Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-05-12 / 19. szám

e1/*/ óna SseHránitzkij, Jenővei Ahogy kézirata felé hajlik, rö­­vidre nyírott, őszülő fejebúbját lá­tom csak. Kockás, fehér papirosra rója táncoló, sűrű betűit, elmerül­ten dolgozik. A munkához szüksé­ges feketekávé ott gőzölög a ká­véházi asztalon. Amikor megszó­lítom, kiegyenesedik, szemében a régi, ismert huncut fény villan. Hosszúnyakú, nyurga és fiús ma is, jóformá­n semmit sem változott az elmúlt évek folyamán. Ter­sánszky Józsi Jenőnek a neve is játékos: van aki Józsinak szólítja, van, aki Jenőnek. De olyan is akad, aki Marci bácsinak titu­lálja, a hírneves Kakuk Marci szerzőjét Szeret tréfálkozni, szereti meghökkenteni az embe­reket, szeret nevetni. A humor­ éltető eleme. Beszélgetés közben szavait változatos arcjátékkal és kifejező kézmozdulatokkal kíséri. Min dolgozik most itt a Hungária­­kávéházban? — »Síró babák* című mesejá­tékom filmforga­tókönyvét írom — feléli, de erről nem szól töb­bet, csak annyit mond, hogy ez a mesejáték nem gyermekeknek szól, han­an. felnőtteknek. — Ez nem jelenti azt — jegyzi meg —, hogy nem írok többé gyermekeknek. Büszke vagyok arra, hogy a »Misi Mókus* című bábjátékomat ötszázszor játszot­ták már és még ma sem fejezte be pályafutását. Ez a munkám úgy született meg, hogy azt gon­doltam, a legnagyobb hiány a gyermekek, főként az aprók iro­dalmában mutatkozott. Ezért ír­tam gyermeki darabot. A Misi Mókuson kívül »A csodafuru­­lyás«-t is. A bábszínház műfaját amúgyis igen kedvelem és nagyra becsülöm. Tersánszky tehetsége nagyon sokrétű. Nemcsak írónak vallja magát, hanem zenésznek is. És azonkívül jól rajzol is. — Zenésznek születtem — mondja — írói tudásomat hosz­­szú, alapos munkával szereztem meg. Zenét magamtól tanultam és ma is a legnagyobb üdülés számomra. Olyasmit tudok pro­dukálni hangszer nélkül, amit más csak hangszerrel tud. Ha két egy hangolású fuvola két szólam­ban játszik bármit, azt az ujjam és torkom segítségével tökélete­sen utánzom. De tudok más is. A legrégibb hangzeren, az orgona ősén, az úgynevezett kettős sípon mai nótákat fújok. Tizennyolc év óta gyűjtöm az anyagot készülő, zenei tanulmámykönyvemhez. Ma is sokat dolgozom rajta. Zenei fa­­tanulmányaim, kutatásaim írói vérkeringésemet is felfrissítik. — Szükségét érzi ennek a »fel­frissítésnek«? Csodálkozón néz rám. De aztán mégis válaszol: — Sokszor úgy érzem, hogy írói voltomban nem tudok konkur­­rálni a múltammal. Rengeteget írtam életemben, de legtöbb mű­vem csupán szűk körben ismert. — Mi az oka ennek? — Talán az — feleli elgondol­­kozón —, hogy mindig a mester­ség érdekelt, nem az üzlet. Nem törődtem azzal, minek van sikere, minek nincs, csak írtam, írtam tovább. Új műveimmel agyonütöt­tem a régieket. És ahelyett, hogy ismét kiadták volna egy-egy si­keresebb írásomat, inkább az újat jelentették meg. 1920 és 40 között 40 olyan kötetet írtam, amelyet ma is vállalok. »Kísérle­tek, ifjúság* című első novellás kötetemnek nagy irodalmi sikere volt, hamarosan elfogyott min­den példánya, de nem adták ki újra, mert a 20-as évek selejtes íz­lésű irodalmi divatja nem értékel­te. Igen szerettem »A félbolond* című 400 oldalas könyvemet, amelyben a nagybányai festőis­kola életét írtam meg, írásomat az odavalósi festők illusztrálták. A nagybányai iskolához nekem is közöm volt: középiskolás diák koromban 3 évig kültagja voltam. Azért csak kültagja, mert diák nem lehetett egyéb. Folytathat­nám alig ismert könyveim felso­rolását, de az hosszadalmas volna. — Melyik írását szereti legjob­ban? — Alighanem a Kakuk Marcit. Kakuk Marci neve az évtizedek során fogalommá vált. Eggyé for­­rott Tersánszky­éval. — Kakuk Marci sikerének a titka — mondja — azt hiszem, ennek a csavargónak az egészsé­ges humora. Tudom, hogy köny­vem népszerű, mert az olvasók még az otthonomban is újabb ki­adásért zak­latnak. Amikor a Jó­zsef Attila szerkesztette Szép Szó­ban megjelent a »Kakuk Marci hősszínész« című félig megírt kö­tetem, az ügyészség megbüntetett érte. Sokszor gondolok rá, hogy meg kell még írnom a Kakuk Marci-sorozat kiegészítéséül. — Mikor írja meg? Habozik a válasszal. Aztán azt mondja: — Én úgy érzem, hogy egy csomó kiadásra méltó írásom je­lent meg és jelenik meg ma is napilapokban, folyóiratokban. Ez­zel szemben szó sincs arról, hogy ezeket könyvalakban is kiadják. Honnan merítsem a további er­kölcsi erőt írói fantáziám serken­téséhez, amikor legjobb minőségű írásaimból nem lesz könyv? Mindez nem jelenti azt, hogy abbahagytam az írást. Egy percre sem tettem le a tollat, de csak azért nem, mert mindig akad olyan témám, amelyben elmerü­lök. — Miféle témák izgatják most írói képzeletét? A mai élet? — Az érdekel a leginkább — mondja élénken és helyeslőn — sok kisebb írásomban foglalkoz­tam a mával. De tervezem azt is, hogy nagyobb művet írok a mai emberről. Érdekel az emberi jel­lemek átalakulása és az átalaku­lás lehetőségének a problémája. Mindez nem olyan egyszerű, ahogy némely regényünk és szín­darabunk mondvacsinált, sema­tikus megoldása szeretné elhi­tetni. Az író feladata, hogy az emberi jellemet felfedje és meg­rajzolja. Tervezett nagyobb írá­somban a mai érdekesen zajló életnek minden változata hangot kap. Egyelőre még nem fogtam hozzá megírásához. Érlelem ma­gamban az élményeket. Ha a mai élet rohanó, alakuló fejlődéséből egyetlen egy mozzanatot mutat­nék csak meg, az nem volna meggyőző. — Szó volt arról, hogy a Kakuk Marci színpadra is, filmre is ke­rül. Mi igaz ebből? — A Kakuk Marciból készült vígjátékomat a Nemzeti Színház 46-ban elfogadta és előleget is adott rá. Aztán számomra isme­retlen okokból máig sem került nyilvánosság elé. — Hogy-hogy ismeretlen okok­ból? Nem mondták meg, miért nem adják elő? Kissé bosszúsan mondja: — A dramaturgok hada 10—20 gépelt oldalas drámaelméleti kér­dést intézett hozzám. Ezekre nem voltam hajlandó válaszolni, mert véleményem szerint haszontalan dolog alkotás helyett az alkotás­­tól fecsegni. Ha egészséges, ész­szerű javaslatokkal fordulnak hozzám, azokat természetesen végrehajtom. De ezek rendkívül szűklátókörű vélemények voltak. Mondhatnék erősebb kifejezést is. Ugyanez a helyzet a filmmel­­ kapcsolatban. Egy-egy irodalmi mű közül túlságosan sokan akar­ják magukat hasznosítani, holott ebből a nyüzsgésből nem született még remekmű. Az író darabja vagy filmje nagy tömeg ember kezén megy keresztül. Mindenki megteszi a maga megjegyzését, még­pedig nem mindenki hozzá­értőn. Ha ez megváltozik, remé­lem, a Kakuk Marciból színdarab is, film is lesz. — Úgy látom, sok keserűség forr magában... Fejét rázza: — A keserűség számomra isme­retlen fogaloma. Legföljebb kisebb­fajta bosszúságok sisteregnek ben­nem. De ez is inkább csak külső látszat. Az igazság az, hogy az alkotó munkától nem érek rá megkérdezni magamat­: hogy va­gyok. Ennélfogva nem érek rá arra sem, hogy keserűségeket halmozzak fel. Dolgozni akarok, nem pedig mérgelődni. Optimista vagyok. Nem hátranézek, hanem előre. Gici Marianne Tersánszky Józsi Jenő a kávéházi asztal mellett elmerülten dolgozik (Ráth Károly felv.) Az »Esti Budapest* 1954. május 6-i száma •A családiházak építéséről* többek közt a kö­vetkezőket közli: 1. »...a Goldberger-gyári 64 kérelmező 39-re apadt...* »Némethné kisírt szemmel ment vissza munkahelyére a 111. kerületi ta­nácstól...* »Sok budapesti dolgozó hasonló módon visszalépett eredeti tervétől*. »A végre­hajtó szervek nem tettek meg mindent, hogy a rendeletet minden huzavona nélkül tett kö­vesse.* 2. A város és községgazdálkodási miniszté­rium »feladata lett volna a rendelet megjele­nése után a végrehajtási utasítás kidolgozása, de azt csak egy hónapi huzavona után készí­tette el* 3. »...a kerületi tanácsok tanácstalanul ál­lottak a dolgozók előtt, s sok esetben ma is tanácstalanok.* 4. A házépítéshez szükséges telkek ügyében is baj van. »Budapest területén a telkek jóré­szét már 1945-ben, mint juttatott házhelyet kiosztották.* KI A LUDAS? — Vita a családi házak építéséről — 5. »Az építőanyag sincs megfelelően bizto­sítva.* 6. »A TÜZÉP a házépítéshez szükséges fű­részárut legtöbb esetben »bútorgyártásra el­adja.* 7. A tervek Budapesten »nem felelnek meg az építtetők igényeinek*. Az egyik terv pél­dául hajópadlót ír elő. »Ez nem is szerezhető be.* Egyszóval: baj van. Hoztunk egy rendeletet és nem gondoskodtunk eléggé a végrehajtás feltételeiről. Megint összeütközött a papír és az élet. S mit gondolnak, kedves olvasók, kinek tulajdonítja az »Esti Budapest, azt a keserű tényt, hogy a dolgozók a huzavonák miatt el­kedvetlenednek? Talán a város és községgaz­dálkodási minisztériumnak? Nem. A tanácsok­­nak? Nem. Az építési minisztériumnak, hogy az építőanyag nincs kellően biztosítva? A TÜZÉP-nek, amely bútorgyártásra adja el, amit az ország házépítésre szánt? Nem. Hanem — merész fordulat! — »egyes lapok­nak*, közte a Béke és Szabadságnak, amely hozzájárult ahhoz, hogy a dolgozókat elked­vetlenítsék és február 24-i számában »Csa­ládi fészek* címen olyan cikket közölt, »amely túlzott illúziókat keltett az épít­tetőkben.* Mi volt ez az­­illúzió*? Nyolc pontba szedve közöltük a Magyar Népköztársaság miniszter­­tanácsának határozatát. A rendelet nem kedvetlenítette el a dolgo­zókat Sőt: az egész országon végigviharzott a fészekrakási láz. A rendelet végre nem hajtása viszont elked­vetlenített minden­kit. A ludast tehát a maga helyén keresse az ok­­vetetlenkedő „Esti Budapest”.

Next