Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-11 / 19. szám

LŐK­HAJTÁSOS BOMBÁZÓGÉPEN írta: Jevgenyij Rjabcsikov | REGGEL A TÁMASZPONTON. Ritkán nyugodt az égbolt a lökhajtásos bombázógé­pek támaszpontja felett. A levegőt kettészelő búgó hang hol a felhők felett jelentkezik a szem láttára elérhetetlen magasságban, hol az erdők és ligetek feletti fehéres ködöt töri szét, hol viharos zúgássá erősödve szétárad a nekifutó és leszálló beton-gurulópályán. Csu­pán a virradat előtti homályban áll be egy kis csend a szirénajelzés után, amely a tanulás és a gyakorlatozás kezdetét jelenti. Ilyenkor a fenyőkkel szegélyezett utakon és a hóba vájt ösvényeken meleg kabátban és szőrmecsi­zmában jönnek a bombázógépek pi­lótái a repülőtérre. Odalépünk az egyik piló­tához, megismerkedünk. — Agapov, Pjotr Fjodorovics kapitány — mutatkozik be. — Muhin, Valentyin Fjodorovics kapitány — nyújtja kezét Agapov után a navigációs tiszt. A pilóta órájára néz és meggyorsítja lép­­­­teit. Útközben Agapov pár szóban elmondja, jgy hogy elvégezte az ipariskolát, majd a Donyec­k­ medencében a repülőklub tanfolyamát. Hu­szonkilenc harci repülést végzett. Most sajá­títja el a lökhajtásos repülőgépek kezelését. Ha összetesszük repülőn megtett útját, kitű­nik, hogy Pjotr Fjodorovics már nyolcszor körülrepülte lökhajtásos bombázógéppel a földgolyót. Muhin kapitány volgai származású,­­Kujbi­­sevben született. Folyami hajósnak készült, de az iskolából mégis a repülő-tanintézetbe ment és mint Agapov, ő is részt vett a hábo­rúban. A repülőtéren vitorlavászonnal letakart bombázógépek állnak. A feszes vásznakat és a guruló­pálya betonlapjait vastag hóréteg takarja. A fehér takaró mögött dübörgő gé­pek karavánja látszik, drótkefékkel, koron­gokkal és terelő­lapokkal söprik a hóbuc­kákat. A hó­tisztítók mellett sugárban­­ épül a hó. Olyan, mintha nem messze a fővárostól, hanem Moszkva középpontjában, a Gorkij utcában lennénk, ahol tisztítják a város főút­vonalát. Közelebb megyünk a repülőgép-parkhoz. A műszaki személyzet már dolgozik: a gépekről leveszik a zöld vitorlavásznakat, kitakarják a finom gépszárnyakat és a feketekerekű, rövid alvázakat. Megvizsgálják a felszerelést, az al­váz rugós tagjait, megtekintik a rádiólokációs irányzókészüléket. A légi rádiós­ lövészek gömb alakú üvegfülkéjükben ellenőrzik az ágyúkat, meghatározzák a repülőtér rádióállo­másának, a többi repülőgép és a lőtér hívóje­leit. Tompaorrú adagológépek üzemanyaggal látják el a bombázógépek tartályait. Alekszej Fjodorovics Szenyin, a műszaki szolgálat kapitánya, meglátva Agapov kapi­tányt, jelenti, hogy a gépek készen állnak a felszállásra. A bombázógépek mellett a betonsávon fel­sorakoznak az alosztályok. Agapov kapitány röviden elismétli a feladatot. Muhin óráját összehasonlítja a navigációs tisztek óráival; a meteorológus jelenti a légköri viszonyokat a repülés útvonalán. Itt az idő!­­ -FELSZÁLLÁSRA KÉSZ!« Felkapcsoljuk az ejtőernyőket. Hátul széles szíjakon lógnak a zöld táskák, a gondosan összehajtott se­lyemburkolattal. A pilóták fején repülősapka, beépített hallgatóval. A sapka fekete bőrből készült, szőrmével bélelt, s belülről van rá­erősítve egy miniatűr fejhallgató. Az ovális alakú, lapos gégemikrofon egy szíjra van erő­sítve az áll alatt. A mikrofont szorosan a to­rokhoz kell erősíteni egy szíjjal. A hangsza­lagok rezgését apró membrán továbbítja és minden szót, ha suttogva is ejtik ki, nemcsak a navigációs tiszt és a pilóta hallja meg, ha­nem a repülés irányítója is a repülőtér pa­rancsnoki pontján. Muhin kapitánnyal keskeny hágcsón me­gyünk a fülkébe. A fülke a géptörzs elülső részén van. Világos,­ eléggé tágas, plexi-üveg­­lámpával*. A fülkétől jobbra és balra, a vas­tag üveg mögött látszanak a szivar alakú, ezüs­tösen csillogó hajtóműházak. A fülke laboratóriumhoz hasonlít: egy fe­kete táblán sok készülék van; a falakat kü­lönböző színű kábelek fonják át; a táblákon mintha hunyorognának a fehér, piros és zöld lámpácskák. A navigációs tiszt fülkéjének berendezése nagy és bonyolult. Ez abból is kitűnik, hogy a rádiólokációs irányjelző készülékben, a rá­dió-iránytűben, a rádió-magasságmérőben és az adóberendezésben több mint száz rádió­lámpa működik. Fejünk felett bezárul a félkör alakú, törhe­tetlen üvegből készült, átlátszó tető. Kényel­mesen elhelyezkedem a fémkar esszékben, szé­les szíjakkal hozzáerősítem magam és a szí­jakat a mellemen egy lakattal összekapcsolom.­­ A LÖKHAJTÁSOS REPÜLŐGÉPET szük­ség esetén nem lehet a szokásos módszerrel el­hagyni: az orkánszerű sebességben a levegő ellenállása oly nagy, hogy ha az ember rést nyit a tetőn és kitartja kezét, a légáramlat el­töri. Sajátos rendszert dolgoztak ki, hogy az ejtőernyős gyorsan és könnyedén elhagyhassa a gépet. Az ember beül egy karosszékbe, állá­­hoz húzza térdeit, erősebben támaszkodik a szék támlájához és meghúzza a piros emelő­kart. Felhangzik a jelzőrakéta robbanása s láthatatlan erő repíti egy meredek fémállvány felett. Most igazi repítőgép-karosszékben ülök, a rémülés oldalába épített piros emelőkarral és hideget érzek a szívem táján. A navigációs tiszt hozzáértően magyaráz: — Kellő testtartásban üljön és húzza meg ezt az emelőkart — Muhin kapitány rámutat a piros fogantyúra. — A jelzőrakéta »kilövi" a fülkéből. Elhagyva a gépet, az ülés fémtáblája dinamikus ütést kap a levegő érintése követ­keztében. A gép lefelé száll, a támla leválik, az ejtőernyő automatikusan kinyílik... — Természetesen jobb, ha nem kell hasz­nálni ezt — nézek minden elragadtatás nélkül a piros fogantyúra. — Csak a rend kedvéért mondom — mo­solyog Muhin. A navigációs tiszt fülkéjétől feljebb, a gép­törzs legfelső részén van a pilóta üvegezett fülkéje. Agapov kapitány gyorsan felmegy a hágcsón, elfoglalja helyét, megnézi a készülé­keket, kipróbálja a kormányt, szíjakkal az üléshez erősíti magát. — Indításhoz! — vezényel a pilóta. Jobbról és balról a hajtóműből izzó gázok sistergő áramlata tör elő. Hegyi vízesés dü­börgéséhez hasonló zúgás remegteti meg a le­vegőt. Az éles zajba fokozatosan elnyújtott füttyszó és tompa mozgás vegyül... — A felszállást engedélyezem! — hallatszik a repülősapkába épített hallgatón keresztül, a repülés irányítójának hangja. (FELSZÁLLÁS! A bombáz­ógép elmozdult helyéről. Orrával első kerekére támaszkodva, far­kát magasra emelve, alig érinti a betonla­pokat, könnyedén indul a starthoz. A nekifu­tás sebességétől függően, köröskörül minden valami szürkés-fehérbe burkolódzik. Csillog­nak a bombázógépek, melyeknek házain vö­rös, kék és narancssárga sávok húzódnak, ge­rincükön pedig különböző színű számok és vörös csillagok fénylenek. Csillognak a tar­tálykocsik, a hóés takarítók, a gurulópályák. A bombázógép éleset fordul, majd megáll a startnál. Előttünk a hóval fedett, széles, messze az erdőbe nyúló betonsáv. Mellette a parancs-­ noki állás rádiólokációs készülékeivel és an­tennáival. Rádió közvetíti a repülés vezetőjé­nek parancsát: — Felszállás! Csikorognak a pneumatikus fékek, tompáb­ban dolgoznak a hajtóművek. A bombázógép még magasabbra emelve farkát, megremegteti a levegőt és előretör. Itt az idő az első kerekek felemelésére. A parancsnok könnyedén ,megfogva a kormányt, a bombázógép üveg­orrát felemeli a betonról. Már nincs alattunk föld. Az üvegezett fülkét kiíró köd takarja A műszertáblákon a készülékszámlapok foszforeszkáló mutatói működésbe lépnek: egyre magasabbra szél­ünk, fokozódik a sebes­ség Vajon miért van olyan nagy csend a fül­kében? Az utasszállító gépen az ember hallja a zúgást és úgy érzi, hogy a falak re­megnek. — Miért van ilyen csend? — kérdezem a navigációs tisztet. — Figyeljen csak... Valahol hátulról szúnyogzümmögés és egyen­letes suhogás hal­latszik: a repülő­gép túlröpüli a hajtómű dübörgését.­­ CSODÁLATOS ÉRZÉS! A dugattyús mo­toroktól eltérően, a lökhajtásos hajtóművek simán működnek. A repülőgép ellenállóbb a repülésben, kevésbé van kitéve az emelkedő és süllyedő levegő- és széláramlatoknak. Csodá­latos érzés: az ember egyenesen repül, nem érez se himbálózást, se rázást, nem hall sem­mi bugást. Meleg, világos, kényelmes. A kü­lönös nyugalom érzése olyan megtévesztő, hogy az embernek az a gondolata támad, mintha a gép az égen függne és a bombázó állna. A navigációs tiszt a naplóba beírja első fel­jegyzéseit. — Hol vagyunk? — kérdezem. A navigációs tiszt elém teszi a repülőtérké­­pet és ceruzával megjelöl egy lakott területet. »Itt vagyunk” — közli. Muhin ezután a rádió­lokációs irányzókészülék tölcsérét nyújtja át és a vásznon meglátom a térképen megjelölt várost. Sem a felhő, sem a köd nem akadá­lyozza a kilátást. A magasságmérő mutatja, hogy már jelentős magasságot értünk el. Akaratlanul is az oxi­gén­ álarc után nyúlok, de a navigációs tiszt megjegyzi: — Még nincs rá szükség! Az üvegfülke hermetikusan elzárt. Mester­ségesen teremtették meg benne azokat a fel­tételeket, amelyekre a nagy magasságban szüksége van a repülőnek, munkájához. Kü­lönleges automaták tartják fenn a szükséges nyomást, a fülkét ellátják oxigénnel, eltávolít­ják az elhasznált levegőt. A repülők repülés közben nem éreznek oxigén­éhséget, sem a nagy magasság egyéb kellemetlen jeleit. Világosodik. Elénk tárul a behavazott tund­rákra emlékeztető felhőtorlódás végtelen pa­norámája. A bombázógép előtt keresztalakú árnyéka száguld. Az ember látja, hogy óriási sebességgel hol felrepül a fehér magaslatokra, hol lesüllyed a felhők közti völgyekbe és sza­kadékokba és e szokatlan látványtól szédül a feje, elszorul a torka, testén jeges hangyák futkároznak.­ ­ A MAGASSÁG FOKOZÓDIK. Felvesszük az oxigén-álarcot. Agapov kapitány a hermetikusan elzárt fül­kében ülve, puha, könnyed mozdulatokkal ve­zeti a bombázógépet. A fűtött, légmentesen elzárt fülkéket váratlanul dér lepi be belül­ről. A hideg ködhártyával borítja a fémet, tűalakú fagyos mintákat rajzol rá. A gép még magasabb felhőláncokon tör ke­resztül. A gépet ismét fehéres köd burkolja be. A rádióslövész a felhőket szemléli, várja az „ellenség” vadászgépeinek berepülését. Közeledik a cél. A rádiólokációs irányzóké­szülék vásznán már látni a lőteret. Agapov kapitány a gép vezetését átadja a navigációs tisztnek, aki figyelmesen nézi a vásznat. Egy­szerre csak érezzük, hogy a gép meglendül. — Elmentek! — suttogja a navigációs tiszt. A láthatatlan célra légibombák zuhannak. A fülkébe ugyanakkor metsző hideg árad be. Megdermed arcunk, homlokunk. Mi tör­tént? Kiderül, hogy a repülés feltételei sze­rint a fülkébe gránátszilánk hatolt. Muhin megszüntette a fülke légmentes elzártságát és most csak az oxigén­készüléket használjuk. A feladatot még nem teljesítettük. A gép eltávolodik az „ellenség” vadászgépeitől és lég­védelmi tüzérségétől. Hosszú, elnyújtott fütty hallatszik. Szörnyű súly nehezedik a tes­tünkre, elszorul a lélegzetünk. Vállunk és há­tunk szinte beszorul az ülésbe. Az ember sze­me szikrázik, fülében zúgás, sivítás, fájdalom, lábai ólomsúlyúak. A mellettem, egy kis asz­talon fekvő fotókazetták és gyufaskatulyák hirtelen, mintha varázsvessző intésére tör­ténne, a levegőbe emelkednek. Mi történt? Kiderül, hogy eredeti helyzetüket tartották meg, amikor a repülőgép a vízszintes repülés­ből áttért a zuhanórepülésre. A bom­orzógép teljes sebességgel tér át ismét a síkrepülésre. Az ember testét hideg árasztja el, képtelen mozgatni állkapcsát és egyetlen szót is vála­szolni a pilóta részvevő kérdésére: — Hogy érzi magát? A navigációs tiszt, mintha észre sem venné a zuhanás kellemetlenségeit. Int a kezével: — A lőtérről rádión közült, a bombavetést „kitűnően* hajtottuk végre.

Next