Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-11 / 19. szám
LŐKHAJTÁSOS BOMBÁZÓGÉPEN írta: Jevgenyij Rjabcsikov | REGGEL A TÁMASZPONTON. Ritkán nyugodt az égbolt a lökhajtásos bombázógépek támaszpontja felett. A levegőt kettészelő búgó hang hol a felhők felett jelentkezik a szem láttára elérhetetlen magasságban, hol az erdők és ligetek feletti fehéres ködöt töri szét, hol viharos zúgássá erősödve szétárad a nekifutó és leszálló beton-gurulópályán. Csupán a virradat előtti homályban áll be egy kis csend a szirénajelzés után, amely a tanulás és a gyakorlatozás kezdetét jelenti. Ilyenkor a fenyőkkel szegélyezett utakon és a hóba vájt ösvényeken meleg kabátban és szőrmecsizmában jönnek a bombázógépek pilótái a repülőtérre. Odalépünk az egyik pilótához, megismerkedünk. — Agapov, Pjotr Fjodorovics kapitány — mutatkozik be. — Muhin, Valentyin Fjodorovics kapitány — nyújtja kezét Agapov után a navigációs tiszt. A pilóta órájára néz és meggyorsítja lépteit. Útközben Agapov pár szóban elmondja, jgy hogy elvégezte az ipariskolát, majd a Donyeck medencében a repülőklub tanfolyamát. Huszonkilenc harci repülést végzett. Most sajátítja el a lökhajtásos repülőgépek kezelését. Ha összetesszük repülőn megtett útját, kitűnik, hogy Pjotr Fjodorovics már nyolcszor körülrepülte lökhajtásos bombázógéppel a földgolyót. Muhin kapitány volgai származású,Kujbisevben született. Folyami hajósnak készült, de az iskolából mégis a repülő-tanintézetbe ment és mint Agapov, ő is részt vett a háborúban. A repülőtéren vitorlavászonnal letakart bombázógépek állnak. A feszes vásznakat és a gurulópálya betonlapjait vastag hóréteg takarja. A fehér takaró mögött dübörgő gépek karavánja látszik, drótkefékkel, korongokkal és terelőlapokkal söprik a hóbuckákat. A hótisztítók mellett sugárban épül a hó. Olyan, mintha nem messze a fővárostól, hanem Moszkva középpontjában, a Gorkij utcában lennénk, ahol tisztítják a város főútvonalát. Közelebb megyünk a repülőgép-parkhoz. A műszaki személyzet már dolgozik: a gépekről leveszik a zöld vitorlavásznakat, kitakarják a finom gépszárnyakat és a feketekerekű, rövid alvázakat. Megvizsgálják a felszerelést, az alváz rugós tagjait, megtekintik a rádiólokációs irányzókészüléket. A légi rádiós lövészek gömb alakú üvegfülkéjükben ellenőrzik az ágyúkat, meghatározzák a repülőtér rádióállomásának, a többi repülőgép és a lőtér hívójeleit. Tompaorrú adagológépek üzemanyaggal látják el a bombázógépek tartályait. Alekszej Fjodorovics Szenyin, a műszaki szolgálat kapitánya, meglátva Agapov kapitányt, jelenti, hogy a gépek készen állnak a felszállásra. A bombázógépek mellett a betonsávon felsorakoznak az alosztályok. Agapov kapitány röviden elismétli a feladatot. Muhin óráját összehasonlítja a navigációs tisztek óráival; a meteorológus jelenti a légköri viszonyokat a repülés útvonalán. Itt az idő! -FELSZÁLLÁSRA KÉSZ!« Felkapcsoljuk az ejtőernyőket. Hátul széles szíjakon lógnak a zöld táskák, a gondosan összehajtott selyemburkolattal. A pilóták fején repülősapka, beépített hallgatóval. A sapka fekete bőrből készült, szőrmével bélelt, s belülről van ráerősítve egy miniatűr fejhallgató. Az ovális alakú, lapos gégemikrofon egy szíjra van erősítve az áll alatt. A mikrofont szorosan a torokhoz kell erősíteni egy szíjjal. A hangszalagok rezgését apró membrán továbbítja és minden szót, ha suttogva is ejtik ki, nemcsak a navigációs tiszt és a pilóta hallja meg, hanem a repülés irányítója is a repülőtér parancsnoki pontján. Muhin kapitánnyal keskeny hágcsón megyünk a fülkébe. A fülke a géptörzs elülső részén van. Világos, eléggé tágas, plexi-üveglámpával*. A fülkétől jobbra és balra, a vastag üveg mögött látszanak a szivar alakú, ezüstösen csillogó hajtóműházak. A fülke laboratóriumhoz hasonlít: egy fekete táblán sok készülék van; a falakat különböző színű kábelek fonják át; a táblákon mintha hunyorognának a fehér, piros és zöld lámpácskák. A navigációs tiszt fülkéjének berendezése nagy és bonyolult. Ez abból is kitűnik, hogy a rádiólokációs irányjelző készülékben, a rádió-iránytűben, a rádió-magasságmérőben és az adóberendezésben több mint száz rádiólámpa működik. Fejünk felett bezárul a félkör alakú, törhetetlen üvegből készült, átlátszó tető. Kényelmesen elhelyezkedem a fémkar esszékben, széles szíjakkal hozzáerősítem magam és a szíjakat a mellemen egy lakattal összekapcsolom. A LÖKHAJTÁSOS REPÜLŐGÉPET szükség esetén nem lehet a szokásos módszerrel elhagyni: az orkánszerű sebességben a levegő ellenállása oly nagy, hogy ha az ember rést nyit a tetőn és kitartja kezét, a légáramlat eltöri. Sajátos rendszert dolgoztak ki, hogy az ejtőernyős gyorsan és könnyedén elhagyhassa a gépet. Az ember beül egy karosszékbe, állához húzza térdeit, erősebben támaszkodik a szék támlájához és meghúzza a piros emelőkart. Felhangzik a jelzőrakéta robbanása s láthatatlan erő repíti egy meredek fémállvány felett. Most igazi repítőgép-karosszékben ülök, a rémülés oldalába épített piros emelőkarral és hideget érzek a szívem táján. A navigációs tiszt hozzáértően magyaráz: — Kellő testtartásban üljön és húzza meg ezt az emelőkart — Muhin kapitány rámutat a piros fogantyúra. — A jelzőrakéta »kilövi" a fülkéből. Elhagyva a gépet, az ülés fémtáblája dinamikus ütést kap a levegő érintése következtében. A gép lefelé száll, a támla leválik, az ejtőernyő automatikusan kinyílik... — Természetesen jobb, ha nem kell használni ezt — nézek minden elragadtatás nélkül a piros fogantyúra. — Csak a rend kedvéért mondom — mosolyog Muhin. A navigációs tiszt fülkéjétől feljebb, a géptörzs legfelső részén van a pilóta üvegezett fülkéje. Agapov kapitány gyorsan felmegy a hágcsón, elfoglalja helyét, megnézi a készülékeket, kipróbálja a kormányt, szíjakkal az üléshez erősíti magát. — Indításhoz! — vezényel a pilóta. Jobbról és balról a hajtóműből izzó gázok sistergő áramlata tör elő. Hegyi vízesés dübörgéséhez hasonló zúgás remegteti meg a levegőt. Az éles zajba fokozatosan elnyújtott füttyszó és tompa mozgás vegyül... — A felszállást engedélyezem! — hallatszik a repülősapkába épített hallgatón keresztül, a repülés irányítójának hangja. (FELSZÁLLÁS! A bombázógép elmozdult helyéről. Orrával első kerekére támaszkodva, farkát magasra emelve, alig érinti a betonlapokat, könnyedén indul a starthoz. A nekifutás sebességétől függően, köröskörül minden valami szürkés-fehérbe burkolódzik. Csillognak a bombázógépek, melyeknek házain vörös, kék és narancssárga sávok húzódnak, gerincükön pedig különböző színű számok és vörös csillagok fénylenek. Csillognak a tartálykocsik, a hóés takarítók, a gurulópályák. A bombázógép éleset fordul, majd megáll a startnál. Előttünk a hóval fedett, széles, messze az erdőbe nyúló betonsáv. Mellette a parancs- noki állás rádiólokációs készülékeivel és antennáival. Rádió közvetíti a repülés vezetőjének parancsát: — Felszállás! Csikorognak a pneumatikus fékek, tompábban dolgoznak a hajtóművek. A bombázógép még magasabbra emelve farkát, megremegteti a levegőt és előretör. Itt az idő az első kerekek felemelésére. A parancsnok könnyedén ,megfogva a kormányt, a bombázógép üvegorrát felemeli a betonról. Már nincs alattunk föld. Az üvegezett fülkét kiíró köd takarja A műszertáblákon a készülékszámlapok foszforeszkáló mutatói működésbe lépnek: egyre magasabbra szélünk, fokozódik a sebesség Vajon miért van olyan nagy csend a fülkében? Az utasszállító gépen az ember hallja a zúgást és úgy érzi, hogy a falak remegnek. — Miért van ilyen csend? — kérdezem a navigációs tisztet. — Figyeljen csak... Valahol hátulról szúnyogzümmögés és egyenletes suhogás hallatszik: a repülőgép túlröpüli a hajtómű dübörgését. CSODÁLATOS ÉRZÉS! A dugattyús motoroktól eltérően, a lökhajtásos hajtóművek simán működnek. A repülőgép ellenállóbb a repülésben, kevésbé van kitéve az emelkedő és süllyedő levegő- és széláramlatoknak. Csodálatos érzés: az ember egyenesen repül, nem érez se himbálózást, se rázást, nem hall semmi bugást. Meleg, világos, kényelmes. A különös nyugalom érzése olyan megtévesztő, hogy az embernek az a gondolata támad, mintha a gép az égen függne és a bombázó állna. A navigációs tiszt a naplóba beírja első feljegyzéseit. — Hol vagyunk? — kérdezem. A navigációs tiszt elém teszi a repülőtérképet és ceruzával megjelöl egy lakott területet. »Itt vagyunk” — közli. Muhin ezután a rádiólokációs irányzókészülék tölcsérét nyújtja át és a vásznon meglátom a térképen megjelölt várost. Sem a felhő, sem a köd nem akadályozza a kilátást. A magasságmérő mutatja, hogy már jelentős magasságot értünk el. Akaratlanul is az oxigén álarc után nyúlok, de a navigációs tiszt megjegyzi: — Még nincs rá szükség! Az üvegfülke hermetikusan elzárt. Mesterségesen teremtették meg benne azokat a feltételeket, amelyekre a nagy magasságban szüksége van a repülőnek, munkájához. Különleges automaták tartják fenn a szükséges nyomást, a fülkét ellátják oxigénnel, eltávolítják az elhasznált levegőt. A repülők repülés közben nem éreznek oxigénéhséget, sem a nagy magasság egyéb kellemetlen jeleit. Világosodik. Elénk tárul a behavazott tundrákra emlékeztető felhőtorlódás végtelen panorámája. A bombázógép előtt keresztalakú árnyéka száguld. Az ember látja, hogy óriási sebességgel hol felrepül a fehér magaslatokra, hol lesüllyed a felhők közti völgyekbe és szakadékokba és e szokatlan látványtól szédül a feje, elszorul a torka, testén jeges hangyák futkároznak. A MAGASSÁG FOKOZÓDIK. Felvesszük az oxigén-álarcot. Agapov kapitány a hermetikusan elzárt fülkében ülve, puha, könnyed mozdulatokkal vezeti a bombázógépet. A fűtött, légmentesen elzárt fülkéket váratlanul dér lepi be belülről. A hideg ködhártyával borítja a fémet, tűalakú fagyos mintákat rajzol rá. A gép még magasabb felhőláncokon tör keresztül. A gépet ismét fehéres köd burkolja be. A rádióslövész a felhőket szemléli, várja az „ellenség” vadászgépeinek berepülését. Közeledik a cél. A rádiólokációs irányzókészülék vásznán már látni a lőteret. Agapov kapitány a gép vezetését átadja a navigációs tisztnek, aki figyelmesen nézi a vásznat. Egyszerre csak érezzük, hogy a gép meglendül. — Elmentek! — suttogja a navigációs tiszt. A láthatatlan célra légibombák zuhannak. A fülkébe ugyanakkor metsző hideg árad be. Megdermed arcunk, homlokunk. Mi történt? Kiderül, hogy a repülés feltételei szerint a fülkébe gránátszilánk hatolt. Muhin megszüntette a fülke légmentes elzártságát és most csak az oxigénkészüléket használjuk. A feladatot még nem teljesítettük. A gép eltávolodik az „ellenség” vadászgépeitől és légvédelmi tüzérségétől. Hosszú, elnyújtott fütty hallatszik. Szörnyű súly nehezedik a testünkre, elszorul a lélegzetünk. Vállunk és hátunk szinte beszorul az ülésbe. Az ember szeme szikrázik, fülében zúgás, sivítás, fájdalom, lábai ólomsúlyúak. A mellettem, egy kis asztalon fekvő fotókazetták és gyufaskatulyák hirtelen, mintha varázsvessző intésére történne, a levegőbe emelkednek. Mi történt? Kiderül, hogy eredeti helyzetüket tartották meg, amikor a repülőgép a vízszintes repülésből áttért a zuhanórepülésre. A bomorzógép teljes sebességgel tér át ismét a síkrepülésre. Az ember testét hideg árasztja el, képtelen mozgatni állkapcsát és egyetlen szót is válaszolni a pilóta részvevő kérdésére: — Hogy érzi magát? A navigációs tiszt, mintha észre sem venné a zuhanás kellemetlenségeit. Int a kezével: — A lőtérről rádión közült, a bombavetést „kitűnően* hajtottuk végre.