Béke és Szabadság, 1953. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1953-04-07 / 15. szám

6 Mestra Mihály 36 órája a traktor nyergében Mikor Nagyorosziba megérkezett a tavasz, már ünneplőre öltözötten találta a községet. Frissen meszelve, fehéren világított a házak fala. A nógrádi hegyek felől az ébredező er­dők leheletét hozta a szél, cirógatta a virágba borult gyümölcsfákat. Április másodika volt... Az­­Üttörő­­ tsz udvarára megérkeztek a gó­lyák. Megigazgatták a kéményen a tavalyi fészket, tollászkodtak és kíváncsian nézték az esti szürkületben a falu felé közeledő trak­torsort. Az úton három gép pöfögött. Az elsőn Mestra Mihály ült, mögötte Turcsányi János, meg Sléman Miklós haladt. A szovjet hősök emlékműve után jobbra kanyarodtak a trak­torosok és behajtottak a termelőszövetkezet udvarára. A három traktoros itt leszállt a nyeregből, még igazítottak valamit a masinán, aztán Turcsányi, meg Sléman a sapkájukhoz emelték a kezüket és elindultak hazafelé. Mestra Mihály viszonozta a köszönést, össze­húzta a szemét, végigmérte az udvart, a gé­peket, bólintott. Szerszámokat hozott a mű­helyből, a gépéhez lépett és végigvizsgálta apróra. Előbb a gyújtófejet szerelte le. Ki­verte a koromégést. Olyan gondosan, olyan türelemmel végezte a munkáját, mint az apa, aki gyermekének készít játékot az ünnepre, meglepetésül. Kitisztította az előmelegítő lámpát. A forgattyúházban kicserélte az ola­jat, majd átnézte, nem lazák-e a kapaszko­dók a keréken. Mikor végzett a munkával, elégedetten simogatta meg a gépet, megnézte magát az egyik ekefejben. Fényes volt az, mintha ezüsttel futtatták volna be. Közel két órát dolgozott. Még egyszer, utol­jára végigpróbált mindent a gépén, letakarta óvatosan, mintha alvó emberen igazítaná el a takarót, kiegyenesítette a derekát és el­indult hazafelé. Tíz perc híja az este hat órának. Cigaret­tára gyújtott, beszólt az irodába. Ott Magyar Sándorral, az »Úttörő«­termelőszövetkezet el­nökével beszélgetett egy ideig kettesben, majd hazament és nyugovóra tért. Másnap április harmad­ikán, korán reggel, mikor a termelőszövetkezet má­sik két traktorosa megjelent a gépénél, Mestra Mihály traktorának már hűlt helye volt. De a határból traktor motorjának duru­zsoló hangját hordta a falu felé a szél. Reg­gel hét órakor Mestra Mihály már egy órája szántott. Ezen a napon terjedt el a hír az *Úttörő«-ben, a »-Haladás-"-ban és a "­Szabad­ságiban. Mestra Mihály fogadalmat tett, nem jön be addig a határból, amíg nem végez a szántással. A traktorosról az egész község tudta, hogy jó munkás. Tavaly aratáskor három hét alatt 216 holdat vágott le aratógéppel. Ezzel a tel­jesítményével első lett a megyében. A ta­vaszi munkáknál, most az idén, állandóan 150 százalékra teljesítette a normát. De eb­ben a vállalkozásában mégsem bízott min­denki. A traktorosok és a tsz-tagok tudták, hogy Mestra Mihálynak még valamivel töb­bet, mint húsz holdat kell felszántania. Né­­hányan hitetlenkedve csóválták a fejüket. — Nem fogja bírni a gép — mondogatták. — A gép talán, de az ember aligha — tet­ték hozzá mások. Csak Magyar Sándor, az ‚»Úttörő»”­termelő­­szövetkezet elnöke nem elegyedett vitába senkivel. Szó nélkül hallgatta a hivatlan jövendőmondókat, de maga nézett utána, hogy legyen kint a határban elegendő üzemanyag. A nap folyamán többször is kerékpárra ült és kilátogatott a traktoroshoz. Így érkezett el a péntek este. A faluban kigyúltak a fények, a gólyapor is elült már fészkén. A nagy­orosziak, mielőtt eloltották volna a lámpát, hallgatództak: a csukott ablakokon át is jól lehetett hallani Mestra Mihály traktorának puffogását. — Még mindig szánt... — mondták egy­másnak. Mestra Mihály éjszakára maga maradt a nagyoroszi határban. Éjféltájon szél kereke­dett. Port kavart a friss szántás tetején, zör­gette az ágakat. A traktoros fázott. Az eke barázdát hasított barázda után, Mestra Mi­hály meg­figyelte a motor járását, mintha a saját szíve dobbanását hallgatná és farkas­szemet nézett a széllel, az éjszakával... A traktor egyenletes zúgása, a szél muzsikája, amint játszott az ébredező fákkal, a bő ter­mésről álmodó határral, lassan-lassan elálmo­­sította. Az egyik fordulónál úgy érezte, nem bírja tovább. Nem tud úrrá lenni a fáradt­ságon, önkénytelen mozdulattal nyúlt a zse­bébe, cigaretta után kotorászott. Hunyorgott a gyufa fellobbanó fényénél, természetellenes sietséggel szívta a cigarettát, fújta a füstöt.... — Csak azértis! — gondolta elszántan, összeszedte minden erejét. Gondolatban végigfutott az utolsó két nap történetén. Látta magát, amint gondosan javítja a motort, majd, amint másnap reggel nyeregbe száll és el­indul a munkára, hogy teljesítse, amit meg­ígért. Amint a szovjet hősi emlékmű előtt haj­tott el — emlékezett —, éppen a kertet csino­sították, szépítették az ünnepre. Akkor, ott még egyszer megfogadta: ő a munkáját teszi koszorúnak az emlékműre ... Most, hogy újra erre gondolt, már nyomát sem érezte az álmosságnak. A hegyek fölött pirosodott az­ ég alja, szakadoztak a felhők, világosodott a mennybolt. A faluban megszó­lalt az első kakas. Az ég alján a pirosság előbb rózsaszínűvé halványult, aztán fénylő fehérséggé foszlott... A dombhajlatban a fe­leségét pillantotta meg. Az asszony kis bátyút lóbált, a szabad kezével meg­integetett feléje. Szombat reggel volt, április negyedike, hazánk felszabadulásának ünnepe ... Ott, a traktoron früstökölt, csak úgy félkézzel. De ezután még könnyebben ment a munka. A tavaszi napsugár cirógatta, melengette tagjait, a sárgásvörös barázdákon játszott a fény. Délben már úgy érezte, most jön csak igazán bele a dologba. Harminchat órai kemény munka után, áp­rilis negyedikén délután hat órára járt az idő, mikor hazafelé indult a határból. Huszonegy holdat szántott fel, állta a szavát, teljesítette április negyedikére tett felajánlását... Sajgótt a háta, szúrt a szeme. De mikor el-­­haladt a szovjet hősi emlékmű előtt és meg­pillantotta a koszorúkat, meg feszes vigyázz­állásban a díszőrséget, úgy érezte, ő is tör­lesztett valamit mindnyájunk nagy adósságá­ból. Joós Imre HAZAFELE. Mestra Mihály, a nagyoroszi »Úttörő« tsz traktorosa harminchatórai munka után hazaindul a határból (Ráth Károly felv.)

Next