Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-04-14 / 15. szám

írta: Szalátnai Rezső — Gyere, megmossuk a krumplit! — mondta apám kurtán, mintha vezényelne s hidegen hozzávillant a pápaszeme. Azt hittem, megszakad a szívem a kese­rűségtől. És szólni akartam tudniillik, hogy elmehetek-e. Mert megbeszéltük pajtásaim­mal, hogy ma délelőtt tíz­ órakor a Patak­ utca alsó végén találkozunk s együtt megyünk a toronyba. Vakáció volt, szabad szép szom­bat-nap, nagyszombaté, húsvét előtt. Megálla­podtunk a hórihorgas, veresképű toronyőrrel, hogy amiért este harangozni fogunk, délelőtt felenged a toronyba. Nagy dolog volt a to­ronyba jutni, felmászni s fent, a szédítő ma­gasból, a négyszögletű tornác félkörívű ab­lakaiból végignézni a városkán. Amelyik úgy terült el a nagytemplom körül, mint egy napraforgó érett tányérja. A templom két oldalán piac tekergett, mint egy lusta pa­tak, abba csörgött bele az ódon városka négy kopasz utcája. Aki a toronyból szétnézett, mint egy rejtesh­ajtóból, mindent megpillan­tott. Vizsgálhatta az udvarokat, kutathatott a csöpp kertekben, megtudhatta, hogyan ker­geti rajta végig a feleségét a járásbíró, aki vasárnaponként méltóságos kaifogással vo­nul a mihaszna teremtéssel; jaj, mindent, mindent látni onnan, el se lehet azt mondani. A toronyőrnek távcsöve is van, azzal végig­járhatta az ember az egész szabad királyi várost, minden zugot. S ha már betelt azzal, amit az emberek művelnek, körüljárhatott a szeme a határon, észak felé messze a Kár­pátok első vonulatán, nyugatra a folyón és a vasúton, ahol napjában négyszer futott át a vonat, mint a messzetűnt nagyvilág lélekzete. Rendkívüli élmény volt ott őgyelegni a to­rony tornácán, nekitámaszkodni egy kő­oszlopnak, s nézni a tavaszi port, amint szi­táló fátyolként ráborul a kisvárosra. A gim­nazistáknak ez a torony jelentette a szabad­ságot és végtelenséget. Nem is juthatott oda fel akárki, csak aki jól bírta a harangkötelet s azonkívül leadta a három pakli dohányt a torony tiszteletreméltó őreinek. Mi öten­­ már nagyon jóban voltunk mindkét toronyőrrel, rendszeresen feljártunk a toronyszobába, egymás kezét fogva a sötét, porszagú falép­­csőkön, az óriási toronyóra haragvó katto­gása közepette. S én most nem mehetek a toronyba. Mert az én apámat nem lehet kér­lelni. Hiábavaló volt. Lehajtottam a fejem s mukkanás nélkül kö­vettem apát a pincébe. Onnan cipeltük fel kosárban a burgonyát. A kútnál behajítottuk egy nagy vörös hor­dóba, amely emlékezetem óta mindig olaj­szagú volt. Mikor már jócskán megtelt a hordó, apám vizet eresztett a burgonyára, aztán fogott egy szőlőkarót, a krumpliba szúrta, jól megforgatta, hirtelen kirántotta, kezembe szorította, maga meg amilyen erős ember volt, nekidőlt a hordónak s egyet­len lendülettel az egészet kiborította a köves udvarra. Akkor megvártuk, míg a víz kicsur­­gott a krumpli alól s behordtuk az egészet a mosókonyhába. Ott főtt naponta a krumpli a hízók számára. Én ezt a munkát szívből utál­tam s nagyon rösteltem, hogy ilyesmiben diák létemre részt kel­l vennem. Mire a második kosárral a kúthoz értünk, Laci, Jancsi, Józsi és Kálmán már a torony­ból integettek nekem, kajám mosollyal és félreérthetetlen célzással a rabságomra. De én hamar bel­emelegedtem a krumplitisztí­tásba és felhordásba, annál is inkább, mert szentül hittem, ha elkészülünk vele, még el­mehetek a fiúk u­tán. Tizenegy óra lett, mire az utolsó szem burgonya is bevonult a mosókonyhába. — Na most nézzük a kertet! — szólalt meg ekkor apám komoran, mint egy zsarnok. Éreztem, hogyan szorul össze a torkom. Te­hát mindennek vége. Kínomban arra gon­doltam, hogy átvetem magam a kőkerítésen a szomszéd udvarba s onnan megyek a to­ronyba, bánom is én, ha nem is enged be apám a házba. De apám csak nézett egyet té­tova lábamra, nem szidott meg, hogy ke­rülni akarom a munkát s egy perc múlva pirulva s összetört büszkeséggel vonultam a kis kertbe s föl se néztem többé a toronyra. Ez a kert mindössze is kicsi volt ahhoz képest, amit apám előteremtett benne. Soha nem tanulta a kertészkedést, de mindig ér­tette, hogyan kell csinálni. Ezermester volt ő, amit kézbe vett, azt hibátlanul tette le. Volt a kertünkben két kajszibarackfa, egy körte, egy szép ringló meg egy mandula, tíze­­lyet »soproni fának« hívtunk, mert onnan, érkezett ifjú korában, a baloldali szomszéd ház emeletes falán pedig szőlő futott fel. A kert végén orgonabokrok állingúltak. — Nézd, hogy sietnek az orgottak­ — rez­zent át hozzám apám hangja ■53­ én is meg­rezzentem attól, hogy költő szóval szól hoz­zám. Mostanában ritkán hallottuk a’­szavát. Ránéztem az orgona duzzadó, csillogó tíz-­ gyeire s mondtam, hogy valóban jó mar eStr-i piros virága, de gondolatom nem a buzgó ága­kon járt. Erre a férfira gondoltam, aki rá­érősen jár-kél előttem, soh­se vágyódik kifelé„ cimborák közé, sehová. Kezéből nem fogy a munka, amerre lép, mindent megmozgató­­kijavít, rendbe szed. Hol ezt végzi, hol Ji Afi csak bent nem bírja, a lakásban, amióta árvák lettünk. Akkor már jó féléve volt, hogy­ édesanyám meghalt.­­Amott áll a jázmin,’, annak utolsó virágait még édesanyám ágyá­hoz hordtam. Megfogtam a jázmin ágait, még nem fakadt rügy rajta. Egy hete volt, hogy apámmal ketten fel­ástuk a kertet, ma reggel, a mikor én még aludtam, apám megforgatta a maradékot az orgonák előtt. A burgonyáért akkor mentünk le, amikor már ő maga végiggereblyézte az egész tábla földet. Most kell azt felosztani ágyakra. — Tartsd a tüsköt! — hangzott a szó s apám már verte is a magáét a földbe a kis fejszével. A tüskön zsineg volt. Apám szem­­mértéke pontos volt, mint a lénia. A kifeszí­tett zsineg mentén gyorsan végigment, leta­posta a földet, abból lesz az ösvény, amely elválasztja a virágokat a veteményesek ágyaitól. Ahogy leguggoltam a földre, egy­szeribe elillant minden keserűségem és bá­natom. A földbe hajlított rózsafa már kiegye­nesedve állt, a hatalmas kéz oly gyöngéden fogta most, ahogyan ősszel lehajlította téli ágyacskájába, s ráhányta szelíden a földet. Felhős volt az ég, amolyan halvány csúnya­­lila, de már meleg volt a levegő. A talaj csak felül volt száraz, orn­ó kis göröngyökkel teli, amint az ember kapát fogott rá, nedves, raga­dós, fekete föld bújt ki izibe. Valami megle­­gyintett a föld közelében, nem szellőcske, mu­zsikaszó. Dagadó tüdővel szívtam a levegőt s éreztem, hogy tavasz zenél a mi kis ker­tünkben is, házak közé préselve, ebben a csendben, amikor megindulnak a rügyek, — így ni — mondotta apám s nagyot só­hajtott — ültethetünk már. Abban a pilla­natban erős kopogás hallatszott a hátsó ka­pun. Valaki a sivár, sáros mellékutcából, mely két házsort választott el s nyílt csatorna folyt rajta végig, a házvégek utcájából, ahol nem volt ablak, valaki hozzánk jött. Olyan em­ber, aki szemben lakott velünk s a legrövi­debb úton érkezett. Siettem, kinyitottam a kaput. Az öreg Nikodemus­z állott ott, a ko­porsófaragó s híres szőlősgazda. Ez is ke­­vésbeszédű ember volt s azonkívül süket, de szókimondó s derűs lélek, aki mindig délben tartotta csevegő óráját. — Hát maguk csak dolgoznak, dolgozgat­nak szépen — nevetett s harsogó szavai fel­verték a ház szenvedő csöndjét. — Jó dolgozni a kertben! — válaszolta apám az öreghez hajolva s kiegyenesedve. Úgy néztek egymásra, mint két különös jó­barát. A koporsófaragó mondott valami plety­kát, körülnézett, látta, minden a régiben van, kihúzott a kabátja mély zsebéből egy üveg vörösbort húsvéti ajándéknak s máris bal­lagott vissza. Akkor eszébe jutott apámnak, hogy délidő is van s ez a gyerek éhes. Bementünk a konyhába. Egy­ kislány gyorsan lesimította a haját, megigazította szoknyácskáját s hamvas sápadtka arccal sietett elénk. Az én kis húgom, aki maga takarított már, félre­téve a babáját. S ott volt vele hasonló kis barátnője, munka közben énekelgettek, sut­togtak, ahogyan kis lányok szokták. Kenyér, vaj és tojás lett hamar az asztalon, ettünk s utána apám egy kis sonkát tett a fazékba, begyújtott s ráhagyta Irénkére, főzze a son­kát. Visszamentünk a kertbe. S apám tovább turkált a porhanyós földben. Én ott guggol­tam mellette, segédkeztem, főleg azonban néztem, hogyan dugdossa a felemelt göröngy alá a magot, hogyan tisztogat meg minden ágat, mintha ékszert törölgetne. Egy ribszke­­bokorra ráfújt, annak már pattogtak a rü­gyei. Legyek és méhek zümmögtek időköz­ben a párás és poros levegőben. Amint elké­szült egy sorral, megöntözte a földet, én­ hordtam kannában a vizet s Irénke minden fordulónál integetett nekem az ablakon át! Apám a gereblyét megfordította s úgy ütö­­gette, nyomogatta tiszta simára az ágyak szélét. Mikor a fűmagot bevetette, kijött a húgom s mondta, talán már jó a sonka, nézzük meg. Megnéztük, félreállítottuk s a tűz hamar el­aludt. A kis barátnő elment, Irénke zöld kabátjában velünk jött a kertbe. Még elpisz­mogtunk ott apánk körül, míg besötétedett. A szürke kert, mely oly szürke volt, hogy majdnem ibolyaszínű, előbb kékbe görnyedt, majd elfeketült magatehetetlen, akárcsak az ember. Az égen nem jelent meg semmi fény. Csak néhány galamb röppent tova az alkony bánatával. Megzökk­ent az egymásra rakott ásó, gereblye és kapa. Befejeztük a munkát. Akkor bementünk mindhárman a boltíves szobába, amely szoba egyúttal konyha volt. Ott üldögéltünk mi mindig, édesanyánk mel­lett, meleg, puha csöndben hallgattuk a mese­­szót. Most a helyiség kietlennek tűnt fel. — Milyen meleg volt kint s itt milyen hideg van — jegyezte meg húgom. Apám serényen lámpát gyújtott. A világosodó, sonkaszagú hidegben gyanakodva pislogtam a szoba sarkai felé, mintha mindegyikben o­tt gubbasztana valami félelmetes kísértet, amely elvitte e ház örömét, az én jó anyámat. — No, most megvacsorázunk — mondta apám kétezer is egymás után, mintha bátor­ságot verne hozzá, hogy megtegye, amit mond. Kezet mostunk. Én kilejtettem a mosdótállal az udvarra s egyetlen hajítással úgy odacsaptam a vizet, mintha valami sötét szörnyet öntenék­ le vele. Mire visszatértem a szobába, Irénke egy fehér abroszt terített a széles, öreg tölgyfa­­asztalra, apám felvágta a sonkát, húgom ügyesen tormát reszelt. Csak úgy néztem, hogyan tudnak ezek­­ketten egymás kezére dolgozni. Egyszerre csak megszólaltak a harangok. Pajtásaim kongatták a három harangot a nagytemplom tornyában a feltámadási kör­menetnek. A háztetők felett fénnyel telt meg az ég, mintha égne. Különös muzsikaszó a harangszó, belenyilal az ember legrejtettebb gondolatába. A piacról idáig hallatszott a zsivaly, időnként trombiták harsantak s megverték az üstdobokat. Apám megszegte a kenyeret, Irénke há­rom poharat rakott ki. Apám felemelte az üveget s töltött a koporsófaragó borából. Úgy csordult ki a vörösbor, mint a vér, ijesztő, vad és támadó színnel. Veríték borí­totta el apám arcát. Most látszott, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Homloka tompán fénylett, mint az opálkő. Érzéstitkoló arca most hirtelen megnyílt, gyorsan leült egy kemény, kényelmetlen székbe és sírni kez­dett. Egy­­szót sem szólt, csak megeredt a könnye és végigcsurgott borostás arca ezüst­jén, mint a hólé a márciusi hegyoldalon. Va­lami rettentő szomorúság volt abban, ahogy ez a hatalmas férfi sírt. Odakuporogtunk melléje hirtelen kiszáradó torokkal s riad­tan, mint két őzsüte. Mondani nem mertünk egy szót is, csak bújtunk erős karjaihoz s hallgattuk a könnyeknek, apám könnyeinek forró fakadását. - te"

Next