Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-05 / 1. szám
StÍZIVA A BÉKÉBEN A felszabadulás utáni idők újévi nyilatkozatait, cikkeit, köszöntőit eddig mindig beárnyékolta a földkerekség valamely pontján dúló háború távolabbi vagy közelebbi fenyegetése. Az idén először beszélhettünk az esztendő fordulóján békéről: 1954-ben valóban elhallgattak mindenütt a fegyverek. De a nyugati imperialistákújévi köszöntője**, a párizsi egyezmény ratifikálása újra elvette az emberektől a béke örömét. Új háborúval fenyeget Nyugat-Németország felfegyverzése és ezúttal nem is a tőlünk távoleső Ázsiában, de itt, a mi kultúrközpontnak mondott, két háború által meggyötört Európánkban. Azokban, akik legtöbbet szenvedtek, feltolultak a régi, kínzó kérdések: — Hát sohasem lesz ennek vége? — Elkerülhetetlen-e valóban a végső szakítás? — Vége van hát a tárgyalások időszakának? A Telenews amerikai híradó vezetője nem pontosan ezeket kérdezte, de a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, G. M. Malenkov válaszai sok-sokmillió aggódó embernek feleltek újévkor. A fenti kérdésekre is választ adnak az itt idézett, kiragadott mondatok. — Ami a Szovjetuniót illeti... kész továbbra is minden tőle telhetőt elkövetni a Szovjetunió és az Egyesült Államok tartós és szilárd békés kapcsolatainak biztosítása, a fennálló nézeteltérések rendezése érdekében, feltételezve, hogy az Amerikai Egyesült Államok részéről is ugyanilyen készség nyilvánul meg. — Hogy ki lehessen küszöbölni a feszültséget a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyából, szilárd alapot lehessen teremteni országaink békés együttműködésének ss G. M. MAt.fcNK.OV, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke keres fejlesztéséhez, véget kell vetni a német militarizmus talpra állítását célzó politikának ... — A Szovjetuniónak az atomfegyver kérdésében elfoglalt álláspontja jól ismeretes. A Szovjetunió az atomfegyver feltétlen eltiltását, az államok fegyverzetéből való teljes kivonását és egy megfelelő egyezmény végrehajtása fölötti szigorú nemzetközi ellenőrzés létrehozását kívánja. És a bátrabbak, tisztánlátóbbak, akik tudják, hogy minden háborút emberek vívnak egymással, tehát az emberek meg is tudják kitörését akadályozni, tudni akarják, mit tegyenek a háború ellen. Malenkov szavai kinek-kinek megmutatják a békéhez vezető utat is: — Most minden népnek különösen nagy éberséggel kell figyelnie az agresszív körök mindennemű próbálkozásait. Most nincs fontosabb feladat, mint egyesíteni minden ország népeinek erőfeszítéseit a béke és a nemzetközi biztonság biztosítása érdekében. Nekünk, magyaroknak ez annyit jelent tovább, szilárdan előre a júniusi úton, mert csak ezzel biztosíthatjuk dolgozó népünk egységét, mert ez jelenti véderőnk megerősítését, a legnagyobb hozzájárulást a mi részünkről a békéhez és a nemzetközi biztonsághoz. Aki lazítja a munkafegyelmet, bontja a nép törvényeit és egységét, ahol akarva-neonakarva akadályozza népünk gazdasági, politikai, kulturális fejlődését, a nép akaratának, alkotókészségének érvényre jutását, az árt a világbéke ügyének is. Aki ingadozás nélkül jár a júniusi úton, bárhol tevékenykedjék, a békéért is dolgozik. Február 26—27: IV. magyar békekongresszus Az Országos Béketanács elnöksége január 3-án délután ülést tartott. Andics Erzsébet, a Béke Világtanács tagja, az Országos Béketanács elnöke nyitotta meg az ülést, majd Bugár Jánosné, az Országos Béketanács titkára ismertette a magyar békemozgalom előtt álló feladatokat, s a Nyugat-Németország felfegyverzését elítélő széleskörű tiltakozó kampány eddigi eredményeit. Az elnökség elhatározta, hogy 1955 február 26—27-re Budapestre összehívja a IV. magyar békekongresszust. Az Országos Béketanács elnöksége megállapította, hogy a békebizottságok, a magyar békeharcosok hazánk erősítésével, népi egységünk továbbszilárdításával, a német militarizmus feltámasztása elleni tiltakozó kampány fokozásával készülhetnek a legjobban a IV. magyar békekongresszusra. •------tyántib !- Itt, a Quai d’Orsay falai mögött két órája folyik a szavazás. Képviselők számolnak, újságírók kötnek fogadásokat. Kint, a tömeg szívszorongva, visszafojtott lélegzettel figyeli őket. És még mielőtt az emelvényről Le Troquer kihirdette volna az eredményt, már elterjedt köztünk, szájról szájra járt a két szám: 287—260. Mégis a Marseillaise-t énekeljük. Mindenki velünk harsogja. A 287 képviselő bizonyára hallgat. Mi viszont ezt kiáltjuk: — Nem adunk fegyvert a hitleristáknak! Egy ápolónő mellettem: — Azért sincs vége! Mi is számítunk még! Igaza van, manapság az ilyen szavazással nem érnek véget a dolgok. Bárhogy döntöttek a falak mögött, ez a tömeg, itt, ez Franciaország lelke. * Ajtóról ajtóra jártunk és három és félmillió aláírást gyűjtöttünk így össze a német fegyverek ellen. És mennyi távirat és mennyi levél és küldöttség és figyelmeztetés! Mintha ma volna, emlékezem december 20-ra:König tábornok urat keressük... Képviselő úr! A mi küldöttségünkhöz három vak ember is csatlakozott, az ön egykori hadosztályának katonái voltak, nézze meg jól őket és gondolkozzon el, hogyan szavaz aztán!« Köztünk volt Sanonné asszony, akinek negyven családtagja halt meg Oradourban, amikor a hitleri SS-zászlóaljak »»ellátogattak oda«. És Mendes-France most azt mondja ezeknek az embereknek: viselkedjünk komolyan és adjunk újra fegyvert a fasisztáknak, mert külföldi szövetségeseink így akarják. Hát ezeknek a szövetségeseknek, meg neki, meg a 287-nek is szól a mi dalunk, a Marseillaise. Azt harsogja, hogy mi nem tartjuk lezártnak az ügyet. Harcolunk tovább, keményebben, elszántabban, mint eddig,a német felfegyverzés ellen Franciaországért, a világ békéjéért. Boldog újévet, szép hazám! Jean-Pierre Chabrol ett, a Gellérthegyen vívtam újév délutánján az első kócsa-ótát kislányommal, ördög vigye el, de elpuhul az ember, a harmadik golyónál már kesztyűt kellett húzni, úgy fázott a kezem. Be kellene vonulni gyakorlatra, vagy valami más testi-lelki edzést kitalálni — elpuhultam újabban. Hlazamenet elolvastam a Humanitéban ezt a párizsi tudósítást. Kislányomnak nincsenek emlékei a háborúról, nem tud semmiről, még hároméves sincs. — Mit olvasol? — kérdi most is, mert annyit mindenesetre tud, hogy ha újság van a kezemben, abból mese születik előbbutóbb. — Vak bácsikról, majd otthon mesélek róluk — intem le, de ő erősebb, mint mindig. — Mesélj a vak bácsikról — unszol. Elkezdem. I»——* (s)t ( cLclix&yt —■“■—I | * — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy ház, ahol sok olyan ember ült, aki nem látott semmit, mert nem volt szeme. — Én látok — vág közbe Zsuzsi. — Igen, de vannak vak emberek is. Még olyan is van, aki nem is akar látni, mert fél, hogy a tükörben meglátja, milyen csúnya. — Én szép vagyok — mondja Zsuzsi. Bosszant, ha mások "átpolitizálják" a meséket, ezért a csábító párhuzam helyett gyors fordulattal befejezem. Jött a tündér és látóvá tette a vakokat. Lányom még megelégedett a befejezéssel. Tíz év múlva azonban már biztosan ezt mondaná: — Apukám, ilyen tündérek nincsenek. Könnyű volna a mi dolgunk, ha csodával lehetne látóvá tenni a vakokat. Akkor már nagy lesz, sok mindent tud a háborúkról. Hiszem, hogy csak az iskolából és mesékből. Ehhez azonban az kell, hogy velem együtt a sok-sok szülő se higyjen a tündérekben, csak egycsapásra látóvá teszik a nemlátókat, csak önmagában, a saját erejében, igazában, mint azok, ott a Quai d’Orsayn, a párizsi egyezmény megszavazásának nehéz perceiben, kékre-zöldre fagyva, de kitartva a végsőkig. Boldog újévet, kislányom, szép hazám! ! Máté György