Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1955-07-20 / 29. szám

TADEUSZ KONWICKI HIBA F­ura, meggondolkoztató történet esett meg velem, elmondom dióhéjban. Piotrkov Tyibunalszky nem nagy­, nem is kisváros. Itt van a gazdasági üveget gyártó »■Horte nsja- huta — bizonyára hallottak már róla. Hát ez a huta — nos, mit csűrjem-csa­vartam, a legnagyobb huta egész Európában. Kívülről olyan, mint akármelyik másik, bel­sejében azonban hatalmas, drága kincset rejt: szépséges, értékes emberek egész seregét. Azt is meg kell mondanom, hogy személy szerint megtiszteltnek érzem magam, hogy nem egy­­gyel közülük igazi barátságot köthettem. Időnként ellátogatok a Hortensia-beli bará­taimhoz, elbeszélgetek velük, meg-megnézem, milyen változásokat hoztak körükbe a mai forradalmi idők. Valahányszor feléjük menet vonatra szállok, mindig találgatom, vajon mi­féle újabb érdekességet, meglepetést tartogat számomra a háta. Mert mi mostanában bizony különös időket élünk. Tegyük fel például, hogy megismerke­djem egy fiúval, legyen a neve — teszem azt — Felek. Felek napi nyolc órán át hordja­ a kiégetésre váró üveget a műhelyből a kemen­céhez, vagyis segédmunkás. Hosszú villát ci­pel, a villa végén flaska csüng. Ezt az utat járja naphosszat a műhelyből a kemencéhez és vissza. Magunk között maradjon, néha, úgy menet közben, el is bóbiskol. Na már most: az ember jól ismeri Feleket, megérkezik a hátába, keresi a kemence mellett. Felek nincs a kemencénél. Szakmunkás lett már, csak a műhelyben lehet megtalálni. Mi történt? Semmi különös. Felek időközben tanfolyamot végzett és mester lett belőle. Fejcsóválva el­utazom, beletelik két hónap, mire visszaérek. Feleket nem találom sem a kemencénél, sem a kád mellett. »Mi az? Felek itthagyta a munkát?­ — kérdem csodálkozva. »Dehogyis — felelik mosolyogva —, a mesteriskolába küldték, líceumba jár.­ Erre levelet írok neki. »Hogy vagy, öreg, mi újság nálatok, hogy bol­dogulsz?- Felek válaszol: »Megvagyok, nem panaszkodhatom, rám sincs panasz — írja —, csak a magasabb matematikával­­bajlódom kissé.» Fontolják csak meg: »a magasabb mate­matikával bajlódik egy kissé­ — ezt írja, tíz hónappal ezelőtt pedig még fiaskókat cipelt a műhelyből a kemencéhez. Mindebből láthatják, hogy érthető nyugta­lanság fog el, ha vonatra szállok és arra gon­dolok: — vajon milyen újabb meglepetés vár a »Hortensja--ban? E­zután a bevezetés után egyenest ráté­rek a már jelzett fura történetre. 1950. december 17-én Itt jól véssék emlékezetükbe a dátumot) látogatóba indultam a »Hortensja»­­beliekhez. Megérkeztem Piotrkovba és mind­járt az állomásról azonnal a hutába loholok. Zuhog az eső, az a bizonyos kellemetlen, téli ólmos eső. Vágtatok végig a sáros, latyakos utcákon, ahogy csak bírja a lábam, egyenest a kapunak. Már a hutában vagyok, üdvözlöm az isme­rősöket, sorra kérdezgetem: mi újság, hogy vagytok? Persze nehéz néhány mondatban beszámolni több hét eseményeiről. Egyik ba­rátom, a Lengyel Ifjúsági Szövetség tagja el­­r­­eveti magát és ravaszkodva mondja: — De rég jártál mifelénk, már tavaly óta nem láttunk. Egy pillanatra meghökkenek. Mi az? Gyor­san pislogok néhányat.­­Hogy gondolja ez a kölyök , ugrat engem, vagy mi? "Hiszen november elején, alig öt hete, hogy itt jár­tam és éppen ezt a vidám ficskót vittem mo­ziba. Most meg ez az ostoba tréfa.- Egyre ké­nyelmetlenebbül érzem magam, annál is in­kább, mert körülöttünk mindenki halkan vihog. Szégyelem nyíltan nekiszegezni a kér­dést, mit is akar mindebből kikerekíteni. »Majd kivárom — gondolom magamban és ez egy kis bátorságot önt belém —, várakozón körülnézek. Különben az is lehet, hogy rosszul hallottam.» Továbbmegyek, a személyzeti irodába, ott is van néhány barátom. Üdvözöljük egymást, én meg leülök a sarokba és hegyezem a fü­lem. Látom, hogy a termelési osztály veze­tője, a Lengyel Ifjúsági Szövetség elnökével beszél. A fiú hirtelen felém pislant és külö­nös hangon, vihogva mondja a termelési osz­tály vezetőjének: — Nem baj, van még időnk, hiszen csak most kezdtük az új évet... É­rzem, hogy szememből kialszik az érte­lem szikrája, zavartan visszahúzódom a szoba sarkába. Ma 1950. december 17-e van, efelől biztos vagyok, tisztán emlékszem, a vasúti jegyemre is ezt a dátumot nyomták. Órámra pislantok, állítólag svájci gyártmány, amelynek, mielőtt megvettem, kicserélték a szerkezetét és a számlapját. Csak dicsőséges svájci hírneve maradt meg. Szóval rápislogok (kissé bizalmatlanul ugyan, hiszen — ne fe­lejtsük el, burzsoá származású —, hátha szabotál tulajdonosa ellen a mi rendszerünk­ben) és látom, pontosan délután fél kettőt mutat. Azt hiszem, jól emlékszem a vasúti jegy dátumbélyegzőjére is, mi az ördögöt ug­ratnak engem? »No — gondolom —, nincs más hátra, majd másképp kapom rajta a mi osztályvezetőn­ket.­ Lopakodva kifelé sompolygok az irodá­ból, de az ajtóban beleütközöm Trsesniak barátomba, az ifjúsági brigád egyik tagjába. — Szervusz — üdvözlöm gyorsan és el­állom az útját, hogy össze ne nézhessen az osztályvezetővel —, mondd csak, hányadika van ma? Elfelejtettem — teszem hozzá rava­szul. De látom, Trsesniak mégis csak beles­hetett az irodába, mert mosolyog, sőt öntel­ten a szemembe nevet. — Nem tudod? Furcsa. Ma 1951. január má­­sodika van. N­em sikerült. Felsóhajtok és indulok az udvarra. Ki megy ott a fal mentén? Hiszen ez Siekanszki! Lehorgasztja a fejét, szomorú képet vág, mint akinek fáj vala­mije. »Na végre — gondolom —, ez a fiú talán hozzáférhetőbb lesz.­ Széles mosollyal megyek elébe. Siekanszki azonban egyre csak mereven bámulja a földet, látom, el akar ke­rülni. — Szervusz, öreg fiú, de régen láttuk egy­mást! Azóta bizonyára nagyszerű ifjúsági bri­gádod van már — szólítom meg a lehető leg­kedvesebb hangon és döbbent csodálkozással figyelem, hogy Siekanszki dühös arca vérbe­­borul: •­ — Hű, de komoly fiú lett belőled — gon­doltam csendben —, íme a példa, mennyire megváltoznak az emberek. A dátumot azon­ban mégiscsak meg kell kérdeznem tőle. Bevezetőül előbb tettetett kedvetlenséggel felnézek az égre (az eső szüntelenül zuhog) és csak úgy mellékesen, közömbös hangon te­szem fel a kérdést: — Mondd csak, hányadika is van máma? Siekanszki még mélyebbre csöngeti a fejét, közömbösen legyint jobbjával és dühös­ szomo­rúsággal mondja: — Számomra talán még csak november kö­zepe. — Ezzel már tovább is megy, még azt is elkerüli, hogy a szemembe nézzen. M­egkövülten álldogáltam egy ideig a gyár­udvar köteepén. A kövér esőcseppek hideg áradata gallérom alá csurgott, vastagon ömlött szemöldökömről arcom redőibe, de ezt jóformán észre sem vettem. »Jól kitoltak ve­lem — gondolom. — Nincs más hátra, el kell mennem az üzemi pártszervezet titkárá­hoz.­ Futva nekivágok, már a küszöbről, ki­fulladva, köszönés nélkül, dühösen nekiron­tok a kérdéssel. — Elvtárs, hányadika van ma? A titkár kezet akar nyújtani, régen ismer­jük egymást, de amikor látja, milyen álla­potban vagyok — enyhén szólva, ingerültnek tetszem — gyorsan kivágja: »Szóval így? Ahá?» — szavaim ideges nyögdécselésben fulladnak, bizonytalanná válók. — Fejemet teszem rá, hogy ez lehetet­len, tévedésről szó sem lehet. A jegyemen ott a dátumbélyegző. A fizetésemet — értik, a fizetésemet — 15-én kaptam meg, két nap­pal ezelőtt. Hát akkor mi van itt körülöt­tem? Mindenki téved. Ma 1950. december 17-e van! A titkár pedig elmosolyodik, úgy nevet, mintha a fejemet cirógatná. Látni rajta, hogy együttérez velem, de tanácstalan. Végül csak annyit mond: — Nem tévedtem, ma 1951. január 2-a van. — Vidáman, boldogan megszorítja a kezem s ezzel el is intézett. Juj — gondolom — vége, nincs több erőm, szaladok a postára, ellenőrzöm a helyzetet. Rohanok, ki a nyitott kapun, lábam alatt csak úgy freccsennek a tócsák, magasra csapódik a sár. Csak az utcán veszem észre, hogy bent felejtettem a kabátomat. No, de bocsá­nat: az ünneplő ruhámat mégsem tehetem tönkre. Még a naptár kedvéért sem. Inkább visszamegyek a kabátért. Bosszúsan megfordulok, már a kapu előtt vagyok, amikor hirtelen ... valami elvakítja a szemem. Győzelem! Ez a látvány fogad. A háta kapuja felett óriási vörös transzpa­rens feszül, körülötte villanylámpák ontják a fényt. Csak most veszem észre, hogy ra­gyognak. Középen Bierut képe, alatta felirat, hatalmas betűkkel: A NAPTÁR KŐRÜL — 1951. január másodika. 10 T­ A »HORTENSIA» ÜVEGHUTA 1950. DECEMBER 16-ÁN TELJESÍTETTE ÉVI TERVÉT! Amikor megjöttem, nem vettem észre, a hutában pedig meg akartak lepni. Valami szorongást érzek mellém baloldalán, ott, ahol , a szív dobog ... Biztosan szűk a kabátom ... Ejnye, ezek a szabók rendesebben is vehet­nének mértéket az emberről... Most már mindent értek. *A »Hortensia— huta számára valóban tegnap kezdődött az új év. Fordította: Baternajz Béla)

Next