Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-07-06 / 27. szám
CSORBAN A VÍZ... TEMETIK A SZEGÉNYSÉGET TAGYONBAN IS !’Teget eszik, vizet iszik, lapu- i levéllel takaródzik ...« öreg ez a szólásmondás, nem hinném, hogy meg lehetne állapítani, a korát. És az is biztos, hiába kutatnék ma már, ki a szülőapja. Dózsa György vert seregének parasztjai sóhajtották-e bele az erdő csendjébe, vagy bujdosó szegénylegénynek állt kuruc vitéz asszonya sírta-e bele az éjszakába, amikor Nagymajtény után amott a domboldalon veres lánggal égett a falu: Szentbalázs a kuruckor magyar Lidicéje. Persze meglehet az is, Mátyás királynak panaszkodott ezekkel a szavakkal a veszprémi püspök valamelyik jobbágya, legfeljebb csak hozzátette még azt is: — Csakhogy nekünk még vizünk sincsen ... És ahol víz nincsen, ott nincsen jég se, nem terem meg a lapulevél, száraz a föld, tikkadt az ember, szomjazik a barom. Harmatra szállt hűvös hajnalon töppedt levélre, kiégett rétre, paraszt verejtéke ha hullott szikkadt földre, anyák könnye ha záporozott beteg gyermekük vánkosára, annyi se volt víznek, hogy a veréb a csőrét megmárthatta volna benne. Ezer esztendeje nincsen vízvagyonban. Ezért hittem el, hogy ebben a faluban született a szólásmondás, ez a fájdalmas, ez a réges-régi. Öreg a falu, mint a csicsói erdő, vagy a Tagyon-hegy. Mikor 1200-at írtunk, már volt temploma, káplánja. Mátyás király farkasvadászai lakták csakúgy, mint szomszédját, Szentantalfát. A nép úgy tudja, hogy a király szívesen mulatott a szentantalfai menyecskékkel. Igaza volt, különösen akkor, ha már annak idején is ilyen szépek voltak itt a lányok. De hiába volt Mátyás, az igazságos, vizet ő sem adott a tagyoniaknak. Azt hordani kellett a Balatonból, ami hat kilométer ide. A Balaton vizét itták, azt kapta a jószág is. Hordták a tóból csobolyókkal, vödrökkel, hordókkal a permetezéshez, meg a mosáshoz, hogy legalább a vasárnapi tiszta meglegyen. A falu alján ott csordogált ugyan a Csorsza-patak de ha beköszöntött a nyár, felszívta a vizét a szivárvány meg a nap. Kicsiny felhő lett belőle fenn az égen, akkora csak, amelyből legfeljebb pendelyes gyerekre szabhattak volna takarót, ha gyolcsból lett volna. A tagyoni paraszt aztán nézhette a felhőt, káromkodhatott mostoha sorsán, vagy legyintett, gondolván, hogy a felhőből nem meríthet vizet, mert biz’ az messze vagyon. Pedig víz nélkül mostoha az édes anyaföld is. A víz meg kellett erősen. Nemcsak a jószágnak, az embernek, hanem a szőlőknek is, amik itt termik a bort századok óta már. A bort, amelynek zöldes-sárga a színe, mint a mesebeli aranyé, olyan a tüze, mintha a nap csókja cseppentett volna bele lángot. Pörlekedett is a Nevegy völgyének birtokáért a veszprémi püspök, a káptalan, meg a bakonybéli apát hosszú, hosszú esztendőkön át. Ha a periratokon száradt tinta vízzé válhatott volna, jutott volna elegendő innivaló embernek, jószágnak, szomjas földnek egyaránt. Chutat ástak ugyan. Van ma i is még kettő, de csak az egyik ad vizet, ha ad, pedig majd félszáz méterre ástak a kútfúrók a föld gyomrába. Megpróbálták aztán megvámolni a Csorsza-patakot. Építettek duzzasztót, de hasztalan. Olyan kicsiny ez a patak, hogy ezer esztendő óta a nevében sem tudtak megegyezni a falubeliek. Csorsza-pataknak tudja az alvég, Csírkútnak nevezi a felvég. De akármelyik néven emlegetik is, június végére egy csepp víz nem sok, annyi sincs benne. A falubelieknek volt idejük ahhoz, hogy hozzászokjanak: ha nincs víz, hát nincs. Hordták a Balatonból, vitték a szentantalfai forrásból, amelyik ott ered a csicsói erdőn. A boruk megtermett. Eladták, ha tudták, megitták, ha megmaradt. Borral oltották a szomjukat, meg vigasztalták magukat azzal, hogy rájuk még az itt született szólásmondás sem illik: — Jeget eszik, vizet iszik, lapulevéllel takaródzik. ■ Belenyugodtak, hogy szegényebbek a szegénynél. Csak most tíz esztendeje, amikor osztották a földet, kezdett megint panaszkodni a falu és kérte a vizet. Látták már, hogy a szegénység se örökös, de azt is tudták: ahhoz, hogy az örökös szegénységből mindörökre kiláboljanak, víz is kell, mert a föld egymagában nem elegendő. Mozdultak, tervezgettek már... — Az ördög is úgy ölte meg a fiát — mondogatták, amikor megkapták a földet —, hogy enni adott neki, de inni nem, / / / /elhallgatták a tagyonraít okát most már a járásnál, szóbaálltak velük a megyénél. Megkezdődött megint, ki tudja hányadszor, az instanciázás, de vizük, az csak nem lett most se. 1950-et írtunk, amikor Tagyonban is összeálltak a parasztok. Legelsősorban persze,megint a víz miatt. Gondolták, hátha könnyebben megy együtt, ami egyenként ezer esztendeje nem sikerült. Ekkor alakult az a termelőszövetkezet is, amelyiknek ma is Meilinger József az elnöke és amelyet úgy ismernek az egész megyében: az »Október 22«. Próbálkoztak, iparkodtak, de minden esztendő végén, amikor számbavették az eredményt, csak azt mondták: — Hátha még vizünk lenne... Négy esztendő sem telt bele, és termelőszövetkezeti község lett a faluból, amelynek birtokáért annyit pörlekedtek a püspökök. Akkor, azon az őszön, amikor már villanyt is kaptak és a padlássorba kerültek a petróleumlámpák, mondta ki a megfellebbezhetetlen igazságot az »Október 22« termelőszövetkezet taggyűlése. — Vizet! Mert víz nélkül nem lehet gazdálkodni! Nem lehet, mert nem tarthatnak több jószágot. Nem lehet, mert telepítenének szőlőt, ültetnének gyümölcsfát, legeltetnének nyájat, hizlalnának disznót, de ehhez víz kell. Nem olyan, mint a Balaton vize, ami hat kilométer ide, hanem olyan, ami itt van helyben, amiből inni lehet, amiben mosni lehet, amivel főzni lehet, amit megiszik a jószág, ami jó a permetezéshez. (Íreilinger József elnök elS ’ * ment a tanítójához, Paulics Gyulához. Negyvenhárom esztendeje tanítja az Tagyonban a gyerekeket. Negyvenhárom éve pörlekedik, küszködik, hogy víz legyen Tagyonban. Ő velekedte ki azt is annak idején, hogy legalább a duzzasztót megépítették a Cserkút patakon, összeültek,és megbeszéltek mindent. Másnap Meilinger József elnök már a járási pártbizottságon bizonygatta Strinkey Györgynek, a pártbizottság titkárának: — Vizet! Mert víz nélkül nem lehet gazdálkodni! Igaz, nem nagyon kellett bizonygatnia. Ismerték ott jól a tagyoniak baját. A megyei pártbizottsághoz már együtt mentek el. A következő héten kint is járt a bizottság. Megnézték, megmértek, bejártak mindent Tagyontól egészen a csicsói erdőig, ahol a szentantalfai forrás fakad. Megállapították a szakemberek: a szentantalfai forrás ad vizet bőven, elegendő lesz az Szentantalfának is, Tagyonnak is. A mérnökök már tervezték is a törpe vízművet. A munka is megkezdődött rövidesen. Markovics László, a pápai községgazdálkodási vállalat építésvezetője, brigádjával Szentantalfára utazott és megkezdte a munkát. Amíg a tervezés, még a költségvetés tárgyalása tartott, sem a tagyoniak, sem a szentantalfaiak nem várakoztak ölhetett kezekkel. Szentantalfán Németh Miklós tanácstitkár, Tagyonban az »Október 22« termelőszövetkezet szervezte meg a munkát. A két falu parasztjai ásták meg az árkot, amelyekbe ma már az eternitcsöveket fektetik. A szentantalfai forrás vizét villanymotor nyomja fel majd a most épülővízmedencébe. Alkotmányunk ünnepére vízvezeték adja már a vizet mind a két falunak. Egy tagyoni termelőszövetkezetek pedig most, a munka dandárja idején is, szakítanak időt arra, hogy tervezgessenek. Most már így beszélnek: — Gazdálkodjunk, lesz vizünk. Csak az »Október 22« termelőszövetkezet telepített a tavaszon öt hold barackost, meg három hold szőlőt. A szegélyekre kétszáznegyven diófát, meg cseresznyefát ültettek. De ősszel még telepítenek három hold szőlőt, meg két hold télialmát. Kell a több erősen, mert tizenkét új belépő jelentkezett a tavaszon, hat meg ebben a hónapban. A juhokat is megvásárolták arra a hírre, hogy lesz víz. Most meg azon gondolkodnak, hogy jövőre ötholdas zöldségeskertet is beállítanak, akkor majd öntözni is lehet. Évezredes álmából ébredt a Nevegy-völgyi két falu. És majd, amikor az öreg iskola előtt meg az »Október 22« termelőszövetkezet székháza előtt frissen csobbanva megcsordul a víz, a fényes csapból, és folyik zubogva, csillogva, kristálytisztán, és boldogan hörpöl belőle az ember, iszik a tikkadt föld, oltja szóróját a jószág, hullik a permet a szőlők levelére, nevetve koccintják össze poharaikat a két falu parasztjai. Örülnek és temetnek majd egyszerre. Temetik a szólásmondást, ami itt született és itt élt évszázadok óta: »Jeget eszik, vizet iszik, lapulevéllel takaródzik ...« — és temetik a szegénységet Tagyonban is. Joós F. Imre Már csak csüdig ér a Cserkút-patak vize . . . Szomjas a jószág Épül a víztároló medence Szentantalfán fagyon, a szomjas falu, ahová a szomszéd faluból kell hordani a vizet Majd, ha elkészül a vízmár . . . Mestimtfer József, az »Október 22« termelőszövetkezet emléke (csizmában, kabátban) a szövetkezet tagjaival a földmunkánál Nagymosás Szentantalfán Fektetik a vezetéket. (Az eternitcső mellett Markovics László építésvezető) . (Ráth Károly felvételei) *