Béke és Szabadság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-25 / 4. szám
vidám versekről, elmés mulatságokról és egy derűs rajzkönyvről Nem azért írok vidám könyvekről, mert szép farsangnak vagyon most az ő ideje — grácia árva fejemnek és stílusomnak! úgy látszik nagyon belemélyedtem a »Vidám magyar versek» régebbieinek nyelvezetébe... —, hanem írok róluk azért, mert most történetesen egyszerre jelent meg egy csokorra való mulatságos és mulattató könyv. Kétségtelen, hogy a derűs könyv hiánycikknek számított. (Ez már nem Csokonai és Fazekas Mihály irálya...) A Magvető Vidám Könyvek sorozata után — ez meg elég ritkán jelenik meg! — most jólesik négy másfajta humoros könyvet olvasgatni. Mind a négy más-más műfaj. A .,vidám magyar versek” ötletben, kötésben, kiállításban és kedvességben is édestestvére a nagysikerű »Virágom, virágoménak, a Magvető szerelmes vers gyűjteményének. Aki a tavasszal ezzel a kötettel hódítgatta szíve választottját, most kedveskedjék neki a vidám testvérkével és mulassanak jól! Jelzem, egyedül olvasva is pompás szórakozás... A kötetet Dalos László, a magyar irodalomnak, régebbinek, réginek, újnak kiváló ismerője állította össze. Nem lehetett könnyű dolga. A magyar lírának, büszkeségünknek, örök kincsünknek, a világirodalom boltozatán egyre fényesebben tündöklő csillagunknak nem at humor a legjellemzőbb vonása, és éppen a legnagyobbak ragyognak tudatunkban a komoly szenvedély füzében. Ez a válogatás arra is jó volt, hogy eszünkbe juttassa, előtérbe helyezze költészetünk vidám, derűs,humoros, szatirikus, andalítóan naiv, vagy perzselőn gunyoros darabjait. Dalos László a válogatást szerencsés kézzel, jó érzékkel végezte. Néhány vidám népdallal kezdi (»Egy nagyorrú baba úgy nálunk kapott vör...» — ez az első), majd a XVI—XVII. század jellegzetes, táncos ütemű versei következnek. Tinódi Sebestyén 1553-ban alaposan kiverselte azokat az udvarbirákat és kulcsárokat, akik a költőnek és lovának szánt ablakot »régyistromba ők mind beírják, mert az úréból magoknak lopják ...»A »Vén asszony borjút őriz» kezdetű táncnótától és a »Mívesek lakodalmá»-tól, annak is csudás régi szavaitól, nyelvbéli jóízeitől az ember valósággal megrészegszik. A bor egyébként is főszerepet visz e régi versekben, sok tréfás, dicsérő vagy korholó szól a bornemisszákról és a bormegisztákról, Barcsay Ábrahám szavával az »tikányosokról». A vaskos humornak vérbő képviselője Faludi Ferenc verse, »Nincsen neve», egy kikapós agglantról, azaz vénasszonyról Daykán, Kazinczyn, Fazekason át jutunk el Csokonaiig és már benne is vagyunk a vidám versek vitorlásán, a magyar irodalom főáramában. Csokonainál már a pajkos, borízű tréfák mellett helyett hangot kap a keserédes, líránknak ez a jellemző árnyalata: »Búcsú a magyar múzsáktól». Vörösmartytól itt van persze a »Petiké», a »Loboda kedve», a »Gábor diák», de vajon nem lett volna-e helyesebb — és gazdaságosabb — a »Fóti dal» helyett több epigrammát bevenni? Az antológiának maga a műfaja olyan, persze, hogy ki-ki a gusztusa és az emlékei szerint válogatná össze és csak a rádió teheti meg, hogy a kritikusokat odahívja a mikrofon elé: állítsd össze te a műsort! Hát ha ennek az antológiának a szerkesztését rám bízták volna — amit ől Euterpé és Erato múzsaasszonyok kegye szerencsére megmentett! —, mindenben egyetértettem volna Dalos válogatásával, annál is inkább, mert olyan verseket is előásott, amelyeket nem ismertem. De... de belevettem volna legalább ízelítőnek néhány részletet »A helység kalapácsá»-ból és a »Nagyidői cigányok»-ból, mert e nélkül a mosolygó Petőfi és a keservesen gúnyos-öngúnyos Arany arculata nem lehet teljes. Karinthy Frigyes »így írtok ti»-jével is kissé szűkmarkú a kötet, Adyval meg túlságosan adakozó, hiszen a »Májusi zápor után» mégsem nevezhető vidám versnek... De milyen igazi és szinte teljesnek mondható költői és írói arcot mutat e kötetben is József Attila! Sok olvasó, főképpen fiatalok, egyoldalúan komor és morc József Attila-élményének bizonyos egészséges helyesbítését is szolgálhatja a »Csengő», a »Csin-bin», a »Párizsi anzix» és a többi tíz vers, mely a mosolygó, nevető, tréfálkozó fiatal férfit, az élet kedvelőjét és értőjét adja nekünk. A ma élőknek s azok közül is a legfiatalabbnak■ bőséges helyet kínált ez a gyűjtemény. Itt valósággal úttörő jellegű, hiszen élő költészetünket Illyéstől kezdve Zelken és Benjáminon át Csanádiig, Jobbágyig, Síposig, Simonig, Juhászig, Eörsiig, Nagy Lászlóig még senki sem vette ebből a szempontból számba. Kónyától, Képestől, Devecseritől több rövidebb vidám vagy szatirikus vers is belefért volna, ha legfiatalabb költőink nem imádnák a mérföldes költeményeket... A másik vidám könyv szintén antológia, de egészen más. Címe :,Elmés mulatságok", szerzője, szerkesztője, válogatója, felfrissítője, újjáteremtője — egyszóval írója Kolozsvári Grandpierre Emil. Mai irodalmunknak ez az egyik legszellemesebb írója, ízes magyarságú stilisztája ugyanis arra vállalkozott, hogy összegyűjti, illetve újra összegyűjti a magyar anekdótakincset. Az anekdóta, mint tudjuk, jóízű történet, amely mégsem azonos a viccel. Kolozsvári Grandpierre bevezetőjében, mely nem kevésbé elmés, mint kötetének darabjai, megkísérli megvonni a határt anekdóta és vicc között. »Egyik legjellemzőbb különbség — írja — abban van, hogy az anekdóta a múltban játszódik, a vicc a jelenben. Csattanó dolgában nem feltétlenül különbözik a két műfaj. Van ugyan csattanó nélküli vicc is, az úgynevezett favicc, de a vicc e formájában éppen az szolgáltatja a humort, hogy mindenki csattanót vár. Sok anekdótának van csattanója, soknak azonban nincs.» Az olvasó itt ne higygyen egészen a szerzőnek: van ezeknek az anekdótáknak csattanójuk, mégpedig kevés híján mind szellemes, kedves vagy harsány, olykor megmosolyogtató, máskor elgondolkoztató, néha megkacagtató, gyakran hangosan megbruhadáztató. Természetes, hogy az író az anekdotákat nem maga találta ki. Akkor nem volnának anekdoták, hanem karcolatok, vagy novellák, vagy humoreszkek. Meglévő anekdotákat gyűjtött össze Kónyi János fastrázsamesternek 1782-ben megjelent gyűjteményétől kezdve Asztay József múltszázadközépi könyvén át, amelynek jellemző címe »Szellemi omnibusz kéjutazásra az élet utain», Jókain, Mikszáthon, Tóth Bélán át egészen a mai népköltési gyűjteményekig. Az »Elmés mulatságok» azonban sokkal több, mint a gyűjtemények gyűjteménye. Kolozsvári Grandpierre kiváló érdeme az, hogy hármas feladatot végzett el. Először kiválogatta a legjobb anekdótákat és itt a legjobb nem egyszerűen a legnevettetőbb, hanem a legtöbbet mondó is. Másodszor egységes nyelvre írta át őket. Ez a nyelvezet enyhén régies és enyhén népies. Az olvasó érzi, hogy a történetek a múltban játszódnak, de azért a jelennek is szólnak. Az író szemmel látható belső gyönyörűséggel élt gazdag magyar szókincsével. E stílusban csak a »kend» gyakori használatát vélem fölöslegesnek, néhol zavarónak. Harmadszor — és ez a szerző fő érdeme, a kötet nevezetessége a Kolozsvári Grandpierre egy sereg új anekdóta-hőst teremtett, jellegzetes, feledhetetlen alakokat és a meglévő anekdótákat e figurákra aggatta rá. Ilyenek az iszákos Tikmonyi uram, a kétbalkezes Tutyák Vince, Nyuvasztács doktor, meg a viperanyelvű Csikaszi, a zugügyvéd, Zsebesi uram, a fukar gazdag, no meg Csinnadári, a világotjárt obsitos. Már a nevek is milyen sokatmondóan mulatságosak! Nem kétséges, hogy bevonulnak az irodalomba a hagyományos magyar anekdóta-hősök: Mátyás király meg a bolondja, Bernát Gazsi, Háry János mellé. Győry Miklós rajzai szellemesek, eredetiek, csak egyik-másik figurát túlságosan a karikatúra felé torzította. A karikatúra a műfaja, az életeleme, maga teremtette világa Kajánnak és könyvének, melynek kettős értelmű címe: »Kaján rajzok". Hadd szögezem le mindjárt, hogy e rajzok jellege szellemes, nevettető, bájos, elgondolkoztató, vitriolos, balzsamos, hol a veséig, hol a szívig ér, de nem kaján. A kaján ember örül a más hibájának, Kaján, a rajzoló humanista: fáj neki a rossz, a fonák, a hamis és azért hegyes ceruzájával nagyot döf, de közben félszemével odasandít: azért nagyon ne fájjon az áldozatnak, hiszen ember szegény, mint én... Ezért Kaján rajzain nem csak mulatni lehet (csak ez a legnagyobb dolog), hanem szeretni is őket, ami még a mulatságnál is nagyobb. A híres Páfrány mester sorozat mellett nekem a Hóbortos ötletek tetszettek a legjobban. A könyvet egyébként (Magvető kiadás) elkapkodták, ami okulásul szolgálhatna más karikaturistáknak, más kiadóknak és az Állami Könyvterjesztőnek is. (Ebből csak egy van.) Boldizsár Iván 10