Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-03-03 / 9. szám

8 I . A TATAI GAZDÁK GONDJAI „Kérdezz-felelek est“ a kultúr­házban A tatai kultúrház nagytermében, a színpad előtti asztal körül Öllé Gábor, a városi ta­nács elnöke, Eichhardt Antal, a kultúrház igazgatója, az Állatforgalmi Vállalat és az Útfenntartó Vállalat képviselői, meg a tanács építési osztályának mérnökei foglalnak he­lyet. Teli van a terem, mintegy négyszáz em­ber, javarészt egyénileg dolgozó paraszt vár feleletet legégetőbb kérdéseire, mielőbbi or­voslási panaszaira. Mint a meghívó is közli, ezen a »Kérdezz­­felelek est«-en az Állatforgalmi Vállalat és a dolgozó parasztság viszonyáról, az országúti hóeltakarítás munkadíjának vitás kérdéseiről és a kislakásépítési hitelakcióról esik majd szó. Egy elintézett panasz, — amely mégis panasz maradt Eichhardt Antal bevezető szavait nem kö­veti az a bizonyos jól ismert 5—10 perces szo­rongató csend, ami alatt mindenki a másikat lesi, hogy kezdje meg az... A kultúrotthon igazgatója — első szava után is látszik — a helyzethez illő, a részvevők gondolataihoz iga­zodó, egyszerű és őszinte emberi hangot ütött meg. Körmendi Miklós bácsi, egy szép, piros­pozsgás, teltarcú, nagybajuszú gazda, azonnal meg is kezdi a panaszát. Hogy miért minősí­tették harmadosztályúnak az ő vágóállatát? »Príma, jó fiatal állat volt!« Erős hármasnak, de gyenge kettesnek minősítette az Állatfor­galmi átvevője, márpedig ha kettes, még ha gyenge is, akkor ne hármasnak vegyék át! Mert nem mindegy az a gazdának, hogy 2.30-at, vagy 2.80-at kap kilójáért. Eichhardt, a kultúrház igazgatója is bekap­csolódik a szóba. Jól irányzott kérdést vet be, helyeslően morajlik a terem, ne lesz majd gondja az Állatforgalmi emberének, amikor válaszolnia kell. Mert azt értem, fejtegeti Eichhardt, hogy a felvásárlónak valamikép osztályoznia kell a beadott állatot, aszerint, hogy mennyi húst tudnak kitermelni belőle. Dehát a felvásárló ezt csak »saccolhatja«. A vágóhíd Tatabányán van, ott dől el, hogy jól osztályozott-e? »Ha azután a 3-ra osztályo­zott marháról a vágóhídon kiderül, hogy má­sodosztályú« — hangzik a kultúrház igazgató­jának kérdése — »megkapja-e utólag az ösz­­szegkülönbözetet a paraszt, aki az állatot be­adta?« Becsák László, hétholdas, fiatal gazda a kö­vetkező felszólaló. — Panaszt mondok, amely, bár elintézték, mégis panasz maradt — így kezdi. Január 13-án jártak Becsákék udvarában az Állatfor­galmi felvásárlói. Amikor a vételre került a sor, Becsák kikötötte, hogy az az összeg és súly, amellyel most elszámolják az állatát, tel­jes egészében számítson be az idei beszolgál­tatásába. A felvásárlók szentül ígérték, hogy így lesz. Amikor azonban később érdeklődött a vállalatnál, ridegen elutasították. »Rendelet tiltja, szó sem lehet róla.« A gazda nem hagyta ennyiben a dolgot és február 8-án mégis el­intézte, hogy a vállalat írásban is elismerje saját embereinek ígéretét. — Azért maradt ez az elintézett panaszom mégis panasz — összegezi Becsák László —, mert először be akartak csapni, s Ponciustól Pilátusig kellett járnom, amíg végül bevál­tották saját ígéretüket. Miért kell ennyit utánajárni az egyszerű igazságnak? »Tiéd csak a fájdalom...« Oldalakat töltene meg, ha minden panaszt ideírnánk. Hennem még egyet csak ide kell ik­tatni, jóllehet, nem is az Állatforgalmi, hanem a vágóhíd ellen irányul. Egy idősebb gazda ugrik fel valahol a terem végiben, remeg a hangja a gondolatban átélt megalázó élmény­től. Amikor kényszervágásra vitte be beteg marháját a vágóhídra, 385 kg súly helyett — ami törvényesen járt volna — mindössze 164 kilogramm összegét számolták el neki. Ami­kor apellálni kezdett, ezzel a felháborító ver­sikével »fizették ki«, ajtót mutatva neki: »Tiéd csak a fájdalom, miénk a hatalom, ott az ajtó, ballagj!« Sok kérdésre, még több panaszra kell az­után válaszolnia az Állatforgalmi emberének. Sima szavakkal, iktatószámok és rendelkezé­sek vélt bástyájával övezve magát, próbál ki­magyarázkodni, előfordul az is, hogy igaza van, de általában mégis csak az a benyomás marad a hallgatóságban, hogy a hivatalos em­ber nem elintézni, hanem elkenni akarja a panaszokat. »Hóhányás« a hólapátolás körül Alig csendesül az Állatforgalmi körüli vi­har, máris még erősebb fergeteg kerekedik. Arról van szó, hogy az Útfenntartó Vállalat kérésére a tatai tanács hóeltakarításra moz­gósította a tömegeket: ipari munkásokat, diá­kokat, dolgozó parasztokat, mindenkit, aki csak lapátot tudott ragadni. Mindannyian tudjuk, micsoda kemény tél tombolt néhány héttel ez­előtt, nem kell hát bizonygatni, mennyire életbevágóan fontos munka volt ez. Csakhogy az Útfenntartó azt ígérte és ígértette a ta­náccsal, hogy a hóeltakarításért a pénz jár. (Méghozzá nem is kevés. 50 forint, holott a fővárosban csak 32 forintot fizettek.) Hogy­hogy nem­ fizettek ennek is, annak is, csak éppen a dolgozó parasztok, az egyéni gazdák közül nem kapott senki egy fillért se. Pedig felírtak ott mindenkit, »még az anyánk nevét is«, ahogy itt az ankéton egy közbeszóló mondja, de pénzt csak nem akarnak adni. Bi­zonyára sokan akadtak volna, akik önként, társadalmi munkában, szívesen mentek volna havat lapátolni — ha ezt kérték volna! De a be nem tartott ígéret az, ami módfelett és joggal bosszantja az embereket és most már egyre-másra mondják: »Miért kötelességem nekem havat hányni?« Az Útfenntartó Vállalat embere válaszul valami régi rendeletet olvas fel. Bevallom, alig tudtam eligazodni rajta, de a hallgató­ság egyik-másik élelmes és érdekelt tagja jól megfigyelte, mert annál jobban felcsattant a hangjuk azután, hogy még a rendelet értel­mében is jogosan jár nekik munkájukért a pénz. Az Útfenntartó képviselője aztán már alig tud mit szólni, el is távozik hamarosan. A tatai városi tanács elnöke, Ollé Gábor pedig megígéri, hogy ezt az ügyet viszi tovább fel­felé, mert lehetnek különböző rendeletek, de olyan biztosan nem akad, amely az embereket be akarná csapni. Az ilyen dolog csak »hóhányókhoz« illik, de nem a derekasan végzett hólapátoláshoz. Mi van a házhelyekkel? Későre jár már, a harmadik témakör követ­kezik. Szakember ismerteti a kislakásépítési hitelakcióról szóló új rendeletet s itt most már elsősorban az érdekli a kérdezőket, hogy mikor és hol kaphatnak házhelyet? Mert az az első, házhely nélkül se építkezni, se hitelt kapni nem lehet. A városi tanács jelenlévő képviselői meg­ígérik, hogy mindenben segítségükre lesznek az építkezni akaróknak és igazságosan osztják majd el a házhelyeket olyanok között, akik valóban akarnak és tudnak építkezni. * — Miért jönnek el a »Kérdezz-felelek« es­tekre? Az éjszakába nyúló ankét után Becsák Lászlónak teszem fel ezt a kérdést, aki talán a legtevékenyebb részvevője volt az estnek. Őszintén felel: az előző »Kérdezz-felelek« es­tében még többen vettek részt, számosan azért maradtak el, mert itt hiába mondták el sérelmeiket, panaszaikat, »sima szóval kibe­széltek minket, nem kaptunk igazságot«, így most már vannak, akik csak legyintenek: »Nem megyünk el, úgysem lesz belőle semmi.« Becsák László azonban — és bizonyára az a négyszáz ember is, aki vele együtt végig­hallgatta az estet — hisz benne, hogy szava meghallgatásra talál, hogy ezeket az esteket nem parádéból rendezik, hanem a nép érde­kében. Sajnos, ahogy ezen az esten láttam, némely vállalat képviselői még nem járulnak hozzá, hogy ezt a bizalmat erősítsék Becsák László és a többiek lelkében. De az olyan em­berek, mint Eichhardt kultúrház-igazgató, meg­állő tanácselnök, mindent megtesznek, hogy egyre szilárdabbra szegecseljék és szélesítsék a bizalom és biztonság hídját a »hivatalos em­berek« és a dolgozó parasztság között. Barabás Tamás RAJZOS MEGHÍVÓT küld a tatai járási kultúrház a »kérdezz-felelek esték«-re VÁLASZOLNAK A KERVESEKRE a tatai »kérdezz-felelek« esten... (balról-jobbra: Eichhardt Antal, a kultúrház igazgatója, Öllé Gábor, a városi tanács elnöke, az Adatforgalmi Vállalat és az Otrfennitartó Vállalat képviselője) (Tormái felvételei — Magyar Fotó) Tom JÁNOS GAZDA KÉRDEZI: »Mikor kapjuk meg a pénzt a hóeltakarításért?« A 111 fi 11 x

Next