Béke és Szabadság, 1953. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1953-04-07 / 15. szám

THUR­Y ZSUZSA: EGY FEDÉL ALATT A nagy tehetségű írónő József Attia-díjat nyert regénye közvetlenül a felszabadulás után játszódik. Főhőse egy proletárasszony, aki a budai romok közül átjön Pestre, hogy új életet kezdjen. Csak úgy tud fedél alá kerülni, hogy egy nagybirtokos bárói család pesti lakásából kiigényli az úgy­nevezett cselédszobát. És most társbérletben, egy­más mellett él a pusztuló és züllött világ, a felfelé törekvő, életképes, fejlődő világ képviselőjével. A proletárasszony öntudatos munkásasszonnyá fejlő­dik, így szerzi meg magának helyét az új életben. Thury Zsuzsa hősei húsból-vérből való alakok, írói módszere: harcos, pártos és realista. Az alábbi regényrészlet 1945 februárjának egyik utolsó napján játszódik, amikor az ideiglenesen helyreállított Ferenc József-hidat egy-egy órára meg­nyitották a Budáról Pest felé áramló, háborútól megviselt és lerongyolódott tömegnek. Két rendőrtiszt erélyesen elhárította a tola­kodókat, akik mindenféle papírlapot mutogat­tak, követelő vagy bizalmasan suttogó hangon magyaráztak. Egyik rendőrtiszt ordított: — Ma teremtett lélek se megy át a hídon! Tessék oszlani. Az emberek nem mozdultak. A szekerek és kézikocsik elhelyezkedtek az út két oldalán, mintha a környék nagyvásárra készülne, hasz­nált holmik kiárusítására. Néhányan lekerül­tek a rakpartra, a Dunát kémlelték , csónak sehol Tanakodtak, merre induljanak, Óbuda, vagy Lágymányos irányába, azután egyesek visszafelé vonszolták batyujukat, mások ván­doroltak tovább, most már lenn a rakparton. Az ég kék volt, de a hegyoldal sötét árnyéka már az útra terült. A folyó vize, mintha meg­duzzadt volna, komoran hömpölygött medrébe kényszerítve. Az alsó rakparton egymásra hal­mozott dermedt lótetemek, a víz is lefelé him­bált egy-egy barna, formátlan testet, a híd kőpillérénél megakadtak, egymásra torlódtak. a megszokott látvány, az arra haladók ügyet sem vetettek az ártatlan áldozatokra. A tér­ség túloldalán rommá lőtt házak, a valamikor oly gondosan zárt, biztonsági lakattal ellátott lakások vádlón mutogatják sebeiket: lesza­kadt mennyezet: egy csillár, mintha vékony fonálon lebegne; zuhanni készülő feltárt aj­­tójú szekrény; csupasz falon egyetlen kép; egy, a törmelékeken fennakadt nyitott zon­gora. A Gellért-szálloda bezúzott ablakaival, átlyuggatott falával úgy festett, mintha duhaj katonatiszti társaság tört-zúzott volna e ter­mekben, célbalőtt volna a tükrökre és pezsgős­üveggel verte volna be az ablakokat, majd kardcsörtetve távozott a véres mulatság szín­helyéről. A térség túlsó oldalán is szekértábor volt, a Lágymányos, Horthy Miklós­ út környékéről vonuló lakosságé. A menetnek nem látni a végét, mintha Buda valamennyi polgára fel­­kerekedett volna e kalandos vándorútra. A hídfő körzetében siető, egymásnak rendelete­ket továbbító katonák és rendőrök. A tolako­dókat erőszakkal szorították vissza, néhány boldog halandó azonban ráfordult a hídra és elindult Pest felé. Bricsesznadrágos idősebb férfi furakodott előre, karjába egy asszony kapaszkodott, másik oldalán diáksapkás ka­masz haladt. Sétálva indultak a kordon felé, a szedett-vedett egyenruhát viselő rendőrök már-már visszazavarták őket, ekkor egy ka­tonatiszt odaugrott, vigyázba merevedett. —• Alázatos tiszteletem, ezredes úr. — Szervusz — mondta az ezredes kurtán. Hangja gunyoros volt, ahogy mondta: — Át­mennék a családommal, ha nem veszitek rossznéven. A katonatiszt hajlongott, jobbra-balra sza­ladt, tárgyalt, vitatkozott, azután visszatért és széles mozdulattal utat nyitott: parancsoljon, ezredes uram. Boldog, boldog halandó! Megy a hídon, családjával, mint valami rövid ebéd utáni sé­tára. A közelben ácsorgók némán bámész­kodtak az ezredesek után. Mari szaporán pis­logott nővérére, enyhe émelygést érzett, ő már tudta, mi következik. Lujza arcát vérhullám festette sötétvörösre, hangja messzire áradt: — Miért sürgősebb az ezredes dolga, mint a mienk? Ne tessék kivételezni, micsoda disznó­­ság! Tűrik, mint a birkák, szép kis férfiak, mondhatom! — Lujza, édesem — súgta Mari. — Hagyj nekem békét. Szégyeljék magukat — zúdította méltatlankodását a közelállókra. — Fütyülök az ezredesre. Ha egyet átenged­nek, hadd menjen a többi is. — Ugyan kérem, ne lázítson itt — mondta valaki. — Erőszakkal nem megyünk semmire. Lassan elhúzódtak Lujzától, az útközépen élénk beszélgetésbe merültek , a két asszony szinte egyedül maradt a gyalogjárón. Lujza nem szólt többet, arca visszanyerte régi szí­nét, talán árnyalattal még halványabb is volt. Látszott, hogy emészti magát és mint mindig, ha elragadta a szenvedély, kissé restelkedett. Mari szánta és szerette őt, valóságos fájdalmat érzett a mellében, hogy dögölne meg min­denki, aki rossz szemmel néz Lujzára! Sze­rette volna megfogni a kezét, oly kicsinek érezte magát a magas asszonyi alak mellett , de tudta, hogy nővére most eltaszítaná, hét csak állt, lehajtott fejjel. Fél négy volt, úgy­látszik, ma valóban nem nyitják meg a hidat. Az emberek nagy része batyukon és ócska bő­röndökön ült, a gyerekek elkalandoztak a rak­part felé, az anyák már nem szólongatták­ őket minduntalan, hogy: itt maradj mellettem! — a hely ismerősebb lett, othonossá vált. Idege­nek összemelegedtek, végeérhetetlen családi és ostromtörténetek járták. E sokadalom bú­csúsokra hasonlított, amint lassan leszáll fö­léjük az alkony, a szent hely közelében. Vá­gyakozás és imádság száll a híd felé, de az kö­zönyös volt és néma, akárcsak a kőből fara­gott szentek. Hűvösödött, a hegyről vonakodva ,csordogált alá a hólé, a folyó felől zordon esti szél kere­kedett. — Nem akarok itt éjszakázni — mondta Lujza, amint ott álltak magányosan a hegy lá­bánál. Mari nem felelt, nagy fáradtságot érzett. Akkor hát visszafordulnak. Megint egy és ki tudja még hány éjszaka a sötét szobában, de­­hát Lujza tudja, mit kell tenniük. Alii, meg­adón várakozott, néha lekuporodott az ágy­neműre, ismét felállt, dideregve szorította nya­kához a vásott macskaprémes télikabátot... Lujza! Szeretné megrántani a karját, iszo­nyú ijedtséget érez, lélekzete is bennszorul mellében. Mire képes ez a Lujza! Két szovjet katona közeledett csendben ciga­rettázva. Lujza feléjük lépett. — Vigyenek át a hídon — ezt mondta Lujza magyarul. Az egyik katona nem felelt, tovább­ment, a másik tétovázott, vállat vont. Lujza meg felvette a kosarat, ágyneműt, belekarolt a katonába. — Megállj! — szólt a másik után és hozzája vezette Marit. Talán szigorú arcában, fáradt tekintetében volt valami ismerős ... A két katona nem szólt, elindultak egymás mögött, karjukon a két asszony. A fiatalabb, barátságos mosolyú, el­vette Lujzától a batyut és elindultak csa­ládiasan lépegetve a hídon. Mari haladt elől, szíve zakatolt. Csak most ne forduljanak vissza, néhány lépés mind­össze, másodpercek! Mentek a fellobogózott hídon, képek, feliratok, virágfüzérek — de gyönyörű volna mindez, ha nem verne oly bolondul a szíve. »Dicsőség a második ukrán front katonáinak!­« »Dicsőség a győztes harco­soknak!« — olvasta és lopva a mellette lép­kedő fiatal katonára pillantott. Ő is az, győz­tes harcos, a másik is, mégis milyen szépen viszi Lujza batyuját. Mari kezével időnként alig érintette a ka­tona karját, máskor vadul belemarkolt, az mintha észre sem vette volna. Lujza a maga kísérőjéhez igazította lépteit. Nagy egyetértés­ben meneteltek, terhüket megosztva, mintha munkából igyekeznék haza férj és feleség, vagy anya és fiú. Ők beszélgettek is. Mind­össze ennyit: — Te vagy szegen asszon? — kérdezte a katona és fürkészőn nézett Lujza arcába. — Szegény — bólintott Lujza. Egy ideig sza­vakat keresgélt, melyekkel megértetné ma­gát, helyzetét és sorsát, végül kurtán oda­mondta: — Proletár. Most a katona is bólintott, lábuk alatt dü­börögtek az újonnan behelyezett deszkák. Egy­szerre tompábban koppant a lépés, mint az imént a Duna fölött, azután ott álltak a Vám­­ház­ téren. — Köszönjük — mondta Lujza. Oroszul is tudta ezt a szót, de hirtelen nem jutott eszébe. — Da, da — a fiatal katona intett és ment társa után, az már kanyarodott lefelé a Duna­­partra. Lujza karjára vette a batyut, átvágott az úton a Váci­ utca felé. 8 JÓZSEF ATTILA­FÖLDES PÉTER: KANYARGÓS A Tito-fasizmus igazi arcáról rántja le a leplet Földes Péter I. osztályú József Attila­­díjat nyert regénye, a „Kanyargós Dráva”. A könyv szépen és érzékletesen ábrázolja azokat­­ a nagyszerű embereket, akik a legkegyetlenebb terrortól sem rettennek vissza és bátran vívják harcukat a szabad, független és demokratikus Jugoszláviáért. Az alábbi részlet arról szól, milyen — páni , félelemből fakadó — „biztonsági” intézkedéseket tesznek, amikor Tito autója végigszáguld Belgrád­­ utcáin. Dusán egy ideig kereste Milicát a piaci töm­kelegben, aztán az autó mellett várt rá, de hogy olyan sokáig nem került elő, nem tudott más magyarázatot találni, csak azt, hogy va­­­­lamelyik cserélgetni akaró asszony elhívta egy szomszédos utcába — a városi lakosság most mindenféle régebbi holmiját eladja —, a lány­­ meg biztosan belefeledkezett a sok, számára ismeretlen városi látnivalóba. Nem akart több időt elvesztegetni, Kriszticset otthagyta, úgy , rendelkezett, hogy majd a Teraziján várják meg, és gyalog indult Vlado Pluj címére. Egy helyen meg kellett állnia, senkit sem engedtek át az utca túlsó oldalára, rendőrök és UDB-katonák foglalták el a járda szélét. A kocsiút hirtelen kiürült, mintha végig­söpörték volna, aztán autók suhantak végig, s szürke egyenruhás tisztek álltak bennük, gép­pisztollyal a kezükben. — Jaj, istenem, mi ez? Mi történik már , megint? — Ne ijedezz! Jön a marsall, nem láttad még? A marsall jön? Dusánnak hirtelen eszébe , villant, hogy azelőtt, ha a király kocsija végig­vágtatott egy útvonalon, a tisztek mind ki­­s­álltak a járdaszélre és tisztelegtek feszesen.­­ Talán ezek a rendőrök és katonák is itt sétál­­­­gattak és csak ezért rontottak a járdaszélre. Ujjain érezte a marsall kézszorítását, és fel­merült egyszerre benne az utóbbi hetek sok­féle benyomása. A bosszantó esetek, Gyákov­­ oktatása, a villany fényriadó, a Zóra-dal, ■ mindaz, ami kétségeket támasztott benne. " Hirtelen meghatódott, most látni fogja a mar­­i sálit, őt, aki hitét megerősítheti. Egykori­­ partizán vezérét! Most meggyőződhetik róla. ---------------------------------------------------------------­ Lope de Vega nagyszerű drámájának, »A hős falué­ra” az eredetihez méltó megszólaltatásáért kapott József Attila-díjat Gáspár Endre, a kitűnő műfordító. Az alábbi szép Puskin-versrészlet Gáspár legújabb fordításai közül való. A négyszakaszos verset Puskin eredetileg az »Anyegin« negyedik könyvének bevezetéséül írta. Ismeretlen okokból kihagyta nagy művéből, de aztán külön versként a fenti címen közölte folyóiratában. Mint gyermeket már bűvkörébe Vont a kacér, szép, gyönge nem. Jármát ifjú nyakamba téve önkénye lett úr telkemen. Szívem, gyönyörre serkenőben Isteni lényt sejtett a nőben, Mely tiszta vágyra ösztökél. . . volt szememben a tökély, Rabságba ejtve szívem, elmém. Bensőm, ha láttam, remegett S hittel hivém: túl nem tehet A mennynek üdve sem szerelmén. Lábához holtan omlanom Volt minden álmom, óhajom. Aztán riadtan meggyűlöltem. Zokogtam éjszakákon át, és benne láttam meggyötörten A titkos rontás démonát. Tekintete égő varázsa.

Next