Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-06-23 / 25. szám

NEMZEDÉKEK ÉS MESÉK MESTERSÉGE ÚJ GYÁR A RÉGI PARÁDI ÜVEGHUTA HELYÉN Mintha a hőség harsonáit fúj­nák, hosszú, tüzes trombitá­kat, úgy állnak egymás mellett a mesterek a magas dobogón. Kürt­jeik torkán eleven lángcsepp le­beg, mögöttük ájult, opálos fény­nyel fortyog a forró kemence. A lángcsepp tűzgolyóvá nő, olyan, akár a mesebeli sárkány rettentő szeme, perzsel és forog, aztán las­san megnyúlik, s akikor az izzó trombiták trombitásai egyszerre buktatják különös hangszerüket a sistergő vízbe. A kőforma szörnyű szorítással zárul és nyílik... Halk, csengő neszt hallani: kész az üvegpohár. Az erdő a küszöbig ér, mint a mesében. A nyitott műhelyajtón át besurranó szél ázott avar ke­sernyés leheltetével, jóféle gyanta­­illartakkal hűti a mesterek verej­tékező homlokát. Gyors felhők vetnek árnyat az izzadó falakra s a lángcseppekből fújt üveggolyók villogó páncélján meg-megcsillan a nyári nap egy-egy idetévedt, aranyos nyílvesszeje. Néha belép a köd és megáll a kemence felett, mintha nézné, mit csinálnak a szorgalmas üvegfúvók. Máskor az eső von zúgó sátrat a műhely köré, a völgyön áthömpölygő lom­ha felhők gőzös homályában tűz­­bolygók, parázscsillagok az izzó poharak. Az üvegfúvás a nemzedékek és a mesék mestersége. Az üvegfúvónak üvegfúvó volt az a­pja, a nagyapja s annak a nagy­apja is, akit erdőmélyi, kicsiny üveghutában, holdfényes, tavaszi éjszakákon harmatcsepp tündérek, tankasipkás manók tanítottak a mesterség művészetére. Ezért csil­log a fúvott üveg ma is, mint a fiatal haid, ezért olyan tiszta, mi­nt a harmatcsepp, ezért csendül úgy, mint a köveken szőkellő hegyi­­patak ... A legszebb, leghíresebb magyar üveget a Mátra ölén a kétszázéves parádi hutában fújták. Beléfújták a hegyek lehelletét, a régi nótá­kat, a forrásvíz jóízét, szerelmet, bánatot s a mesét. Háromszor gyulladt ki s égett le a vén huta, hogy végül, öt évvel ezelőtt, a bi­zottságok és szakemberek a ter­melésire tökéletesen alkalmatlan­nak nyilvánítsák. Az üvegfúvók szomorú szívvel hajoltak meg a józan érvek előtt: se tűzbiztonság, se munkavédelmi berendezések, egészségtelen levegő, gyatra fel­szerelés. A hutát lebontották. A mesterek elszéledtek, ki Tokodra, ki Salgótarjánba, ki a zagyva­­pálfalvai üzembe. De akármerre jártak, akárhol emelték ajkukhoz a lángtorkú harsonát, ők fújták a legszebben. És a kétszázéves pa­­rádi üvegfúvás hagyományait nem felejtette el az ország. A régi huta helyén új üveggyár épült. Alig huszonöt napja, hogy a parádi mesterek a parádi völgyben újra megfújták a tüzes trombitát. Május 27-én gyújtották be az új gyár első kemencéjét. A műhely acélból és vasbeton­ból készült, szellőzőberendezés motorja zizeg, az oszlopokról neon­cső szórja kék fényét. De az erdő most is a küszöbig ér, mint azelőtt, a nyitott ajtón át bekukkant a köd, benéznek a felhők s beköszön a jószagú szél... És a mesterek fújják a tűzgolyókat és parázs­­csillagokat, a Mátra lehelletét fúj­ják megint bele, az apjuktól, nagy­apjuktól maradt nótákat s az örö­müket. Mert nincs annál jobb, mint odahaza lenni, odahaza az erdők között s apák, nagyapák tanításai szerint folytatni a régi, megbecsült mesterséget. Az üvegfúvó parádi vizet iszik s pohárral gyújt pipára. A pohár, amikor az izzó, ezerkétszáz fokos masszából formába fújják, olyan tüzes, hogy csak oda kell nyomni a pipához s mindjárt lángra kap a dohány. Időnként egy-egy fél­­kerty a parádi vízből, mert aki lángot lehel, mint az arkangyalok, annak igencsak kiszárad a torka... Fehérköpenyes asszonyok hordják a dobogóra a csatos üvegeket, bontják s kínálják a mestert, igyék. Ez is, akár a szeddözőberen­­dezés vagy a nonfény, az új világ jele a régi mesterségben. A látogató szinte pillanatonként találkozik az erdők homályába hullott múlttal és a mával. Vég Mária átnéző, kerekarcú, göm­­gölyű, szőke lány, maltert hordott a gyárépítkezésnél, aztán megta­nulta az üvegválogatást, itt ma­radt s most ő vizsgálja meg a hűtőkemencéből érkező pohara­kat. Ismerős történet. Illatáról, Sztálinvárosról, Tiszád­okról sok hasonlót hallottunk. A hűtőke­­mence másik oldalán a legöregebb üvegfúvó, Fettbaum Béla forgatja tüzes trombitáját. Tizenkét esz­tendős volt, amikor a Károlyi gró­fok szolgálatában először fújta az apjától reáhagyott fanyelű acélcsövet. Haja szürke, szeme pillantása már kissé homályos, a háta hajlott, nemsokára a hetve­nedik év köszönt reá. Mennyi üveget csinált már életében? — Megszámlálhatatlan — mondja. A többiek unszolnak, kérdezzem csak, mert olyan mester nincs se Tokodon, se Tarjánban, mint ő- Kelyheket fújt, virágokat, hold­üvegből, ólomüvegből művész­­kedett, s még egeret is tudott for­málni. — Egyszer, nagyon régen fúj­tam egy medvét. Azt senki nem tudott csinálni azóta se, csak én. Mutatja, milyen nagy volt. Fél­méteres lehetett talán, igazi medve, színtiszta üvegből. — Kapott-e érte jó pénzt? — kérdik a fiatal mesterek. — Nem. — Akkor miért csinálta? — Mért? Csak úgy. Virtusból. Még legénykoromban. — S hol az üvegmedve? Hová lett? Az öreg gondolkodik, mintha nem is látna bennünket, néz ki az erdőre. Hová lett az üvegmedve? Körülöttünk táncolnak a tüzes csillagok, sárkányszem-lángok, zsarátnok-cseppek hullanak az izzó trombitákról. Az öreg csak az­ erdőt nézi, a fák törzse mögött alvó, mozdulatlan homályt. Fel­hők futnak az égen, árnyékuk le­szalad a hegyoldalon, besiklik a műhelybe. — Oda­adtam — mondja — egy lánynak... Azon túl nem szól semmit, haj­long, fordul, végzi a dolgát, szürke szemében visszacsillan a sok pici tűzfény. A mesterek sem kérdeznek to­vább. Veszik a hosszú fúvópápát s új izzó cseppent nyúlnak a ke­mencébe. Senki kíváncsisága ne bolygassa az üvegmedve történe­tét. A műhely túlvégén, ahol a hűtő­kemencékből szalag hozza ki a poharak ezreit, asszonyok, lányok fürge ujja vágja a szélüket, egyengeti és simítja, egy dal csap fel, száll a kemence felé. Hallgatom a dalt, lassú, lágy melódia, régóta éneklik a mát­rai völgyekben. A szöveg egyszerű, négy sor mindössze: Nagy hó esett a Mátrába Nagy szerelem van a lányba De még nagyobb a legénybe, Megölelné a sötétbe. Cseng, csilingel az asszonyok, lányok munkapadjain a sok pohár. Amott kancsók, másutt festett üvegedények, karácsonyfadísz, arany diók, piroskalapos üveg­gombák, havas csillagok. Mennyi új és régi történetet őriznek, apák és nagyapák, öregholt üvegfúvók meséit s az új gyár örömét. Ben­nük van a nóta, a Mátra szele, a gyantaillat s a napsütés. Talán attól olyan szép, fényes vala­mennyi. Vajda István AZ UVECIFCJVONAK forró pohár a gyufája . . . VÉL MÁRIA átnéző minden egyes lehűlt üvegedényt megvizsgál SIMON KATALIN végzi az utolsó simí­tásokat az elkészült üvegpoháron. Le­csiszolja a szélét, hogy jól essék belőle a bor. . . (Ráth Károly felv.) ÚJRA MEGFÚJTÁK a tüzes harsonát a parádi üvegfúvók AZ ÚJ PARADI ÜVEGGYÁR, "amely a legöregebb, két­száz éves huza helyén épült

Next