Béke és Szabadság, 1953. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1953-04-07 / 15. szám
THURY ZSUZSA: EGY FEDÉL ALATT A nagy tehetségű írónő József Attia-díjat nyert regénye közvetlenül a felszabadulás után játszódik. Főhőse egy proletárasszony, aki a budai romok közül átjön Pestre, hogy új életet kezdjen. Csak úgy tud fedél alá kerülni, hogy egy nagybirtokos bárói család pesti lakásából kiigényli az úgynevezett cselédszobát. És most társbérletben, egymás mellett él a pusztuló és züllött világ, a felfelé törekvő, életképes, fejlődő világ képviselőjével. A proletárasszony öntudatos munkásasszonnyá fejlődik, így szerzi meg magának helyét az új életben. Thury Zsuzsa hősei húsból-vérből való alakok, írói módszere: harcos, pártos és realista. Az alábbi regényrészlet 1945 februárjának egyik utolsó napján játszódik, amikor az ideiglenesen helyreállított Ferenc József-hidat egy-egy órára megnyitották a Budáról Pest felé áramló, háborútól megviselt és lerongyolódott tömegnek. Két rendőrtiszt erélyesen elhárította a tolakodókat, akik mindenféle papírlapot mutogattak, követelő vagy bizalmasan suttogó hangon magyaráztak. Egyik rendőrtiszt ordított: — Ma teremtett lélek se megy át a hídon! Tessék oszlani. Az emberek nem mozdultak. A szekerek és kézikocsik elhelyezkedtek az út két oldalán, mintha a környék nagyvásárra készülne, használt holmik kiárusítására. Néhányan lekerültek a rakpartra, a Dunát kémlelték , csónak sehol Tanakodtak, merre induljanak, Óbuda, vagy Lágymányos irányába, azután egyesek visszafelé vonszolták batyujukat, mások vándoroltak tovább, most már lenn a rakparton. Az ég kék volt, de a hegyoldal sötét árnyéka már az útra terült. A folyó vize, mintha megduzzadt volna, komoran hömpölygött medrébe kényszerítve. Az alsó rakparton egymásra halmozott dermedt lótetemek, a víz is lefelé himbált egy-egy barna, formátlan testet, a híd kőpillérénél megakadtak, egymásra torlódtak. a megszokott látvány, az arra haladók ügyet sem vetettek az ártatlan áldozatokra. A térség túloldalán rommá lőtt házak, a valamikor oly gondosan zárt, biztonsági lakattal ellátott lakások vádlón mutogatják sebeiket: leszakadt mennyezet: egy csillár, mintha vékony fonálon lebegne; zuhanni készülő feltárt ajtójú szekrény; csupasz falon egyetlen kép; egy, a törmelékeken fennakadt nyitott zongora. A Gellért-szálloda bezúzott ablakaival, átlyuggatott falával úgy festett, mintha duhaj katonatiszti társaság tört-zúzott volna e termekben, célbalőtt volna a tükrökre és pezsgősüveggel verte volna be az ablakokat, majd kardcsörtetve távozott a véres mulatság színhelyéről. A térség túlsó oldalán is szekértábor volt, a Lágymányos, Horthy Miklós út környékéről vonuló lakosságé. A menetnek nem látni a végét, mintha Buda valamennyi polgára felkerekedett volna e kalandos vándorútra. A hídfő körzetében siető, egymásnak rendeleteket továbbító katonák és rendőrök. A tolakodókat erőszakkal szorították vissza, néhány boldog halandó azonban ráfordult a hídra és elindult Pest felé. Bricsesznadrágos idősebb férfi furakodott előre, karjába egy asszony kapaszkodott, másik oldalán diáksapkás kamasz haladt. Sétálva indultak a kordon felé, a szedett-vedett egyenruhát viselő rendőrök már-már visszazavarták őket, ekkor egy katonatiszt odaugrott, vigyázba merevedett. —• Alázatos tiszteletem, ezredes úr. — Szervusz — mondta az ezredes kurtán. Hangja gunyoros volt, ahogy mondta: — Átmennék a családommal, ha nem veszitek rossznéven. A katonatiszt hajlongott, jobbra-balra szaladt, tárgyalt, vitatkozott, azután visszatért és széles mozdulattal utat nyitott: parancsoljon, ezredes uram. Boldog, boldog halandó! Megy a hídon, családjával, mint valami rövid ebéd utáni sétára. A közelben ácsorgók némán bámészkodtak az ezredesek után. Mari szaporán pislogott nővérére, enyhe émelygést érzett, ő már tudta, mi következik. Lujza arcát vérhullám festette sötétvörösre, hangja messzire áradt: — Miért sürgősebb az ezredes dolga, mint a mienk? Ne tessék kivételezni, micsoda disznóság! Tűrik, mint a birkák, szép kis férfiak, mondhatom! — Lujza, édesem — súgta Mari. — Hagyj nekem békét. Szégyeljék magukat — zúdította méltatlankodását a közelállókra. — Fütyülök az ezredesre. Ha egyet átengednek, hadd menjen a többi is. — Ugyan kérem, ne lázítson itt — mondta valaki. — Erőszakkal nem megyünk semmire. Lassan elhúzódtak Lujzától, az útközépen élénk beszélgetésbe merültek , a két asszony szinte egyedül maradt a gyalogjárón. Lujza nem szólt többet, arca visszanyerte régi színét, talán árnyalattal még halványabb is volt. Látszott, hogy emészti magát és mint mindig, ha elragadta a szenvedély, kissé restelkedett. Mari szánta és szerette őt, valóságos fájdalmat érzett a mellében, hogy dögölne meg mindenki, aki rossz szemmel néz Lujzára! Szerette volna megfogni a kezét, oly kicsinek érezte magát a magas asszonyi alak mellett , de tudta, hogy nővére most eltaszítaná, hét csak állt, lehajtott fejjel. Fél négy volt, úgylátszik, ma valóban nem nyitják meg a hidat. Az emberek nagy része batyukon és ócska bőröndökön ült, a gyerekek elkalandoztak a rakpart felé, az anyák már nem szólongatták őket minduntalan, hogy: itt maradj mellettem! — a hely ismerősebb lett, othonossá vált. Idegenek összemelegedtek, végeérhetetlen családi és ostromtörténetek járták. E sokadalom búcsúsokra hasonlított, amint lassan leszáll föléjük az alkony, a szent hely közelében. Vágyakozás és imádság száll a híd felé, de az közönyös volt és néma, akárcsak a kőből faragott szentek. Hűvösödött, a hegyről vonakodva ,csordogált alá a hólé, a folyó felől zordon esti szél kerekedett. — Nem akarok itt éjszakázni — mondta Lujza, amint ott álltak magányosan a hegy lábánál. Mari nem felelt, nagy fáradtságot érzett. Akkor hát visszafordulnak. Megint egy és ki tudja még hány éjszaka a sötét szobában, dehát Lujza tudja, mit kell tenniük. Alii, megadón várakozott, néha lekuporodott az ágyneműre, ismét felállt, dideregve szorította nyakához a vásott macskaprémes télikabátot... Lujza! Szeretné megrántani a karját, iszonyú ijedtséget érez, lélekzete is bennszorul mellében. Mire képes ez a Lujza! Két szovjet katona közeledett csendben cigarettázva. Lujza feléjük lépett. — Vigyenek át a hídon — ezt mondta Lujza magyarul. Az egyik katona nem felelt, továbbment, a másik tétovázott, vállat vont. Lujza meg felvette a kosarat, ágyneműt, belekarolt a katonába. — Megállj! — szólt a másik után és hozzája vezette Marit. Talán szigorú arcában, fáradt tekintetében volt valami ismerős ... A két katona nem szólt, elindultak egymás mögött, karjukon a két asszony. A fiatalabb, barátságos mosolyú, elvette Lujzától a batyut és elindultak családiasan lépegetve a hídon. Mari haladt elől, szíve zakatolt. Csak most ne forduljanak vissza, néhány lépés mindössze, másodpercek! Mentek a fellobogózott hídon, képek, feliratok, virágfüzérek — de gyönyörű volna mindez, ha nem verne oly bolondul a szíve. »Dicsőség a második ukrán front katonáinak!« »Dicsőség a győztes harcosoknak!« — olvasta és lopva a mellette lépkedő fiatal katonára pillantott. Ő is az, győztes harcos, a másik is, mégis milyen szépen viszi Lujza batyuját. Mari kezével időnként alig érintette a katona karját, máskor vadul belemarkolt, az mintha észre sem vette volna. Lujza a maga kísérőjéhez igazította lépteit. Nagy egyetértésben meneteltek, terhüket megosztva, mintha munkából igyekeznék haza férj és feleség, vagy anya és fiú. Ők beszélgettek is. Mindössze ennyit: — Te vagy szegen asszon? — kérdezte a katona és fürkészőn nézett Lujza arcába. — Szegény — bólintott Lujza. Egy ideig szavakat keresgélt, melyekkel megértetné magát, helyzetét és sorsát, végül kurtán odamondta: — Proletár. Most a katona is bólintott, lábuk alatt dübörögtek az újonnan behelyezett deszkák. Egyszerre tompábban koppant a lépés, mint az imént a Duna fölött, azután ott álltak a Vámház téren. — Köszönjük — mondta Lujza. Oroszul is tudta ezt a szót, de hirtelen nem jutott eszébe. — Da, da — a fiatal katona intett és ment társa után, az már kanyarodott lefelé a Dunapartra. Lujza karjára vette a batyut, átvágott az úton a Váci utca felé. 8 JÓZSEF ATTILAFÖLDES PÉTER: KANYARGÓS A Tito-fasizmus igazi arcáról rántja le a leplet Földes Péter I. osztályú József Attiladíjat nyert regénye, a „Kanyargós Dráva”. A könyv szépen és érzékletesen ábrázolja azokat a nagyszerű embereket, akik a legkegyetlenebb terrortól sem rettennek vissza és bátran vívják harcukat a szabad, független és demokratikus Jugoszláviáért. Az alábbi részlet arról szól, milyen — páni , félelemből fakadó — „biztonsági” intézkedéseket tesznek, amikor Tito autója végigszáguld Belgrád utcáin. Dusán egy ideig kereste Milicát a piaci tömkelegben, aztán az autó mellett várt rá, de hogy olyan sokáig nem került elő, nem tudott más magyarázatot találni, csak azt, hogy valamelyik cserélgetni akaró asszony elhívta egy szomszédos utcába — a városi lakosság most mindenféle régebbi holmiját eladja —, a lány meg biztosan belefeledkezett a sok, számára ismeretlen városi látnivalóba. Nem akart több időt elvesztegetni, Kriszticset otthagyta, úgy , rendelkezett, hogy majd a Teraziján várják meg, és gyalog indult Vlado Pluj címére. Egy helyen meg kellett állnia, senkit sem engedtek át az utca túlsó oldalára, rendőrök és UDB-katonák foglalták el a járda szélét. A kocsiút hirtelen kiürült, mintha végigsöpörték volna, aztán autók suhantak végig, s szürke egyenruhás tisztek álltak bennük, géppisztollyal a kezükben. — Jaj, istenem, mi ez? Mi történik már , megint? — Ne ijedezz! Jön a marsall, nem láttad még? A marsall jön? Dusánnak hirtelen eszébe , villant, hogy azelőtt, ha a király kocsija végigvágtatott egy útvonalon, a tisztek mind kisálltak a járdaszélre és tisztelegtek feszesen. Talán ezek a rendőrök és katonák is itt sétálgattak és csak ezért rontottak a járdaszélre. Ujjain érezte a marsall kézszorítását, és felmerült egyszerre benne az utóbbi hetek sokféle benyomása. A bosszantó esetek, Gyákov oktatása, a villany fényriadó, a Zóra-dal, ■ mindaz, ami kétségeket támasztott benne. " Hirtelen meghatódott, most látni fogja a mari sálit, őt, aki hitét megerősítheti. Egykori partizán vezérét! Most meggyőződhetik róla. --------------------------------------------------------------- Lope de Vega nagyszerű drámájának, »A hős faluéra” az eredetihez méltó megszólaltatásáért kapott József Attila-díjat Gáspár Endre, a kitűnő műfordító. Az alábbi szép Puskin-versrészlet Gáspár legújabb fordításai közül való. A négyszakaszos verset Puskin eredetileg az »Anyegin« negyedik könyvének bevezetéséül írta. Ismeretlen okokból kihagyta nagy művéből, de aztán külön versként a fenti címen közölte folyóiratában. Mint gyermeket már bűvkörébe Vont a kacér, szép, gyönge nem. Jármát ifjú nyakamba téve önkénye lett úr telkemen. Szívem, gyönyörre serkenőben Isteni lényt sejtett a nőben, Mely tiszta vágyra ösztökél. . . volt szememben a tökély, Rabságba ejtve szívem, elmém. Bensőm, ha láttam, remegett S hittel hivém: túl nem tehet A mennynek üdve sem szerelmén. Lábához holtan omlanom Volt minden álmom, óhajom. Aztán riadtan meggyűlöltem. Zokogtam éjszakákon át, és benne láttam meggyötörten A titkos rontás démonát. Tekintete égő varázsa.