Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1955-07-20 / 29. szám

Örvényes megálló kora délelőtt. Fülöp András fogadja a Tapolca felől érkező személy­vonatot M­intha kavargó, zúgó, ele­ven festmény volna az éjszakai táj,­­elindult mezők, kőszült bokrok harsány csataképe. A vad, viharos szélben szinte futni készülnek a fák, s repülni akar a füveit táncoltató, megriadt rét. Elszórt, veszni ha­jított nyári illatok szállnak a lár­más sötétben, harangvirágok végső lehelete, kaszált széna szaga. A tolongó felhők füstje mögül olykor kivillantja fürké­sző, hideg lámpáját a sebesen vo­nuló hold. Az álnok, sápadt fény meglepi a fáradhatatlanul birkózó nádast s elárulja, mint vívnak magányos őrhelyeiken a jege­nyék. Megláthatni most a messzi Tihanyt: bökkenő, fekete bástya, körülötte a víz roppant seregé­nek ezernyi sisakja csillog. Aztán eltűnik a hald s már újra csak a hangok csatáznak a sötétben: a szél, a hullám, az ágak és a lom­bok, a süvítő dárdákkal sorakozó vihar. Az Mosnál jelez ... S akkor, a harsogó, szinte száll­ni, szakadni készülő vidék ferge­­tegében halk, józan nyugalommal megszólal egy kettős harang. Sza­va semmi mással össze nem té­veszthető: vasútállomás jelez. A falu alszik, a holdfény néha meg­mutatja az álmodó házak fehér homlokát. Az országút néptelen. A táj háborog, a szél mindennel és mindenkivel kikezd. Az állomá­son leszalad a sorompó. Aztán megjelenik­ egy kézilámpás, jön, megy, roppant magányosan s vé­gül a sín mellett megáll. Az egyetlen, amit nem tud tovaűzni, hatalmába keríteni a vihar. A pil­lanat­ban rejt semmi rendkívüli t Örvényes megállóhely készül, hogy fogadja az 1226. számú személy­­vonatot A sin melletti lámpás, egyetlen ember, a kis ház lakója és szolgálat­tevője: Fülöp András pályaőr. A hivatalos menetrendkönyv mindössze egyetlen helyen, a 31. számú táblázaton eml­íti Örvényes megállót. Pályaudvari hangszórók, amelyek az induló és érkező sze­relvények állomásait sorolják fel, sohasem mondják be a nevét A gyorsvonat nem áll meg Örvénye­sen. A nyári utas Badacsony felé haladtában másodpercre láthatja csupán a kis mese­ házikóit, az öt piros padot, a gondosan felgereb­lyézett sárga sódert, a virágágya­kat, a 723 4 ca számú sorompót s a tisztelgő pályaőrt. Aztán me­gint a jegenyék futnak, a távíró­vezetékek ezüstje emelkedik és száll alá, a legtöbben nem is tud­ják, milyen állomáson robogott át velük a­­vonat. De ha kipillan­tanak az ablakból őszi délután, amikor hideg esők páráiba fúl a világ, télen,­­amikor mérges sze­lek futnak versenyt a mozdonnyal, vagy éjszaka, zivatarban és égzen­gésben, a kézilámpás mindig ott áll a vágány mellett s a sorompó szabályosan zárva... Bizonyára sokan játszottak már a felvillanó s aztán hamar tova­tűnő kiváncsi gondolattal: egy­szer leszállnék egy ilyen ismeret­len kis állomáson, hallgatnám csendjét, megnézném virágait, ül­dögélnék a piros padon, felfedném egyszerű életének minden sajátos titkát. És megismerkednék az em­berrel, akit mindig csak tiszte­legni látok, oly csekélyke ideig, hogy arcának egyetlen vonását sem tudom megjegyezni... érvényes / Kész!.. Állunk a vágány mellett, a vi­harral terhes, bolond éjszakában. Aszófő felől, a széllel ■tusakodó lát­hatatlan jegenyék alatt már köze­leg az utolsó tapolcai személy. A pályaőr magas, erős ember, arca csontos, barna, mintha agyagföld­ből mintázta, égette volna a nap s az idő. Negyvenkilenc eszten­dős. Kezében olajlámpás, derekán acél töltényes doboz. Abban két különleges patron, a jelzőpetár­dák. Ha hirtelen meg kell állítani a vonatot, a patronokait a sínre helyezi A petárdák durranása jel a mozdonyvezetőnek: azonnal állj, veszély! — Használta már a patront? — kérdem. — Én még soha, habár nem is kívánom... Tavaly, a 39-es őrház­nál állítottak meg vele vonatot — Miért? — Vihar volt, a nyárfák rádől­tek a pályára. — S mindig magánál van a pe­­tárdás doboz? — Mindig. Kötelező. Befut a vonat. A kalauzok le­lépnek egy pillanatra, valahol, tá­volabb a sötétben éles hang kiált: — Örvényes!... Kész! Már köröznek a lámpák, a vo­nat indul. Talán harminc másod­percig állt. Utas non volt. Mara­dunk, amíg az utolsó kocsi vörös zárlámpája el nem tűnik az ud­vari fordulóban. A vonat elhaladt: huszonkettő harmincegykor — S most? — kérdem. A pályaőr az eget kémleli A hold mnegint figyel s mutatja, mi­lyen közöttünk a széllel küzködő világ. A felhők lobogós csapatok­ban rohannak a Balaton túlpartja felé. Nem lesz eső. — Most felhúzzuk a sorompót, beirjuk a vonatot s aztán öntö­zünk. A kis őrszoba asztalán nyitott napló. Fülöp András bejegyzi az adatokat Harangjelzést kapott huszonkét óra huszonnégy perckor. Sorompó lezárás: huszonkettő huszonöt. A vonat elhaladt: hu­szonkettő harmincegy. — Csak a személyvonatokat jegyzi? — Nem. Minden áthaladót. Amíg elvégzi a naplózást, kö­rülpillantok a kicsiny szobában. A nyitott ajtón át az alvó piros padokra látni, a kerekes kútra s távoli búzaföldekre. Az ablak előtt a vágány, azon túl a saját műve­lésű kis háztáji föld, aztán a nád és a nyugtalanul csillanó víz. A falon pontos óra (nyolc naponkint felhúzandó), telefon, a harang­jelző berendezés és táblázatok. Bonyolultnak látszó naptárbeosz­tás írja be, mikor kell a sínek közül a füvet, gazt eltisztítani, mikor kell a csavarokat olajozni, részletes vágányvizsgálatot végez­ni, nyomtávot mérni, soromp ellenőrizni. A másik tábla idei AZ ÖRVÉNYESI PÁLYAŐR Éjszaka örvényesen. Fülöp András pályaőr bejegyzi naplójába az állomáson áthaladt vonatot

Next