Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-07-20 / 29. szám
Örvényes megálló kora délelőtt. Fülöp András fogadja a Tapolca felől érkező személyvonatot Mintha kavargó, zúgó, eleven festmény volna az éjszakai táj,elindult mezők, kőszült bokrok harsány csataképe. A vad, viharos szélben szinte futni készülnek a fák, s repülni akar a füveit táncoltató, megriadt rét. Elszórt, veszni hajított nyári illatok szállnak a lármás sötétben, harangvirágok végső lehelete, kaszált széna szaga. A tolongó felhők füstje mögül olykor kivillantja fürkésző, hideg lámpáját a sebesen vonuló hold. Az álnok, sápadt fény meglepi a fáradhatatlanul birkózó nádast s elárulja, mint vívnak magányos őrhelyeiken a jegenyék. Megláthatni most a messzi Tihanyt: bökkenő, fekete bástya, körülötte a víz roppant seregének ezernyi sisakja csillog. Aztán eltűnik a hald s már újra csak a hangok csatáznak a sötétben: a szél, a hullám, az ágak és a lombok, a süvítő dárdákkal sorakozó vihar. Az Mosnál jelez ... S akkor, a harsogó, szinte szállni, szakadni készülő vidék fergetegében halk, józan nyugalommal megszólal egy kettős harang. Szava semmi mással össze nem téveszthető: vasútállomás jelez. A falu alszik, a holdfény néha megmutatja az álmodó házak fehér homlokát. Az országút néptelen. A táj háborog, a szél mindennel és mindenkivel kikezd. Az állomáson leszalad a sorompó. Aztán megjelenik egy kézilámpás, jön, megy, roppant magányosan s végül a sín mellett megáll. Az egyetlen, amit nem tud tovaűzni, hatalmába keríteni a vihar. A pillanatban rejt semmi rendkívüli t Örvényes megállóhely készül, hogy fogadja az 1226. számú személyvonatot A sin melletti lámpás, egyetlen ember, a kis ház lakója és szolgálattevője: Fülöp András pályaőr. A hivatalos menetrendkönyv mindössze egyetlen helyen, a 31. számú táblázaton említi Örvényes megállót. Pályaudvari hangszórók, amelyek az induló és érkező szerelvények állomásait sorolják fel, sohasem mondják be a nevét A gyorsvonat nem áll meg Örvényesen. A nyári utas Badacsony felé haladtában másodpercre láthatja csupán a kis mese házikóit, az öt piros padot, a gondosan felgereblyézett sárga sódert, a virágágyakat, a 723 4 ca számú sorompót s a tisztelgő pályaőrt. Aztán megint a jegenyék futnak, a távíróvezetékek ezüstje emelkedik és száll alá, a legtöbben nem is tudják, milyen állomáson robogott át velük avonat. De ha kipillantanak az ablakból őszi délután, amikor hideg esők páráiba fúl a világ, télen,amikor mérges szelek futnak versenyt a mozdonnyal, vagy éjszaka, zivatarban és égzengésben, a kézilámpás mindig ott áll a vágány mellett s a sorompó szabályosan zárva... Bizonyára sokan játszottak már a felvillanó s aztán hamar tovatűnő kiváncsi gondolattal: egyszer leszállnék egy ilyen ismeretlen kis állomáson, hallgatnám csendjét, megnézném virágait, üldögélnék a piros padon, felfedném egyszerű életének minden sajátos titkát. És megismerkednék az emberrel, akit mindig csak tisztelegni látok, oly csekélyke ideig, hogy arcának egyetlen vonását sem tudom megjegyezni... érvényes / Kész!.. Állunk a vágány mellett, a viharral terhes, bolond éjszakában. Aszófő felől, a széllel ■tusakodó láthatatlan jegenyék alatt már közeleg az utolsó tapolcai személy. A pályaőr magas, erős ember, arca csontos, barna, mintha agyagföldből mintázta, égette volna a nap s az idő. Negyvenkilenc esztendős. Kezében olajlámpás, derekán acél töltényes doboz. Abban két különleges patron, a jelzőpetárdák. Ha hirtelen meg kell állítani a vonatot, a patronokait a sínre helyezi A petárdák durranása jel a mozdonyvezetőnek: azonnal állj, veszély! — Használta már a patront? — kérdem. — Én még soha, habár nem is kívánom... Tavaly, a 39-es őrháznál állítottak meg vele vonatot — Miért? — Vihar volt, a nyárfák rádőltek a pályára. — S mindig magánál van a petárdás doboz? — Mindig. Kötelező. Befut a vonat. A kalauzok lelépnek egy pillanatra, valahol, távolabb a sötétben éles hang kiált: — Örvényes!... Kész! Már köröznek a lámpák, a vonat indul. Talán harminc másodpercig állt. Utas non volt. Maradunk, amíg az utolsó kocsi vörös zárlámpája el nem tűnik az udvari fordulóban. A vonat elhaladt: huszonkettő harmincegykor — S most? — kérdem. A pályaőr az eget kémleli A hold mnegint figyel s mutatja, milyen közöttünk a széllel küzködő világ. A felhők lobogós csapatokban rohannak a Balaton túlpartja felé. Nem lesz eső. — Most felhúzzuk a sorompót, beirjuk a vonatot s aztán öntözünk. A kis őrszoba asztalán nyitott napló. Fülöp András bejegyzi az adatokat Harangjelzést kapott huszonkét óra huszonnégy perckor. Sorompó lezárás: huszonkettő huszonöt. A vonat elhaladt: huszonkettő harmincegy. — Csak a személyvonatokat jegyzi? — Nem. Minden áthaladót. Amíg elvégzi a naplózást, körülpillantok a kicsiny szobában. A nyitott ajtón át az alvó piros padokra látni, a kerekes kútra s távoli búzaföldekre. Az ablak előtt a vágány, azon túl a saját művelésű kis háztáji föld, aztán a nád és a nyugtalanul csillanó víz. A falon pontos óra (nyolc naponkint felhúzandó), telefon, a harangjelző berendezés és táblázatok. Bonyolultnak látszó naptárbeosztás írja be, mikor kell a sínek közül a füvet, gazt eltisztítani, mikor kell a csavarokat olajozni, részletes vágányvizsgálatot végezni, nyomtávot mérni, soromp ellenőrizni. A másik tábla idei AZ ÖRVÉNYESI PÁLYAŐR Éjszaka örvényesen. Fülöp András pályaőr bejegyzi naplójába az állomáson áthaladt vonatot