Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-04-14 / 15. szám
írta: Szalátnai Rezső — Gyere, megmossuk a krumplit! — mondta apám kurtán, mintha vezényelne s hidegen hozzávillant a pápaszeme. Azt hittem, megszakad a szívem a keserűségtől. És szólni akartam tudniillik, hogy elmehetek-e. Mert megbeszéltük pajtásaimmal, hogy ma délelőtt tíz órakor a Patak utca alsó végén találkozunk s együtt megyünk a toronyba. Vakáció volt, szabad szép szombat-nap, nagyszombaté, húsvét előtt. Megállapodtunk a hórihorgas, veresképű toronyőrrel, hogy amiért este harangozni fogunk, délelőtt felenged a toronyba. Nagy dolog volt a toronyba jutni, felmászni s fent, a szédítő magasból, a négyszögletű tornác félkörívű ablakaiból végignézni a városkán. Amelyik úgy terült el a nagytemplom körül, mint egy napraforgó érett tányérja. A templom két oldalán piac tekergett, mint egy lusta patak, abba csörgött bele az ódon városka négy kopasz utcája. Aki a toronyból szétnézett, mint egy rejteshajtóból, mindent megpillantott. Vizsgálhatta az udvarokat, kutathatott a csöpp kertekben, megtudhatta, hogyan kergeti rajta végig a feleségét a járásbíró, aki vasárnaponként méltóságos kaifogással vonul a mihaszna teremtéssel; jaj, mindent, mindent látni onnan, el se lehet azt mondani. A toronyőrnek távcsöve is van, azzal végigjárhatta az ember az egész szabad királyi várost, minden zugot. S ha már betelt azzal, amit az emberek művelnek, körüljárhatott a szeme a határon, észak felé messze a Kárpátok első vonulatán, nyugatra a folyón és a vasúton, ahol napjában négyszer futott át a vonat, mint a messzetűnt nagyvilág lélekzete. Rendkívüli élmény volt ott őgyelegni a torony tornácán, nekitámaszkodni egy kőoszlopnak, s nézni a tavaszi port, amint szitáló fátyolként ráborul a kisvárosra. A gimnazistáknak ez a torony jelentette a szabadságot és végtelenséget. Nem is juthatott oda fel akárki, csak aki jól bírta a harangkötelet s azonkívül leadta a három pakli dohányt a torony tiszteletreméltó őreinek. Mi öten már nagyon jóban voltunk mindkét toronyőrrel, rendszeresen feljártunk a toronyszobába, egymás kezét fogva a sötét, porszagú falépcsőkön, az óriási toronyóra haragvó kattogása közepette. S én most nem mehetek a toronyba. Mert az én apámat nem lehet kérlelni. Hiábavaló volt. Lehajtottam a fejem s mukkanás nélkül követtem apát a pincébe. Onnan cipeltük fel kosárban a burgonyát. A kútnál behajítottuk egy nagy vörös hordóba, amely emlékezetem óta mindig olajszagú volt. Mikor már jócskán megtelt a hordó, apám vizet eresztett a burgonyára, aztán fogott egy szőlőkarót, a krumpliba szúrta, jól megforgatta, hirtelen kirántotta, kezembe szorította, maga meg amilyen erős ember volt, nekidőlt a hordónak s egyetlen lendülettel az egészet kiborította a köves udvarra. Akkor megvártuk, míg a víz kicsurgott a krumpli alól s behordtuk az egészet a mosókonyhába. Ott főtt naponta a krumpli a hízók számára. Én ezt a munkát szívből utáltam s nagyon rösteltem, hogy ilyesmiben diák létemre részt kell vennem. Mire a második kosárral a kúthoz értünk, Laci, Jancsi, Józsi és Kálmán már a toronyból integettek nekem, kajám mosollyal és félreérthetetlen célzással a rabságomra. De én hamar belemelegedtem a krumplitisztításba és felhordásba, annál is inkább, mert szentül hittem, ha elkészülünk vele, még elmehetek a fiúk után. Tizenegy óra lett, mire az utolsó szem burgonya is bevonult a mosókonyhába. — Na most nézzük a kertet! — szólalt meg ekkor apám komoran, mint egy zsarnok. Éreztem, hogyan szorul össze a torkom. Tehát mindennek vége. Kínomban arra gondoltam, hogy átvetem magam a kőkerítésen a szomszéd udvarba s onnan megyek a toronyba, bánom is én, ha nem is enged be apám a házba. De apám csak nézett egyet tétova lábamra, nem szidott meg, hogy kerülni akarom a munkát s egy perc múlva pirulva s összetört büszkeséggel vonultam a kis kertbe s föl se néztem többé a toronyra. Ez a kert mindössze is kicsi volt ahhoz képest, amit apám előteremtett benne. Soha nem tanulta a kertészkedést, de mindig értette, hogyan kell csinálni. Ezermester volt ő, amit kézbe vett, azt hibátlanul tette le. Volt a kertünkben két kajszibarackfa, egy körte, egy szép ringló meg egy mandula, tízelyet »soproni fának« hívtunk, mert onnan, érkezett ifjú korában, a baloldali szomszéd ház emeletes falán pedig szőlő futott fel. A kert végén orgonabokrok állingúltak. — Nézd, hogy sietnek az orgottak — rezzent át hozzám apám hangja ■53 én is megrezzentem attól, hogy költő szóval szól hozzám. Mostanában ritkán hallottuk a’szavát. Ránéztem az orgona duzzadó, csillogó tíz- gyeire s mondtam, hogy valóban jó mar eStr-i piros virága, de gondolatom nem a buzgó ágakon járt. Erre a férfira gondoltam, aki ráérősen jár-kél előttem, sohse vágyódik kifelé„ cimborák közé, sehová. Kezéből nem fogy a munka, amerre lép, mindent megmozgatókijavít, rendbe szed. Hol ezt végzi, hol Ji Afi csak bent nem bírja, a lakásban, amióta árvák lettünk. Akkor már jó féléve volt, hogy édesanyám meghalt.Amott áll a jázmin,’, annak utolsó virágait még édesanyám ágyához hordtam. Megfogtam a jázmin ágait, még nem fakadt rügy rajta. Egy hete volt, hogy apámmal ketten felástuk a kertet, ma reggel, a mikor én még aludtam, apám megforgatta a maradékot az orgonák előtt. A burgonyáért akkor mentünk le, amikor már ő maga végiggereblyézte az egész tábla földet. Most kell azt felosztani ágyakra. — Tartsd a tüsköt! — hangzott a szó s apám már verte is a magáét a földbe a kis fejszével. A tüskön zsineg volt. Apám szemmértéke pontos volt, mint a lénia. A kifeszített zsineg mentén gyorsan végigment, letaposta a földet, abból lesz az ösvény, amely elválasztja a virágokat a veteményesek ágyaitól. Ahogy leguggoltam a földre, egyszeribe elillant minden keserűségem és bánatom. A földbe hajlított rózsafa már kiegyenesedve állt, a hatalmas kéz oly gyöngéden fogta most, ahogyan ősszel lehajlította téli ágyacskájába, s ráhányta szelíden a földet. Felhős volt az ég, amolyan halvány csúnyalila, de már meleg volt a levegő. A talaj csak felül volt száraz, ornó kis göröngyökkel teli, amint az ember kapát fogott rá, nedves, ragadós, fekete föld bújt ki izibe. Valami meglegyintett a föld közelében, nem szellőcske, muzsikaszó. Dagadó tüdővel szívtam a levegőt s éreztem, hogy tavasz zenél a mi kis kertünkben is, házak közé préselve, ebben a csendben, amikor megindulnak a rügyek, — így ni — mondotta apám s nagyot sóhajtott — ültethetünk már. Abban a pillanatban erős kopogás hallatszott a hátsó kapun. Valaki a sivár, sáros mellékutcából, mely két házsort választott el s nyílt csatorna folyt rajta végig, a házvégek utcájából, ahol nem volt ablak, valaki hozzánk jött. Olyan ember, aki szemben lakott velünk s a legrövidebb úton érkezett. Siettem, kinyitottam a kaput. Az öreg Nikodemusz állott ott, a koporsófaragó s híres szőlősgazda. Ez is kevésbeszédű ember volt s azonkívül süket, de szókimondó s derűs lélek, aki mindig délben tartotta csevegő óráját. — Hát maguk csak dolgoznak, dolgozgatnak szépen — nevetett s harsogó szavai felverték a ház szenvedő csöndjét. — Jó dolgozni a kertben! — válaszolta apám az öreghez hajolva s kiegyenesedve. Úgy néztek egymásra, mint két különös jóbarát. A koporsófaragó mondott valami pletykát, körülnézett, látta, minden a régiben van, kihúzott a kabátja mély zsebéből egy üveg vörösbort húsvéti ajándéknak s máris ballagott vissza. Akkor eszébe jutott apámnak, hogy délidő is van s ez a gyerek éhes. Bementünk a konyhába. Egy kislány gyorsan lesimította a haját, megigazította szoknyácskáját s hamvas sápadtka arccal sietett elénk. Az én kis húgom, aki maga takarított már, félretéve a babáját. S ott volt vele hasonló kis barátnője, munka közben énekelgettek, suttogtak, ahogyan kis lányok szokták. Kenyér, vaj és tojás lett hamar az asztalon, ettünk s utána apám egy kis sonkát tett a fazékba, begyújtott s ráhagyta Irénkére, főzze a sonkát. Visszamentünk a kertbe. S apám tovább turkált a porhanyós földben. Én ott guggoltam mellette, segédkeztem, főleg azonban néztem, hogyan dugdossa a felemelt göröngy alá a magot, hogyan tisztogat meg minden ágat, mintha ékszert törölgetne. Egy ribszkebokorra ráfújt, annak már pattogtak a rügyei. Legyek és méhek zümmögtek időközben a párás és poros levegőben. Amint elkészült egy sorral, megöntözte a földet, én hordtam kannában a vizet s Irénke minden fordulónál integetett nekem az ablakon át! Apám a gereblyét megfordította s úgy ütögette, nyomogatta tiszta simára az ágyak szélét. Mikor a fűmagot bevetette, kijött a húgom s mondta, talán már jó a sonka, nézzük meg. Megnéztük, félreállítottuk s a tűz hamar elaludt. A kis barátnő elment, Irénke zöld kabátjában velünk jött a kertbe. Még elpiszmogtunk ott apánk körül, míg besötétedett. A szürke kert, mely oly szürke volt, hogy majdnem ibolyaszínű, előbb kékbe görnyedt, majd elfeketült magatehetetlen, akárcsak az ember. Az égen nem jelent meg semmi fény. Csak néhány galamb röppent tova az alkony bánatával. Megzökkent az egymásra rakott ásó, gereblye és kapa. Befejeztük a munkát. Akkor bementünk mindhárman a boltíves szobába, amely szoba egyúttal konyha volt. Ott üldögéltünk mi mindig, édesanyánk mellett, meleg, puha csöndben hallgattuk a meseszót. Most a helyiség kietlennek tűnt fel. — Milyen meleg volt kint s itt milyen hideg van — jegyezte meg húgom. Apám serényen lámpát gyújtott. A világosodó, sonkaszagú hidegben gyanakodva pislogtam a szoba sarkai felé, mintha mindegyikben ott gubbasztana valami félelmetes kísértet, amely elvitte e ház örömét, az én jó anyámat. — No, most megvacsorázunk — mondta apám kétezer is egymás után, mintha bátorságot verne hozzá, hogy megtegye, amit mond. Kezet mostunk. Én kilejtettem a mosdótállal az udvarra s egyetlen hajítással úgy odacsaptam a vizet, mintha valami sötét szörnyet öntenék le vele. Mire visszatértem a szobába, Irénke egy fehér abroszt terített a széles, öreg tölgyfaasztalra, apám felvágta a sonkát, húgom ügyesen tormát reszelt. Csak úgy néztem, hogyan tudnak ezekketten egymás kezére dolgozni. Egyszerre csak megszólaltak a harangok. Pajtásaim kongatták a három harangot a nagytemplom tornyában a feltámadási körmenetnek. A háztetők felett fénnyel telt meg az ég, mintha égne. Különös muzsikaszó a harangszó, belenyilal az ember legrejtettebb gondolatába. A piacról idáig hallatszott a zsivaly, időnként trombiták harsantak s megverték az üstdobokat. Apám megszegte a kenyeret, Irénke három poharat rakott ki. Apám felemelte az üveget s töltött a koporsófaragó borából. Úgy csordult ki a vörösbor, mint a vér, ijesztő, vad és támadó színnel. Veríték borította el apám arcát. Most látszott, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Homloka tompán fénylett, mint az opálkő. Érzéstitkoló arca most hirtelen megnyílt, gyorsan leült egy kemény, kényelmetlen székbe és sírni kezdett. Egyszót sem szólt, csak megeredt a könnye és végigcsurgott borostás arca ezüstjén, mint a hólé a márciusi hegyoldalon. Valami rettentő szomorúság volt abban, ahogy ez a hatalmas férfi sírt. Odakuporogtunk melléje hirtelen kiszáradó torokkal s riadtan, mint két őzsüte. Mondani nem mertünk egy szót is, csak bújtunk erős karjaihoz s hallgattuk a könnyeknek, apám könnyeinek forró fakadását. - te"