Béke és Szabadság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-04 / 1. szám

KOMMUNISTA GYŐZELEM FRANCIAORSZÁGBAN Nagy győzelem született a január 2-i francia választásokon: a Francia Kommunista Párt az anyaországban összeszámlál eddigi szavazatok alapján 145 mandátumot szerzett, 54 mandátummal többet, mint 1951-ben. A kommunista párt ezzel messze maga mö­gött hagyta a legnagyobb polgári pártokat, hiszen a számszerűleg utána következő Pinay-féle mérsékelek csoportja mindössze 94 mandátumot szerzett. A Francia Kommunista Párt Súlyos harcban vívta ki ezt a győzelmet: a reakció 1951-ben a listakapcsolás révén 80 mandá­tumtól fosztotta meg a pártot és most is a listakapcsolás segítségé­vel próbálta elszigetelni — de sikertelenül. A szocialisták vissza­utasították a kommunisták listakapcsolási javaslatát, ezzel szem­ben a Mendes-France-féle radikálisokkal fogtak össze egy kommu­nistaellenes­­baloldali front­ megteremtésére, de együttesen sem kaptak annyi szavazatot, mint a kommunisták. Súlyos vereséget szenvedtek az eddigi kormánytöbbség pártjai, köztük az IMRP, a gaulleista párt maradványai pedig úgyszólván a semmibe fosz­lottak. A kommunista győzelem titka elsősorban az, hogy a francia kommunisták tántoríthatatlanul harcolnak a francia nép érde­keiért, ők állnak a német militarizmus feltámasztása, az észak­afrikai gyarmati terror ellen, a békés tárgyalások, a genfi szellem térhódításáért vívott harc élén. Az elmúlt év nemzetközi eseményei igazolták a kommunista politika helyességét. A választáson sorra buktak ki azok a politikusok, akiknek neve a vietnami háborúhoz, az algíri és marokkói terrorhoz fűződik. A francia választások súlyos csapást mértek a hidegháború politikájára. A francia nép a jelenlegi politika megváltoztatását követeli A jelenlegi politika megváltoztatása azonban elképzelhe­tetlen az ország legnagyobb pártjának, a Francia Kommunista Pártnak közreműködése nélkül. Fél esztendeje sincs még, hogy ön külön Constellation-gépén átröpült öreg földrészünkre, Európába, mely annyira mégsem öreg, hogy mindent elfelejtett volna. Emlékszik még az ön érdemeire, Eisenhower úr, amelyeket mint katonai főparancsnok szerzett a gyilkos német militarizmus megsemmi­sítésébe­n. Emlékszik az ön katonáira, akik az Elba folyónál boldogan ölel­keztek össze szovjet bajtársaikkal. De emlékszik erre a fél év előtti út­ra is. Az ön békülékeny szavaira a genfi Salle du Conseil-ben, a kormány­fői értekezleten. Átlátta ön is , mit is tehet most ma egy nyugati államférfi, aki nem akarja teljesen fumigálni a népek, saját népe véleményét? —, hogy a hidegháború oktalan, rossz, ered­ménytele­n politika. Elnök úr július­ban ezt mondta Genfben: “Nem min­dig szükséges, hogy az emberek egy­formán gondolkodjanak és higgyenek ahhoz, hogy együtt dolgozhassanak. A fő dolog, hogy senki se próbálkozzék erőszakkal vagy ravaszsággal kivívni a maga meggyőződésének diadalát, és rendszerét azokra rákényszeríteni, akik azt nem kívánják.* Akárhogy nézegetem ezt a kijelen­tést, nem tudom másképp értelmezni, mint úgy, hogy ön — más fogalma­zásban, de — ugyanazt fejezte ki, amit mi is vallunk. A két rendszer békés egymás mellett élésének lehetőségét. Valóban sok mindenről más a véle­ményünk nekünk, mint önöknek oda­át. De ez nem lehet akadálya annak, hogy a béke útját közösen keressük. Mifelénk senkinek nem jutna eszébe, hogy Önöket egy és más, nekünk nem tetsző dologról leszoktasson. Arról pél­dául, hogy a pénzt mindennél jobban tiszteljék, dicsőítsék a magánvállalko­zást, szeressék a különböző ízű cock­­taileket és lábukat feltegyék az asztalra. Örömmel fogadtuk, hogy ön szerint sem szabad »erőszakkal és ravaszság­gal« ránk kényszeríteni azt, amit mi nem kívánunk. De úgy látszik, Elnök Úr feledéke­nyebb mint mi. Többen odaát, túl az Óceánon — Elnök Úr, ön is — kará­csonyt, a szeretet ünnepét találták alkal­mas időpontnak arra, hogy nyíltan be­avatkozzanak belügyeinkbe. Mindennek lehet tekinteni ezeket a­­karácsonyi üd­vözleteket­, csak szívélyeseknek nem. Engedje meg, hogy ne vegyük át ezeket az üzeneteket — nincsen köszönet ben­nük. Nem tudom, mire való újra felele­veníteni az ön pártjának az előző vá­lasztáson nagyon portált jelszavát, — a »felszabadítást”. Emlékezzék csak: az ön elnökké választását nem ez a jel­szó bizosította, hanem az, hogy meg­ígérte a gyötrődő amerikai anyáknak: hazahozza fiaikat Koreából. Önök most új választás előtt állnak; talán ehhez van megint szükségük arra, hogy a mi »felszabadításunkról” szónokoljanak? Köszönjük — semmi kedvünk, hogy akár ilyen formában is részesei legyünk a választási marakodásnak. Ezekben a »karácsonyi üzenetek­­ben nemcsak arról van szó, hogy imád­koznak a népi demokratikus országok­ban fennálló rendszer megváltoztatá­sáért. Ha még csak imádkoznának! De nyíltan megígérik az Egyesült Államok támogatását e változáshoz. Elhiggyük, hogy Ön, a fasizmus­ellenes harc egyik vezérlő katonája, a genfi szellem egyik megteremtője ilyen ellensége volna népünknek? Ön ideto­­loncolná nyakunkra az Eszterházy­­fattyakat, a bankár-ivadékokat? Vissza akarna taszítani bennünket a korba, melyben az urak óvták birtokukat a nép ellen s mint József Attila írta: »... kitántorgott Amerikába (igen, Elnök Úr, az ön országába!) másfél­­millió emberünk*? Azt a világot akar­nák itt vissza, melyben (most egy mai költőnket, Illyés Gyulát idézem tanú­nak) »30 000 halvaszületett kisded* mu­tatta nyomorunk, s a szegénység, »kik ...a nyálukat nyelik«? Nem, nem! Ma nálunk nem ez a vi­lág van, amelyben csak csoda lenne, ha előkelő helyen látnánk »egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt*. Ma nálunk ők, a dolgozó nép fiai ülnek az irányító posztokon, a színházak széksoraiban és a bírói emelvényen. Az fáj, hogy (ó, megint csak egy költőnk, Ady Endre jó tanúnak) »urak, papok dölyfét, ím, eleget tűrtük*? Az fáj, hogy »ez az or­szág a mi országunk, itt most már a mi kezünk épít«? Ez fáj? De miért? Ön és a többi ka­rácsonyi üzenő, valóban azt hiszi, hogy ilyen módon (erőszakkal? ravaszság­gal?) ránk kényszerítheti a Horthy­­maradványokat, a kisalföldi hercege­ket, a csepeli bárókat, a Nádor és Sas utcai firmákat, a nacionalizmus ideológusait, a pálcás ispánokat, a ko­­rcettokat és a csendőrporoszlókat? És ami mindezekkel együtt jár: a tébécét, a csecsemőhalandóságot, a munkanél­küliséget, a köpködőt, a barlanglakáso­kat, a szégyent és a megaláztatást? Gondolják, hogy népünk erre vá­gyik? Gondolják, hogy önöknek jo­guk van egy egyenrangú nemzetnek, az ENSZ tagjának a belső életébe ilyen nyersen beavatkozni? Mi azt gondoljuk, hogy ehhez nincs joguk. Még önnek sincs joga, Elnök Úr, előírni, hogy mi módon éljünk. Bi­zonyára roppant felháborodna ön is, az egész amerikai nép is, ha innen bár­ki hasonló üzenetet intézett volna Amerikához. Ez azonban nálunk senki­nek sem jut eszébe. Emlékeztetni szeretném N. A. Bulga­­nyinnak a Telenews televíziós és film­híradótársaság útján az amerikai nép­hez intézett üzenetére. Ez jó üzenet, őszinte és jószándékú. A megértésről, a békés együttműködésről szól és nem igyekszik egyenetlenséget szítani. Ha Elnök úr is ilyen üzenetet intézett volna hozzánk, ezzel a genfi szellem erősödött volna. Sajnos, »karácsonyi üzenetek mintha más szellemet szol­gálna... Tisztelettel. HARRIMAN ÚR MILLIÓI! N. Sz. Hruscsov december 29-i beszédében foglalko­zott azokkal a­­karácsonyi üzenetekkel­, amelyeket egyes amerikai vezetők a népi demokráciák népeihez intéztek. Az üzenetek szerzői közül külön kiemelte W. Avereil Harriman amerikai üzletembert, aki­­azt akarja, hogy ezekbe az országokba ne csak a kapitalisták térjenek vissza, hanem maga is láthatólag továbbra is garázdál­kodni szeretne Magyarország gazdasági életében, ahogyan ezt azét ott tette, mielőtt Magyarországon megvalósult volna a népi demokrácia hatalma­. Mi köze volt Harriman-nek Magyarországhoz? Harri­man, akinek hatalmas családi bankja, a Brown Bros. Harriman and Co. az egész amerikai a­tomnyensanyag­­bányászatot ellenőrzi, 1920 óta szoros kapcsolatban van a hírhedt Morgan-cso­port­tal, mint a Guaranty Trust Com­pany vezérigazgatója. A Morgan-csoport a Horthy-fasizmus egyik szilárd ■támasza volt; a csoport egyik bankja, a Speyer-bankház fedezte a Horthy-rendszer gazdasági megmentését célzó úgynevezett népszövetségi kölcsön tetemes részét. Ugyan­csak a Mangan-csoport­ ügynöke, Jeremiah Smith lett havi 5000 dolláros javadalmazással Magyarország népszö­vetségi főbiztosa. Az amerikai haladó magyar munkások világosan felismerték­­Morganék szerepét, amint ez az Új Előre című lap 1925. október 31-i számából kiderül: -Amerikai munkások! Tudjátok-e azt, hogy Horthy fa­siszta kormányát a Wall Street milliói pénzeik? Azok a milliók, amelyeket ti teremtettetek. Tudjátok-e, hogy a Morgan-ház egyik ügynöke a Horthy-kormány igazi pénzügyminisztere?« Morganék hét bőrt nyúztak le a kölcsön­ökról. Ami­kor például 1925-ben a Speyer-bankház kölcsönt folyó­sított a magyar városoknak, papíron 5 millió dollárt utalt ki, de a városok csak 3,8 milliót kaptak kézhez. A kama­tot és a törlesztést természetesen az 5 millió után kellett fizetni. Hasonlóképpen Monganék egyik bankja, a Ban­kers Trust 1927-ben 700 000 dollár tiszta nyereséget vá­gott zsebre a Budapestnek nyújtott 20 millió dolláros kölcsönből. 1931-ben a Horthy-állam több mint 4 milliárd pengős külföldi adósságából már egyharmadnyi rész jutott Monganékra és társaikra. A rengeteg kamatot, törlesz­tést, osztalékot a magyar dolgozó népből préselték ki: egész Európában nálunk volt a legsúlyosabb a forgalmi adó; csak a Horthy-fasizmus első tíz évében több mint 100 000 dolgozó vándorolt ki az országból . Morganék sok millió dollárjára tapadt a magyar nép vére és verejtéke. Harriman azonban nemcsak a Mangán-csoport egyik vezetőjeként fosztogatta Magyarországot, családi cége a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank részvényeinek nagy részét birtokolva, a kisparasztok ezreit tette tönkre az uzsorakölcsönökkel, ellenőrizte a Salgótarjáni Kőszént, a Budapesti Salgótarjáni Gépgyári­ és Vasöntödét, a Sal­gótarjáni Palackgyárat, a General Electric főrészvényese­ként pedig 100 000 Ganz-rész­vényt tartott a kezében. Amikor Harriman profitja a harmincas évek elején úgy kívánta, háromezer munkást tettek ki a Ganz-gyárból az utcára és az 1933-ban­­Magyarországra ellátogató Dulles, a jelenlegi amerikai külügyminiszter ugyancsak Harri­man megbízásából eszközölte ki, hogy 850 munkást bo­csássanak el a Salgótarjáni Kőszéntől. Harrimannak hatalmas befektetései volta­k Német­országban, Lengyelországban és Kínában is. Ezeket is elvesztette Az atomfegyverek gyártása ugyan némileg kárpótolta, hiszen 1 font uránérc ára az 1948. évi 35 cent­ről 3,5 dollárra emelkedett, d­e Harriman úr — mivel a profitból sohasem elég — szeretné visszaszerezni régi, jövedelmező vadászterületeit, köztük a magyarországit. Ezért gyártott ő is­­karácsonyi üzenetet­, amelyben a hazánkból kielőrudult nagybirtokosok és gyárosok vissza­téréséért imádkozik. Ez Harriman szempontjából teljesen érthető. A magyar nép szempontjából viszont teljesen érthető az, hogy élesen visszautasítja az ilyen durva be­avatkozást, mert sokáig érezte, hogy milyen a nyomor, a munkanélküliség, egy évtizede pedig tudja, milyen az élet Harriman és a harrimanok nélkül. 5

Next