel­lem krónikásává szegődik, annak elkötelezettje - én ilyennek érzem a sokoldalú, tárgyilagos, de mégis személyiség-központú prózaírót, a nemrég elhunyt barátomat, Konrád Györgyöt. Meg nem mondhatom, hol találkoztunk először: 1955-ben, az Új hang c. folyóirat szerkesztőségében, kéziratot lobogtatva, vagy később a bölcsészkaron, annyit mindenesetre tudtam róla, hogy ő is írogat és magyar szakon végzett, egy évvel fölöttem. De úgy ala­kult, hogy mégis először én játszottam fontos szerepet Konrád életében, amikor az ötvenhatos forradalom alatt az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság megbízá­sából toboroztam embereket az újonnan megalakult Nemzetőrségbe, az egyetemisták a Piarista-ház (az ak­kori bölcsészkar) épületének előadótermében gyűltek össze, sorakoztak fel. Konrád emlékezete szerint én kér­deztem meg fennhangon az egybegyűltektől: „Srácok, ki akar géppisztolyt? Gyertek át a rendőrségre, a Deák Ferenc utcába, ott mindenki kap egyet”. Ezt az epizódot Konrád nevemmel együtt többször megírta (először ta­lán az Életünk egyik 1992-es számában) és egyszer lon­doni előadása során is elmondta, tudom, mert ott ültem én is a közönség soraiban. Persze november negyedike után nem csak a Nemzetőrség oszlott fel, hanem Gyuri sem használta az általam ígért és meg is kapott fegy­vert, hanem egy este otthagyta egy sötét kapualjban. Konrádot, akinek berettyóújfalusi lakosként, zsi­dó származása miatt kevés esélye volt az 1944-es év túlélésére, az mentette meg, hogy szülei nővérével együtt még időben, a deportálások előtt felküldték Budapestre. Később polgári származása miatt több ízben meggyűlt a baja a hatalommal: a Madách gim­názium elvégzése után felvették ugyan 1951-ben a Bölcsészkarra, de másfél évvel később, mint „osztály­idegent” kizárták az egyetemről, ahová csak az 53-as Nagy Imre reformprogram után került vissza. A volt nemzetőrnek ötvenhat után is volt pár nehéz éve, egy ideig alkalmi, szellemi és fizikai munkákból élt, majd fölvették szociális gondozónak a VII. kerületben. Ez az állás végül is hasznára vált a későbbi írónak, aki a gondozó­ munka élményei alapján írta meg „A látoga­tó”-t, első (és sokak szerint legjobb) regényét. Ennek a könyvnek szociálpszichológiai megfigyelései nem il­lettek bele a Kádár-rendszer optimista narratívájába, így egyelőre az inkább szakmai siker maradt és időbe telt, amíg annak angol nyelvű kiadása révén (amihez a neves baloldali amerikai kritikus, Irving Howe írt elő­szót) Konrád György neve nemzetközileg ismert lett. „A látogató”-t két olyan regény követte, ami megerő­sítette Konrád rangját a magyar irodalomban: „A város­alapító” egy várostervező építész, „A cinkos” pedig egy változatos politikai pályát befutó ember hangján, il­letve történetéből íródott. Utóbbiban van egy remek fejezet az ünnepről, vagyis a népünnepélyről, amit az ötvenhatos forradalom jelentett, annak első napjáról, a budapesti október 23-ról. Alig ismerek ilyen szuggesz­­tív szépirodalmi szöveget arról az emlékezetes napról, úgy is mondhatnám, ahogy Jókai a szabadságharcnak, úgy Konrád lett a forradalomnak a „Jókaija”. „A cinkos” (1983) ma is kedves olvasmányaim közé tartozik. De miközben kitűnő regényeket írt, Konrád Györgynek újabb összeütközése támadt a hatalom­mal. Barátjával Szelényi Iván szociológussal együtt a politikai tudományok ingoványos területére lépett már 1974-ben, amikor együtt megírták „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” c. értekezésüket. Jóllehet ebből az „eretnek”, ha úgy tetszik anti-marxista mű­ből csak három kéziratos példány készült, az egyiket a belügy lefoglalta, letartóztatta és napokig vallatta Konrádékat. A gyors nemzetközi tiltakozás hatására szabadon engedték őket és megkérdezték, nem óhajta­­nak-e távozni az országból. Szelényi elfogadta az aján­latot, sokáig tanított külföldi egyetemeken - Konrád viszont maradt, azzal a feltétellel, ha kap állandóan érvényes útlevelet, amibe nem kell „ablak”. Megkapta és a rendszerváltásig sokszor járt és oktatott is kül­földön, 1987-88-ban például a Colorado Collegeban tanított világirodalmat. Művei viszont, köztük olyan magvas világpolitikai értekezések, mint az „Antipoli­­tika” (1986), csak külföldön jelenhettek meg. 1990 fontos év volt Konrád életében: Kossuth-díjat kapott és megválasztották (három évre) a nemzetközi PEN Club elnökének. Az új politikai berendezkedés­ben tagja lett az SZDSZ országos tanácsának, de nem igazodott szívesen a napi pártpolitikához, továbbra is sok időt töltött külföldön. Ugyancsak 1990-ben én jelöltem Konrádot a jelentős amerikai Neustadt-díjra, amit nem ő kapott meg (a svéd Tranströmer lett a be­futó). Nem sokkal a rendszerváltás után meglátogat­tam budai lakásában. Akkor elmondta, nemrég járt nála egy nagyon udvarias belügyes, kiszedni a lakás­ból az ott elhelyezett „poloskákat” vagyis lehallgató készülékeket. Mindenről nem annyira felháborodot­tan, mint elnéző humorral beszélt: mulattatta, hogy a belügy, mint írót, ilyen fontos embernek tartotta. Folytatás a 11. oldalon -­ A korszellem megörökítője Konrád György (1933-2019) BÉCSI NAPLÓ 2019. szeptember-október Csendesen elköltözött ötödik hazájába Dr. Kecskési Mária etnológus (*1935.7.1 -1 2019.9.16) Évekbe tellett, míg azzal a kéréssel kerestem fel, szeretnék vele beszélgetést készíteni. A leg­jobbkor fordultam hozzá, válaszában ugyanis többek között ezt írta: „.. .már régen meg akartam írni röviden pá­lyafutásom történetét, csak mindig fontosabb dolgok kerültek napirendre. Aztán úgy gon­doltam, nekrológnak is jó lesz egy összefog­laló életem fontos szakaszairól, ha valamikor mégis csak papírra vetek néhány sort. Ez lenne a címe: „Nekem a végzet négy hazát adott...” Én nem kívánnék 250 évet élni, elég lenne 2-3 év is, hogy rendezzem közös dolgainkat... aztán majd lehet, hogy licitálok. Az idén leszek 83 éves. Mások már szenior otthonban, toló­székben vegetálnak, én meg ülök a PC előtt, naponta másfél órát böngészek a Süddeutsche napilapban miután bevettem a reggelivel 8 tablettámat, amik legyengült szervezetemet életben tartják. Egy-két órára lenyomják akaraterőmet, er­nyedtté tesznek, azután délután beindul a „motor”, bekapcsol az agy és végzem a kitű­zött feladatot.” Mintegy folytatásként írta a későbbiekben: „PL.: Energiám fogy, de abban a pár aktív délutáni órában, ami a napból marad, dolgo­zom, mint egy Berserker, angol nyelvű afrikai tanulmányon, 260 oldal 201 történelmi fotóval a következő hetekben megy nyomdába, azután főleg Tanzániába, az ottani püspök kívánsá­gára egyfajta tankönyvnek... Van egy határidős munkám is: egy neves múzeum idáig nem publikált igen jó minőségű 30 tárgyat (afrikai szobrok, maszkok) leírni 500 vagy 1000 szóval angolul! Folyton „hosszabbítok” az égieknél, na még egy fél évet, de lehetne egy év is - kérek még­­, aztán mehetek...” A vele készült beszélgetés a Bécsi Napló 2017/6. számában jelent meg A legnagyobb közös többszörös - A legkisebb közös nevező címmel. Kecskési Tollas Tibor özvegyeként egyéni útja mellett fenntartások nélkül mond­ja el véleményét a házastársi kapcsolatokról, férjéről, a költőről. Maja elhunytéval nekro­lógként is értékelhető, ami ott olvasható. Ta­nulságos vallomás. Elköltözésénél időzve azon is lehet tűnődni, vajon sikerült-e elvégeznie a vállalt munkát, s így csendesen, megbékélten hunyta le sze­mét Münchenben három gyermeke körében. Hajoljunk meg emléke előtt. Deák Ernő A felső-ausztriai magyarok gyásza 98 éves korában, szívinfarktusban elhunyt vitéz Balogh Ádám, magyar királyi főhadnagy, gimnáziumi tanár. Mindvégig teljes szellemi frissességnek és egészségnek örvendett. Az volt a kívánsága, hogy fájdalom, félelem és ápolásra szorulás nélkül haljon meg. Ez teljesült 2019. szeptember elsején. Gyászszertartása nagy rész­vét mellett szeptember 13-án a Bad Ischl-i katoli­kus templomban négy pap részvételével történt. Főcelebráns Mag. Szabó Ernő plébános volt, aki német és magyar nyelven tartotta a gyászmisét. Részt vett prof. Dr. Vencser László az Ausztriai Idegen Nyelvű Katolikus Lelkészségek vezérigaz­gatója, valamint Bad Ischl polgármestere Han­nes Heide és helyettese, aki beszédet is mondott, továbbá egykori tanártársai és diákjai, akiknek a nevében búcsúbeszédek hangoztak el. Buda­pestről Dr. Zelliger Erzsébet, az Eötvös Lóránd tudományegyetem docense németül és magya­rul ismertette Balogh Ádám életrajzát. Simonffy Erika a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregye­­sületének tiszteletbeli elnöke búcsúbeszédében elmondta vitéz Balogh Ádám háborús szenvedé­seit, sebesüléseit, a szibériai munkatáborban és a Gulág poklában átélt borzalmakat. Adenauer német kancellár közbenjárására Szibériából ha­zakerültek a hadifoglyok, akik közül sokan ma­gyarországi börtönökben sínylődtek tovább. Őt is az 1956-os szabadságharcosok szabadították ki nyolc és félévi rabság után. A forradalom elbu­kott, így Ausztriába kellett menekülnie. Tanulmányai folytatása után a Bad Ischl-i Gimnáziumban 30 évig tanított orosz nyelvet és irodalmat valamint testnevelést. Tanítványait a haza szeretetére és a keresztény szellemű hon­védelemre nevelte. Több mint 20 diákja hivatásos katonatiszt lett, közülük három tábornok. Balogh Ádám évekig volt a nyári Ternberg-i gyermektá­borok vezetője. A Linz-i Árpád Cserkészcsapat alapító tagja volt és Kiss Mihály Csapatparancs­nokkal együtt készítette fel a gyerekeket az ava­tásra. A Felső-ausztriai Magyar Kultúregyesü­­letben évtizedeken keresztül tartott történelmi és irodalmi előadásokat. 100 km-es távolságból, Bad Ischlből utazott Linzbe. Érdemei elismeréseként az akkori államel­nök dr. Rudolf Kirschläger tanügyi főtanácsos­sá nevezte ki, dr. Ratzenböck tartományfőnök a Silbernes Ehrenzeichen kitüntetést adományoz­ta neki, és megkapta az Osztrák Köztársaság Ezüst mellcsillagát, dr. Pühringer tartomány­­főnök Kulturmedaille kitüntetésben részesítette Felső-Ausztria kulturális életének szolgálatáért. A Magyar Köztársaság Kormánya nevében dr. Sólyom László államelnök is kitüntette. Az 1956- os Szabadságharc 50. évfordulója alkalmából a Szabadság Hőse emlékéremben részesült. Vitéz Balogh Ádám a Szent György Lovagrendnek és a Szent László Lovagrendnek tagja volt. Hosz­­szú évekig törzskapitánya volt a Vitézi Rendnek, amely őt a legmagasabb kitüntetésre, a Címeres Aranygyűrűre, az Arany Nemzetvédelmi Ke­resztre és a Vitézi Rend Lovagkeresztjére mél­tatta. Temetésén Simonffy Erika a Kultúregye­­sületen kívül képviselte az Ausztriai Magyarok Központi Szövetségét és a Linz­i Árpád cser­készcsapatot is, és kifejezte őszinte részvétét a gyászoló család tagjainak. 98 évet megélni jutalom volt a jó Istentől mind­azért amit a felső-ausztriai magyarságért tett annyi évtizeden keresztül. „Csak az hal meg, akit elfelejtenek!” Vitéz Balogh Ádám tanár úr emléke szívünkben-lelkünkben örökké élni fog. Simonffy Erika

Next