Béke és Szabadság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-04 / 1. szám
KOMMUNISTA GYŐZELEM FRANCIAORSZÁGBAN Nagy győzelem született a január 2-i francia választásokon: a Francia Kommunista Párt az anyaországban összeszámlál eddigi szavazatok alapján 145 mandátumot szerzett, 54 mandátummal többet, mint 1951-ben. A kommunista párt ezzel messze maga mögött hagyta a legnagyobb polgári pártokat, hiszen a számszerűleg utána következő Pinay-féle mérsékelek csoportja mindössze 94 mandátumot szerzett. A Francia Kommunista Párt Súlyos harcban vívta ki ezt a győzelmet: a reakció 1951-ben a listakapcsolás révén 80 mandátumtól fosztotta meg a pártot és most is a listakapcsolás segítségével próbálta elszigetelni — de sikertelenül. A szocialisták visszautasították a kommunisták listakapcsolási javaslatát, ezzel szemben a Mendes-France-féle radikálisokkal fogtak össze egy kommunistaellenesbaloldali front megteremtésére, de együttesen sem kaptak annyi szavazatot, mint a kommunisták. Súlyos vereséget szenvedtek az eddigi kormánytöbbség pártjai, köztük az IMRP, a gaulleista párt maradványai pedig úgyszólván a semmibe foszlottak. A kommunista győzelem titka elsősorban az, hogy a francia kommunisták tántoríthatatlanul harcolnak a francia nép érdekeiért, ők állnak a német militarizmus feltámasztása, az északafrikai gyarmati terror ellen, a békés tárgyalások, a genfi szellem térhódításáért vívott harc élén. Az elmúlt év nemzetközi eseményei igazolták a kommunista politika helyességét. A választáson sorra buktak ki azok a politikusok, akiknek neve a vietnami háborúhoz, az algíri és marokkói terrorhoz fűződik. A francia választások súlyos csapást mértek a hidegháború politikájára. A francia nép a jelenlegi politika megváltoztatását követeli A jelenlegi politika megváltoztatása azonban elképzelhetetlen az ország legnagyobb pártjának, a Francia Kommunista Pártnak közreműködése nélkül. Fél esztendeje sincs még, hogy ön külön Constellation-gépén átröpült öreg földrészünkre, Európába, mely annyira mégsem öreg, hogy mindent elfelejtett volna. Emlékszik még az ön érdemeire, Eisenhower úr, amelyeket mint katonai főparancsnok szerzett a gyilkos német militarizmus megsemmisítésében. Emlékszik az ön katonáira, akik az Elba folyónál boldogan ölelkeztek össze szovjet bajtársaikkal. De emlékszik erre a fél év előtti útra is. Az ön békülékeny szavaira a genfi Salle du Conseil-ben, a kormányfői értekezleten. Átlátta ön is , mit is tehet most ma egy nyugati államférfi, aki nem akarja teljesen fumigálni a népek, saját népe véleményét? —, hogy a hidegháború oktalan, rossz, eredménytelen politika. Elnök úr júliusban ezt mondta Genfben: “Nem mindig szükséges, hogy az emberek egyformán gondolkodjanak és higgyenek ahhoz, hogy együtt dolgozhassanak. A fő dolog, hogy senki se próbálkozzék erőszakkal vagy ravaszsággal kivívni a maga meggyőződésének diadalát, és rendszerét azokra rákényszeríteni, akik azt nem kívánják.* Akárhogy nézegetem ezt a kijelentést, nem tudom másképp értelmezni, mint úgy, hogy ön — más fogalmazásban, de — ugyanazt fejezte ki, amit mi is vallunk. A két rendszer békés egymás mellett élésének lehetőségét. Valóban sok mindenről más a véleményünk nekünk, mint önöknek odaát. De ez nem lehet akadálya annak, hogy a béke útját közösen keressük. Mifelénk senkinek nem jutna eszébe, hogy Önöket egy és más, nekünk nem tetsző dologról leszoktasson. Arról például, hogy a pénzt mindennél jobban tiszteljék, dicsőítsék a magánvállalkozást, szeressék a különböző ízű cocktaileket és lábukat feltegyék az asztalra. Örömmel fogadtuk, hogy ön szerint sem szabad »erőszakkal és ravaszsággal« ránk kényszeríteni azt, amit mi nem kívánunk. De úgy látszik, Elnök Úr feledékenyebb mint mi. Többen odaát, túl az Óceánon — Elnök Úr, ön is — karácsonyt, a szeretet ünnepét találták alkalmas időpontnak arra, hogy nyíltan beavatkozzanak belügyeinkbe. Mindennek lehet tekinteni ezeket akarácsonyi üdvözleteket, csak szívélyeseknek nem. Engedje meg, hogy ne vegyük át ezeket az üzeneteket — nincsen köszönet bennük. Nem tudom, mire való újra feleleveníteni az ön pártjának az előző választáson nagyon portált jelszavát, — a »felszabadítást”. Emlékezzék csak: az ön elnökké választását nem ez a jelszó bizosította, hanem az, hogy megígérte a gyötrődő amerikai anyáknak: hazahozza fiaikat Koreából. Önök most új választás előtt állnak; talán ehhez van megint szükségük arra, hogy a mi »felszabadításunkról” szónokoljanak? Köszönjük — semmi kedvünk, hogy akár ilyen formában is részesei legyünk a választási marakodásnak. Ezekben a »karácsonyi üzenetekben nemcsak arról van szó, hogy imádkoznak a népi demokratikus országokban fennálló rendszer megváltoztatásáért. Ha még csak imádkoznának! De nyíltan megígérik az Egyesült Államok támogatását e változáshoz. Elhiggyük, hogy Ön, a fasizmusellenes harc egyik vezérlő katonája, a genfi szellem egyik megteremtője ilyen ellensége volna népünknek? Ön idetoloncolná nyakunkra az Eszterházyfattyakat, a bankár-ivadékokat? Vissza akarna taszítani bennünket a korba, melyben az urak óvták birtokukat a nép ellen s mint József Attila írta: »... kitántorgott Amerikába (igen, Elnök Úr, az ön országába!) másfélmillió emberünk*? Azt a világot akarnák itt vissza, melyben (most egy mai költőnket, Illyés Gyulát idézem tanúnak) »30 000 halvaszületett kisded* mutatta nyomorunk, s a szegénység, »kik ...a nyálukat nyelik«? Nem, nem! Ma nálunk nem ez a világ van, amelyben csak csoda lenne, ha előkelő helyen látnánk »egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt*. Ma nálunk ők, a dolgozó nép fiai ülnek az irányító posztokon, a színházak széksoraiban és a bírói emelvényen. Az fáj, hogy (ó, megint csak egy költőnk, Ady Endre jó tanúnak) »urak, papok dölyfét, ím, eleget tűrtük*? Az fáj, hogy »ez az ország a mi országunk, itt most már a mi kezünk épít«? Ez fáj? De miért? Ön és a többi karácsonyi üzenő, valóban azt hiszi, hogy ilyen módon (erőszakkal? ravaszsággal?) ránk kényszerítheti a Horthymaradványokat, a kisalföldi hercegeket, a csepeli bárókat, a Nádor és Sas utcai firmákat, a nacionalizmus ideológusait, a pálcás ispánokat, a korcettokat és a csendőrporoszlókat? És ami mindezekkel együtt jár: a tébécét, a csecsemőhalandóságot, a munkanélküliséget, a köpködőt, a barlanglakásokat, a szégyent és a megaláztatást? Gondolják, hogy népünk erre vágyik? Gondolják, hogy önöknek joguk van egy egyenrangú nemzetnek, az ENSZ tagjának a belső életébe ilyen nyersen beavatkozni? Mi azt gondoljuk, hogy ehhez nincs joguk. Még önnek sincs joga, Elnök Úr, előírni, hogy mi módon éljünk. Bizonyára roppant felháborodna ön is, az egész amerikai nép is, ha innen bárki hasonló üzenetet intézett volna Amerikához. Ez azonban nálunk senkinek sem jut eszébe. Emlékeztetni szeretném N. A. Bulganyinnak a Telenews televíziós és filmhíradótársaság útján az amerikai néphez intézett üzenetére. Ez jó üzenet, őszinte és jószándékú. A megértésről, a békés együttműködésről szól és nem igyekszik egyenetlenséget szítani. Ha Elnök úr is ilyen üzenetet intézett volna hozzánk, ezzel a genfi szellem erősödött volna. Sajnos, »karácsonyi üzenetek mintha más szellemet szolgálna... Tisztelettel. HARRIMAN ÚR MILLIÓI! N. Sz. Hruscsov december 29-i beszédében foglalkozott azokkal akarácsonyi üzenetekkel, amelyeket egyes amerikai vezetők a népi demokráciák népeihez intéztek. Az üzenetek szerzői közül külön kiemelte W. Avereil Harriman amerikai üzletembert, akiazt akarja, hogy ezekbe az országokba ne csak a kapitalisták térjenek vissza, hanem maga is láthatólag továbbra is garázdálkodni szeretne Magyarország gazdasági életében, ahogyan ezt azét ott tette, mielőtt Magyarországon megvalósult volna a népi demokrácia hatalma. Mi köze volt Harriman-nek Magyarországhoz? Harriman, akinek hatalmas családi bankja, a Brown Bros. Harriman and Co. az egész amerikai atomnyensanyagbányászatot ellenőrzi, 1920 óta szoros kapcsolatban van a hírhedt Morgan-csoporttal, mint a Guaranty Trust Company vezérigazgatója. A Morgan-csoport a Horthy-fasizmus egyik szilárd ■támasza volt; a csoport egyik bankja, a Speyer-bankház fedezte a Horthy-rendszer gazdasági megmentését célzó úgynevezett népszövetségi kölcsön tetemes részét. Ugyancsak a Mangan-csoport ügynöke, Jeremiah Smith lett havi 5000 dolláros javadalmazással Magyarország népszövetségi főbiztosa. Az amerikai haladó magyar munkások világosan felismertékMorganék szerepét, amint ez az Új Előre című lap 1925. október 31-i számából kiderül: -Amerikai munkások! Tudjátok-e azt, hogy Horthy fasiszta kormányát a Wall Street milliói pénzeik? Azok a milliók, amelyeket ti teremtettetek. Tudjátok-e, hogy a Morgan-ház egyik ügynöke a Horthy-kormány igazi pénzügyminisztere?« Morganék hét bőrt nyúztak le a kölcsönökról. Amikor például 1925-ben a Speyer-bankház kölcsönt folyósított a magyar városoknak, papíron 5 millió dollárt utalt ki, de a városok csak 3,8 milliót kaptak kézhez. A kamatot és a törlesztést természetesen az 5 millió után kellett fizetni. Hasonlóképpen Monganék egyik bankja, a Bankers Trust 1927-ben 700 000 dollár tiszta nyereséget vágott zsebre a Budapestnek nyújtott 20 millió dolláros kölcsönből. 1931-ben a Horthy-állam több mint 4 milliárd pengős külföldi adósságából már egyharmadnyi rész jutott Monganékra és társaikra. A rengeteg kamatot, törlesztést, osztalékot a magyar dolgozó népből préselték ki: egész Európában nálunk volt a legsúlyosabb a forgalmi adó; csak a Horthy-fasizmus első tíz évében több mint 100 000 dolgozó vándorolt ki az országból . Morganék sok millió dollárjára tapadt a magyar nép vére és verejtéke. Harriman azonban nemcsak a Mangán-csoport egyik vezetőjeként fosztogatta Magyarországot, családi cége a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank részvényeinek nagy részét birtokolva, a kisparasztok ezreit tette tönkre az uzsorakölcsönökkel, ellenőrizte a Salgótarjáni Kőszént, a Budapesti Salgótarjáni Gépgyári és Vasöntödét, a Salgótarjáni Palackgyárat, a General Electric főrészvényeseként pedig 100 000 Ganz-részvényt tartott a kezében. Amikor Harriman profitja a harmincas évek elején úgy kívánta, háromezer munkást tettek ki a Ganz-gyárból az utcára és az 1933-banMagyarországra ellátogató Dulles, a jelenlegi amerikai külügyminiszter ugyancsak Harriman megbízásából eszközölte ki, hogy 850 munkást bocsássanak el a Salgótarjáni Kőszéntől. Harrimannak hatalmas befektetései voltak Németországban, Lengyelországban és Kínában is. Ezeket is elvesztette Az atomfegyverek gyártása ugyan némileg kárpótolta, hiszen 1 font uránérc ára az 1948. évi 35 centről 3,5 dollárra emelkedett, de Harriman úr — mivel a profitból sohasem elég — szeretné visszaszerezni régi, jövedelmező vadászterületeit, köztük a magyarországit. Ezért gyártott ő iskarácsonyi üzenetet, amelyben a hazánkból kielőrudult nagybirtokosok és gyárosok visszatéréséért imádkozik. Ez Harriman szempontjából teljesen érthető. A magyar nép szempontjából viszont teljesen érthető az, hogy élesen visszautasítja az ilyen durva beavatkozást, mert sokáig érezte, hogy milyen a nyomor, a munkanélküliség, egy évtizede pedig tudja, milyen az élet Harriman és a harrimanok nélkül. 5