Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-05 / 1. szám
SZABÓ PÁLNÁL, a Hazafias Népfront országos irodájában Ilyenkor délutántájt, mintha kitárt ablakon át friss, éltető levegő tódulna a szobába, olyan eleven erővel tör be a hétköznapok élete a Hazafias Népfront országos irodájába. Küldöttségek érkeznek ez ország minden tájáról, kisebb-nagyobb problémákat, gondokat és kéréseket hoznak tarsolyukban. Az elnök, Szabó Pál, Kossuth-díjáé hó ajtaja mindenki számára kinyílik, aki a Népfronttól kér és vár okos tanácsot vagy jó segítséget. Előszobájában kisebb csoportok beszélgetnek, barátkoznak egymással. A különféle vidékről jött emberek ismerkednek egymás életével, örömével és bajával. Az ifjak is, a vénebbek is Szabó Pált csak Pali bácsinak emlegetik, így hívják őt lassan-lassan már nemcsak a közeli jóbarátok, hanem az olvasók is. De ebben a Pali-bácsizásban nem bizalmaskodás van, hanem bizalom és barátságos érzés. Az ő személye Itt nemcsak a híres és népszerű írót jelenti, hanem a Népfrontot is. Mekkora türelemmel és írói és emberi érdeklődéssel hallgatja a hozzáfordulókat! Nem fárasztja ez a munka? — Olykor elfáradok — feleli —, de szívesen csinálom. Jóleső érzés, ha segíthetünk valakin. Ez volt életemnek mindig a legnagyobb öröme. Kőműves koromban, amikor egy-egy gyenge napszámos dolgozott mellettem, mindig felszórtam helyette a téglát a tűzfalhoz. A segíteni akarás, alkati kérdés, vagy megvan az emberben vagy nincs. Nézzük meg, kik és műven Hevekben jártak ma nála. Csak úgy találomra lapozgassunk Szabó Pál íróasztalán tornyosuló írások, a küldöttek feljegyzései között. Gyula városról a népfrontbizottság és a tanács küldöttsége volt itt ma. Azt kérik, hogy városukat gyógyfürdővárosnak nyilvánítsák. Itt fekszik Gyula régi várának a fényképe. Még a 12. században kezdték építeni. A vár később Mátyás király tulajdona, majd Korvin János özvegyéé volt. A vérsáncárok körül hatalmas park terül el, abban pedig az Almássyak volt kastélya. Ez lenne alkalmas gyógyszállóra. Hőforrás is van, de ezt fúrással kellene felhozni. A hozzá szükséges munkát társadalmilag szerveznék meg, de kölcsönt kell kérniük az államtól. Hamar vissza tudnák fizetni, mert ez volna aBihar egyetlen gyógyfürdője, sokan ellátogatnának oda. Egy év óta kilincselnek a kéréssel — eddig eredménytelenül. Szabó Pál máris telefonált az illetékeseknek és kezébe vette az ügyet. Eljöttek a soproniak is. Tiltakoznak a város dolgozóinak nevében, hogy a romos Ciklámen-szállót az Egészségügyi Minisztérium kívánsága szerint tüdőszanatóriummá alakítsák. Ha ez megtörténne, veszélyeztetné a Lóvér és a környék minden üdülőjét. Sőt, az idegenforgalom is megbénulna. A Ciklámenszálló amúgy sem alkalmas tüdőszanatóriumra, mert mocsaras, párás hegyi rét közepén épült. Sopron városa erre a célra egy más helyet ajánl fel és azt javasolja, hogy a Ciklámenból magas vérnyomást a betegek számára építsenek üdülőt. — A soproniak kérését mindenképpen támogatjuk — mondja Szabó Pál —, mert méltányoljuk, hogy a város lakossága ilyen szeretettel ragaszkodik a kultúrája hagyományaihoz. Ez is olyan kérdés, amely egy esztendő óta vajúdik. Itt járt a Kisiparosok Országos Szövetsége elnökségének egyik vezetője. Vidéki szervezeti és kulturális életük fejlesztéséhez kért segítséget. — Úgy véljük — mondja erről Szabó Pál —, hogy az efféle közösségi összejövetelek igen fontosak. Nemcsak a kulturális élet fellendítése miatt, hanem szakmai szempontból is. Hasznos dolog az, amikor csak úgy pipázgatva cserélődnek ki a gondolatok és tapasztalatok. Egy régebbi ügy kerül elő. Tóth János igazgató-tanító népfront alelnök Lányáról jött el a küldöttség élén. Két évvel ezelőtt malmot kezdtek Lányán építeni. Ha malom nincs, a Tiszán kell átjárni azoknak, akik őrölni akarnak, a rév pedig szekerenként 16 forintba kerül. Az építkezés kétszer is leállt és közben az egerek ették a beépített szitákat. — Eljártam ebben a bosszantó ügyben — mondja Szabó Pál. — November 20-án kiutalták a motort és a malomban megindult a munka. Tovább lapozgatunk. A Veszprém megyei Szentantalfa népfront-bizottságának küldöttsége arról számolt be, hogy a község villanyt kapott, a belső vezetékek hetek óta elkészültek, de mégsincs villany, mert a győri Északdunántúl Áramszolgáltató Vállalat ígérete ellenére nem szállította a villanyórákat és mérőket. Ezek nélkül pedig csak átalányban lehetett világítani, úgyhogy házanként egy, legföljebb két villanykörte éghetett. A Népfront ezt is elintézte — jegyzi meg Szabó Pál — és a választás napján dísztáviratban értesítettek minket arról, hogy Szentantalfán teljes fényben pompázik a község. Kis ügy következik, de egy ember jó élete fordul meg rajta. Balaton mellől egy tanító a Hazafias Népfront segítségét kérte abban, hogy visszakerülhessen szülőhelyére Hajdúságba, ott szeretne dolgozni. Máris akadt valaki, aki munkahelyet cserélt vele. — A Népfrontbizottságok vidéken — mondja Szabó Pál — sok mindent megoldanak majd helyben, anélkül, hogy az embereknek ide-oda kellene utazgatniok. Ezeket a bajokat és harcokat nem egyénenként és esetenként kell megszüntetnünk, hanem az egész társadalom helyzetét kell változtatnunk. Tisztogatni, fejleszteni, szépíteni kell mindnyájunk életét, mindaddig, amíg az egyéni sérelmek és akadályok el nem tűnnek. A Hazafias Népfront nem jótékonysági szervezet, hanem a szocialista jövendő tervszerű, tudatos munkálója. Majd elmondja, hogy holnap Debrecenbe utazik, vasárnap Veszprémbe. Sokat jár mindenfelé és mindenütt körülnéz, beszélget az emberekkel. — Jól ismerem az országot — mondja — hiszen nem pesti író vagyok. Népi író koromban, a 30-as évektől kezdve biciklivel jártam az országot. Egy nap alatt olykor száznál több kilométert tettem meg. Az utazgatást 45 óta is folytatom és így minden rezdülésében látom a változást és vele együtt a nehézségeket, a bajokat is. De ezek nélkül nincs fejlődés, mert mihez is szabnánk eredményeinket, ha nem volnának elmaradások? Mennyire örülök például a tiszántúli táj beépítésének! Az én szőkébb tájamban jónéhány puszta alkot ma már népes falut, egész utcasorokkal és városi, családi házakkal. Számolgatja és sorolgatja a neveket: — Fancsikó puszta, Bölcsi puszta, Nyárad puszta, Dobad puszta, Gyantési puszta... Valamikor a török világ söpört el rengetegpusztát annyira, hogy évszázadokon keresztül csak a nevük, vagy egy uradalmi béresház őrizte a nyomukat... Egy évtized alatt többet építettünk fel ezekből, mint elődeink sokszáz év alatt... Ha megszűnik az emberek közt az értetlenség, amely a legtöbb baj okozója, akkor nagy reménységgel nézhetünk a jövendő elé. Gleb Marianne (Járat Mr. — Magyar fotó) IfJTAI VÁRNAI ZSENI A lét taván libegnek, akik majd megszületnek: mirriád csöppnyi Éva, mirriád csöppnyi Adám, fehér meg néger angyal, szőke, meg gyapjas hajjal, az étet dús mezőjén megannyi tiszta bárány. Mind egy nyelven beszélnek: szavuk még néma ének, Johnny, Pierre és Péter a lét emlőjét szívja... míg az anyai szózat, a tisztákat, a jókat, e boldog létezésből születni, élni hívja! — Kisfiam, lányom... várlak! — Jöjj, boldogítsd anyádat! — S Johnny szivét a fényből egy szív magához húzza, Péter s Pierre is érzi, hogy nagy parancs idézi, indulni kell hiába az ismeretlen útra. S akkor a földre néznek s látják, ott lent a vének, a gonoszarcú vének kénköves lángot főznek, látják: tüzeket dobnak, a máglyák fellobognak... Jaj, szörnyű sorsot szánnak szegény kis csecsemőknek! Ők kapaszkodnak félve, egy csillag peremébe: — Anyánk ne hívj a földre, mi félünk megszületni! Oltsd el a szörnyű lángot! Védd meg a fiad, lányod, mert félünk, félünk, félünk az égő földre menni! Riadtan összebújnak, mind egy nyelven rajongnak, fehér, fekete, sárga, mint testvérek a létben, még csak szeretni tudnak, gyűlölni nem tanultak, bár egyik, mint a rózsa, másik fekete ében. S a föld minden határán, anyák állnak a bástyán és óceánszívükből árad a lét zenéje: — Csak nyíljatok virágok, eloltjuk azt a lángot s a béke tiszta fényét feltázzuk majd az égre. Ragyogj fel drága Béke! azt acímeret