Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1955-07-06 / 27. szám

CSORBAN A VÍZ... TEMETIK A SZEGÉNYSÉGET TAGYONBAN IS !’Teget eszik, vizet iszik, lapu- i levéllel takaródzik ...« öreg ez a szólásmondás, nem hin­ném, hogy meg lehetne álla­pítani, a korát. És az is biztos, hiába kutatnék ma már, ki a szülőapja. Dózsa György vert seregének parasztjai sóhajtot­ták-e bele az erdő csendjébe, vagy bujdosó szegénylegénynek állt kuruc vitéz asszonya sírta-e bele az éjszakába, amikor Nagy­­majtény után amott a dombolda­lon veres lánggal égett a falu: Szentbalázs a kuruckor magyar Lidicéje. Persze meglehet az is, Mátyás királynak panaszkodott ezekkel a szavakkal a veszprémi püspök valamelyik jobbágya, legfeljebb csak hozzátette még azt is: — Csakhogy nekünk még vi­zünk sincsen ... És ahol víz nincsen, ott nincsen jég se, nem terem meg a lapu­levél, száraz a föld, tikkadt az ember, szomjazik a barom. Har­mat­ra szállt hűvös hajnalon töp­­pedt levélre, kiégett rétre, paraszt verejtéke ha hullott szikkadt földre, anyák könnye ha záporo­zott beteg gyermekük vánkosára, annyi se volt víznek, hogy a ve­réb a csőrét megmárthatta volna benne. Ezer esztendeje nincsen víz­vagyonban. Ezért hittem el, hogy ebben a faluban született a szólásmondás, ez a fájdalmas, ez a réges-régi. Ö­­reg a falu, mint a csicsói erdő, vagy a Tagyon-hegy. Mikor 1200-at írtunk, már volt temploma, káplánja. Mátyás ki­rály farkasvadászai lakták csak­úgy, mint szomszédját, Szentan­­talfát. A nép úgy tudja, hogy a király szívesen mulatott a szent­­antalfai menyecskékkel. Igaza volt, különösen akkor, ha már annak idején is ilyen szépek vol­tak itt a lányok. De hiába volt Mátyás, az igaz­ságos, vizet ő sem adott a tagyo­­niaknak. Azt hordani kellett a Balatonból, ami hat kilométer ide. A Balaton vizét itták, azt kapta a jószág is. Hordták a tóból cso­­bolyókkal, vödrökkel, hordókkal a permetezéshez, meg a mosáshoz, hogy legalább a vasárnapi tiszta meglegyen. A falu alján ott csor­dogált ugyan a Csorsza-patak de ha beköszöntött a nyár, felszívta a vizét a szivárvány meg a nap. Kicsiny felhő lett belőle fenn az égen, akkora csak, amelyből leg­feljebb pendelyes gyerekre szab­hattak volna takarót, ha gyolcs­ból lett volna. A tagyoni paraszt aztán nézhette a felhőt, károm­kodhatott mostoha sorsán, vagy legyintett, gondolván, hogy a fel­hőből nem meríthet vizet, mert biz’ az messze vagyon. Pedig víz nélkül mostoha az édes anyaföld is. A víz meg kel­lett erősen. Nemcsak a jószág­nak, az embernek, hanem a sző­lőknek is, amik itt termik a bort századok óta már. A bort, amely­nek zöldes-sárga a színe, mint a mesebeli aranyé, olyan a tüze, mintha a nap csókja cseppentett volna bele lángot. Pörlekedett is a Nevegy völgyének birtokáért a veszprémi püspök, a káptalan, meg a bakonybéli apát hosszú, hosszú esztendőkön át. Ha a per­iratokon száradt tinta vízzé vál­hatott volna, jutott volna ele­gendő innivaló embernek, jószág­nak, szomjas földnek egyaránt. Chutat­ ástak ugyan. Van ma i­­ is még kettő, de csak az egyik ad vizet, ha ad, pedig majd félszáz méterre ástak a kútfúrók a föld gyomrába. Megpróbálták aztán megvámolni a Csorsza-pa­­takot. Építettek duzzasztót, de hasztalan. Olyan kicsiny ez a pa­tak, hogy ezer esztendő óta a ne­vében sem tudtak megegyezni a falubeliek. Csorsza-pataknak tud­ja az alvég, Csírkútnak nevezi a felvég. De akármelyik néven em­legetik is, júniu­s végére egy csepp víz nem sok, annyi sincs benne. A falubelieknek volt idejük ah­hoz, hogy hozzászokjanak: ha nincs víz, hát nincs. Hordták a Balatonból, vitték a szentantalfai forrásból, amelyik ott ered a csi­csói erdőn. A boruk megtermett. Eladták, ha tudták, megitták, ha megmaradt. Borral oltották a szomjukat, meg vigasztalták ma­gukat azzal, hogy rájuk még az itt született szólásmondás sem illik: — Jeget eszik, vizet iszik, lapu­­levéllel takaródzik. ■ Belenyugodtak, hogy szegényeb­bek a szegénynél. Csak most tíz esztendeje, amikor osztották a földet, kezdett megint panasz­kodni a falu és kérte a vizet. Lát­ták már, hogy a szegénység se örökös, de azt is tudták: ahhoz, hogy az örökös szegénységből mindörökre kiláboljanak, víz is kell, mert a föld egymagában nem elegendő. Mozdultak, tervez­gettek már... — Az ördög is úgy ölte meg a fiát — mondogatták, amikor megkapták a földet —, hogy enni adott neki, de inni nem, / / / /elhallgatták a tagyonra­­ít o­kát most már a járásnál, szóbaálltak velük a megyénél. Megkezdődött megint, ki tudja hányadszor, az instanciázás, de vizük, az csak nem lett most se. 1950-et írtunk, amikor Tagyon­ban is összeálltak a parasztok. Legelsősorban persze,­­megint a víz miatt. Gondolták, hátha könnyebben megy együtt, ami egyenként ezer esztendeje nem sikerült. Ekkor alakult az a ter­melőszövetkezet is, amelyiknek ma is Meilinger József az elnöke és amelyet úgy ismernek az egész megyében: az »Október 22«. Pró­bálkoztak, iparkodtak, de min­den esztendő végén, amikor számbavették az eredményt, csak azt mondták: — Hátha még vizünk lenne... Négy esztendő sem telt bele, és termelőszövetkezeti község lett a faluból, amelynek birtokáért annyit pörlekedtek a püspökök. Akkor, azon az őszön, amikor már villanyt is kaptak és a pad­lássorba kerültek a petróleum­­­­lámpák, mondta ki a megfelleb­bezhetetlen igazságot az »Októ­ber 22« termelőszövetkezet tag­gyűlése. — Vizet! Mert víz nélkül nem lehet gazdálkodni! Nem lehet, mert nem tarthat­nak több jószágot. Nem lehet, mert telepítenének szőlőt, ültet­nének gyümölcsfát, legeltetnének nyájat, hizlalnának disznót, de ehhez víz kell. Nem olyan, mint a Balaton vize, ami hat kilomé­ter ide, hanem olyan, ami itt van helyben, amiből inni lehet, amiben mosni lehet, amivel főzni lehet, amit megiszik a jószág, ami jó a permetezéshez. (Ír­eilinger József elnök el­­S ’ * ment a tanítójához, Pau­lics Gyulához. Negyvenhárom esztendeje tanítja az Tagyonban a gyerekeket. Negyvenhárom éve pörlekedik, küszködik, hogy víz legyen Tagyonban. Ő velekedte ki azt is annak idején, hogy leg­alább a duzzasztót megépítették a Cserkút patakon, összeültek,­­és megbeszéltek mindent. Más­nap Meilinger József elnök már a járási pártbizottságon bizony­gatta Strinkey Györgynek, a pártbizottság titkárának: — Vizet!­ Mert víz nélkül nem lehet gazdálkodni! Igaz, nem nagyon kellett bi­zonygatnia. Ismerték ott jól a ta­­gyoniak baját. A megyei pártbi­zottsághoz már együtt mentek el. A következő héten kint is járt a bizottság. Megnézték, meg­mértek, bejártak mindent­ Ta­­gyontól egészen a csicsói erdőig, ahol a szentantalfai forrás fakad. Megállapították a szakemberek: a szentantalfai forrás ad vizet bőven, elegendő lesz az Szentan­­talfának is, Tagyonnak is. A mérnökök már tervezték is a törpe­ vízművet. A munka is meg­kezdődött rövidesen. Markovics László, a pápai községgazdálko­dási vállalat építésvezetője, bri­gádjával Szentantalfára utazott és megkezdte a munkát. Amíg a tervezés, még a költségvetés tár­gyalása tartott, sem a tagyoniak, sem a szentantalfaiak nem vára­koztak ölhetett kezekkel. Szent­­antalfán Németh Miklós tanács­­titkár, Tagyonban az »Október 22« termelőszövetkezet szervezte meg a munkát. A két falu pa­rasztjai ásták meg az árkot, ame­lyekbe ma már az eternitcsöve­ket fektetik. A szentantalfai for­rás vizét villanymotor nyomja fel majd a most épülő­­vízm­e­­dencébe. Alkotmányunk ünne­pére vízvezeték adja már a vizet mind a két falunak. Egy tagyoni termelőszövetkeze­­­tek pedig most, a munka dandárja idején is, szakítanak időt arra, hogy tervezgessenek. Most már így beszélnek: — Gazdálkodjunk, lesz vizünk. Csak az »Október 22« termelő­­szövetkezet telepített a tavaszon öt hold barackost, meg három hold szőlőt. A szegélyekre két­száznegyven diófát, meg cseresz­nyefát ültettek. De ősszel még telepítenek három hold szőlőt, meg két hold télialmát. Kell a több erősen, mert tizenkét új be­lépő jelentkezett a tavaszon, hat meg ebben a hónapban. A juho­kat is megvásárolták arra a hír­re, hogy lesz víz. Most meg azon gondolkodnak, hogy jövőre öthol­das zöldségeskertet is beállíta­nak, akkor majd öntözni is lehet. Évezredes álmából ébredt a Nevegy-völgyi két falu. És majd, amikor az öreg iskola előtt meg az »Október 22« termelőszövet­kezet székháza előtt frissen csob­banva megcsordul a víz, a fé­nyes csapból, és folyik zubogva, csillogva, kristálytisztán, és bol­dogan hörpöl belőle az ember, iszik a tikkadt föld, oltja szóró­ját a jószág, hullik a permet a szőlők levelére, nevetve koccint­ják össze poharaikat a két falu parasztjai. Örülnek és temetnek majd egyszerre. Temetik a szólás­­mondást, ami itt született és itt élt évszázadok óta: »Jeget eszik, vizet iszik, lapulevéllel taka­ródzik ...« — és temetik a sze­génységet Tagyonban is. Joós F. Imre Már csak csüdig ér a Cserkút-patak vize . . . Szomjas a jószág Épül a víztároló medence Szentantalfán fagyon, a szomjas falu, ahová a szomszéd faluból kell hordani a vizet Majd, ha elkészül a vízmár . . . Mestimtfer József, az »Október 22« termelőszövetkezet emléke (csizmában, kabátban) a szövetkezet tagjaival a földmunkánál Nagymosás Szentantalfán Fektetik a vezetéket. (Az eternitcső mellett Markovics László építésvezető) . (Ráth Károly felvételei) *

Next