Béke és Szabadság, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1954-09-01 / 35. szám
fátyol mögül villanó tekintetét, a váróteremben, gyér lámpafényben alvókat, hatalmasan söröző kövér férfiakat a restiben, nézni a mozgópostát és megismerkedni a fiatalasszonnyal, akinek hangját már annyiszor hallottuk: ... »a második vágányra szerelvényt tolunk be, a vágányok mentén vigyázzunk!« A freskók gyógyíthatatlanok ? Hol a »posta-csonka vágány«, az indulási oldalon, a cukorkáscsokoládés targoncák telephelye mellett? Már nincs, megszűnt, most »harmadik külső« a neve, a növekvő forgalom igénybe vette mind az öt belső és hét külső vágányt. Hol a királyi váróterem és hol a főhercegi ? A királyi kiégett, romos, a főhercegi helyén építkeznek. Az indulási oldal hatalmas előcsarnokát hozzák most rendbe, új pénztárakat, új várótermeket nyitnak. Itt már ismét teljes szépségükben fénylenek az óriási rózsaszín márványoszlopok. Lotz Károly és Thán Mór nagyértékű freskói sajnos még a sebek közé sorolhatók. (Vájjon gyógyíthatatlanok-e?)" Más már alig emlékeztet a háborúra. Márvány, tábla sem, amely azt hirdetné, hogy a Keleti-pályaudvart 1945. január 14-én foglalták el nehéz harcokban a Budapestért küzdő szovjet csapatok. Pedig hányan emlékeznek, élesen és pontosan (hiszen soha el nem felfedhető), midőn sötét, dermedt éjszakákon a Keleti tájékáról hallatszott a hangszóró, amikor a pincékben szájról szájra járt a hír, suttogva és reménykedőn: már a Keletinél vannak, már kitűzték a vörös zászlót a főkapura ... Pöttömnyi „mozdonyvezetők“... De márványtábla helyett emlékeztet a kultúrváróterem, amely csilláraival, könyveivel, öreg, szemüveges könyvtárosnőjével, sakktábla fölé hajló parasztfejekkel, a harc után támadt új világot hirdeti. És a gyermekek váróterme, ez az éjjel-nappal zsibongó kis óvoda, ahol pöttömnyi utasok hintalovon várják a miskolci gyorsot vagy a békéscsabai személyt. A konyhában főzhetnek a mamák, a fürdőszobában szakszerűen mossák a maszatos arco-i kezeket, némi sikongatós lás is rendezhető, a fehér ,kágyak felett édes, mély csendje mosolyog, míg, a homályos üvegablakon íjai nehéz dübörgéssel bejön egy gép, fáradt, fehér gőze száll az üvegtetők felé s eloszlik, akár az álom. A gyermekváróteremben mindenki mozdonyvezető lesz, ha nagy lesz, még a kislányok is. Nem csodálkozom. Én is mozdonyvezető akartam lenni s e vágyat máig sem sikerült tökéletesen elfelejtenem__ A Keleti-pályaudvar, mint minden igazi nagy pályaudvar, külön kis világ, sajátos hangulattal, máshol nem látható fényekkel, másutt nem érezhető szagokkal. Érkeztek-e meg már késő éjjel, amikor a külső vágányok felett mint földreszállt izzó csillagok, lebegnek a jelzők vöröslő szemei s messzi vagonsorok mögött lobogó kazántűzzel suhan el egy-egy mozdony? Hallgatták-e már a komolyarcú kocsivizsgálók kalapácsainak kopogását? Betértek-e már a pályaudvari fodrászhoz, ahol pontos felvilágosítások kaphatók az összes vonatokra nézve s a borbélyok a menetrendhez igazodva végzik a hajnyírás és borotválás műveleteit? A fodrászműhelyek sajátja az az állandó és laza társalgás, amely az élet általános jelenségeire vonatkozik, kezdve a sporttól egészen a szerelemig. A pályaudvari borbély (a Keletin két üzlet is található, az érkezési oldalon), mindenek közül a legszórakoztatóbb, mert itt messziről jött utasok cserélnek híreket és véleményt. A Keletinek saját mosodája és óraközpontja van, rendőrőrse, segélyhelye, orvosa. Az érkezési oldalon, a külső vágányok szerény kiskapujánál leljük a talált tárgyak irodáját, ahol naplóba könyvelnek minden vonaton felejtett holmit Mit hagynak az emberek a vasúti kocsiban? A legtöbben szemüveget és kabátot De valaki augusztus 20-án a békéscsabai gyorson felejtette Anatole France »Vörös liliom« című regényét, a prágai gyorson ottmaradt egy doboz eleven fehéregér, a miskolcin egy sport-íjj, a hozzá tartozó nyílvesszőkkel. * Az idő hetven esztendőt hagyott itt. Nincs róla pontos bejegyzés, az évek nem kaphatók vissza sehol, mint a szemüvegek, a kabátok, a regény, őrzik a falak, a vágányok s a füst, őrzik az emlékek és a gondolatok, őrizzük mindannyian, akik személyes ismerősként, egy kissé, mint életünk tanúját, egy kissé, mint hazánkat, szeretjük a hetven esztendős Keleti pályaudvart. Vajda István HUSZONHARMADIK ÉVE hordár a Keletin Tóth János, ő a tizenhét hordár legöregebbike. De vájjon miért nevezte ki magát 89-esnek? (Ráth Károly felv.) A KELETI PÁLYAUDVAR — ahogyan az utazóközönség sohasem látja. A felvétel az irányító toronyból készült