Béke és szocializmus, 1965. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1965-07-01 / 7. szám

igen komoly. A „háborús párt” (így nevezi az amerikai sajtó a Penta­gonban és a külügyminisztériumban ülő ultrareakciósokat) ma az Egye­sült Államokban mindinkább felülkerekedik, a világ népeire nézve egyre veszélyesebb erővé válik. A vietnami agresszió terjedésének fő okai politikai és stratégiai jellegűek. Hátterükben az imperialista­­monopóliumok gazdasági érde­kei húzódnak meg. Ma már nem titok, hogy a vietnami agresszió kiter­jesztésének tervét még az elnökválasztások előtt kidolgozták, de azért nem fogtak hozzá végrehajtásához, hogy Johnson saját politikai cél­jaira használhassa ki az Egyesült Államok népének béketörekvéseit. Éppen ezért a Pentagon a választások idején Goldwatert tette meg agresszív terve szócsövéül. Az amerikai nép óriási többsége elvetette ezt a tervet, de ez egyáltalán nem gátolta a Johnson-kormányt abban,­­ hogy nekilásson annak végrehajtásához. Az Egyesült Államok uralkodó köreiben hosszú ideig éles ellenté­tek álltak fenn abban a kérdésben, hogy Délkelet-Ázsiában hogyan próbálják elérni politikai, stratégiai céljaikat. Az egyik szárny az úgy­nevezett „védelmi” politika mellett szállt síkra, vagyis azt akarta, hogy a helyi népesség segítségével folytassanak agresszív háborút, az Egye­sült Államok fegyveres erői pedig töltsék be az „instruktorok és ta­nácsadók” szerepét. Ez a szárny úgy gondolta, hogy ez is elegendő a dél-vietnami felszabadító mozgalom elfojtásához. Csakhogy ezt a tervet nem sikerült megvalósítaniuk. Dél-Vietnam hősi népe egyik győzelmet a másik után aratta. Felszabadította Dél-Vietnam területének négy­ötöd részét és kész volt a hátralevő terület felszabadítására is. Az Egye­sült Államokat nagyjából ugyanolyan katonai vereség fenyegette, ami­lyen a francia imperializmust érte. A Pentagonnak választania kel­lett: vagy jószántából elvonul, vagy még jobban belesüllyed a katonai kalandokba. Az uralkodó körök másik szárnyának, amely síkraszállt az amerikai fegyveres erőknek az agresszióban való nyílt részvétele, s az intervenciónak a Vietnami Demokratikus Köztársaság területére való kiterjesztése mellett, a katonai vereségekre spekulálva, sikerült a maga politikai irányvonalát érvényre juttatnia. Az Egyesült Államok vezető körei között sohasem voltak komoly nézeteltérések arra vonatkozólag, hogy az Egyesült Államoknak miért kell Vietnamban maradnia. Az amerikai imperializmusnak régóta megvan már a terve arra, hogy miképpen használja majd fel a saját érdekében a régi nyugat-európai gyarmatbirodalmak összeomlását. Olyan „elméletet” konstruált, amely szerint a gyarmati birtokok szét­hullása után „vákuum” keletkezik. Kidolgozta a „kis” ás „helyi” há­borúk stratégiáját, hogy meggátolja a népeket függetlenségük kivívá­sában és utat törjön a neokolonializmusnak. Agressziója igazolására az imperializmus bábkormányokat juttatott hatalomra és e „törvényes és baráti” kormányoknak, „kérésükre”, katonai „segítséget” nyújtott. Az amerikai monopóliumok és az amerikai militaristák úgy hatá-­ a

Next