Békés Megyei Nap, 1994. október (1. évfolyam, 124-149. szám)

1994-10-08 / 130. szám

f1 BÉKÉS MEGYEI NAP EMLÉK-LAP 1994. OKTÓBER 8., SZOMBAT „Kozmopolita” volt-e Justh Zsigmond? Elek László Az éppen száz évvel ezelőtt el­hunyt, Gádoroson nyugvó és 1863-ban Szentetornyán született Justh Zsigmond a legelsők között próbálkozott azzal, hogy hosszú, kényszerű nemzeti bezárkózás után irodalmunkat és szépművé­szetünket európaivá tegye, s ha­zánkat a Nyugat kulturális vérke­ringésébe bekapcsolja. Nem járt még külföldön, ami­kor tudatosult benne, hogy más szellemiségű, más beállítottságú írókat követel kora magyar valósá­ga. Olyanokat, akik bátran szakíta­nak az eszményítő látásmóddal és a romantikus túlzásokkal. Akik fel­ismerik és hittel hirdetik a kapita­lista átalakulás és vele a törvény­­szerű társadalmi-gazdasági átré­­tegződés szükségességét, elfogad­ják a polgárság vezető szerepét, s a múlt sablonos, frázisos dicsőítése helyett a többet és jobbat ígérő jö­vőt szolgálják. Korán szakított a Jókai-kultusszal is. Franciaországba szakadt nőisme­rősének, Nemeskéri Kis Margitnak sem Jókai-regényt adott házasság­­kötése előtt, hogy hazájára emlékez­tesse, hanem Kemény Zsigmond, Petelei- és Gozsdu-műveket­­ imi­gyen jellemezvén őket: „Kemény nagy ész, de nem artista (értsd: nem artisztikus, nem művészi), Petelei ki­váló művész és rendkívüli gondol­kodó”, kinek művét „minél többet olvasom, annál jobban tetszik”. (Utóbbi kettőt Mikszáthnál is többre értékelte 1886-ban.) E kritikai megállapítás birtokában nem meglepő, hogy 1894-ben (ja­nuár) egy Nizzából küldött baráti le­vélben ekként fogalmazta meg a modern prózaistákkal szembeni el­várásait: „Igazság, érzés, világnézet - ez a három teszi az írót és a mű­vészt; akinek ez nincs, az írja regé­nyeit főzőkanállal.” Már az első, nyomtatásban meg­jelent művével - a négy történetet tartalmazó káprázatokkal - szelet vetett és vihart aratott. A hivatalos kritika mélyen elítélte a külföld is­meretével affektáltan kérkedő, kü­lönben nagy olvasottságú, előke­­lősködő írót, szemére vetvén sznob kozmopolitizmusát, a francia sza­lonvilág iránti majomszeretetét. Nem ismerték ugyanis a kötettel egy időben született Párizsi napló pompás pillanatfelvételeit, találó, színes analíziseit és hangulatos le­írásait, sem azt, hogy Justh már el­ső párizsi útjakor fiatal korát meg­hazudtolva erősen szkeptikus volt mind a magyar társadalmi beren­dezkedést, mind a magyar törté­nelmi osztály életképességét, mind a magyar politikai gyakorlatot ille­tően. Nem figyeltek arra, hogy Justh­­nak esze ágában sem volt eszményí­teni a nyugati miliőben sütkérező és pompázó, komoly munkára alkal­matlan, dúsgazdag magyar nábobo­­kat. Inkább biológiai tehetetlensé­­gük és országvezetésre való alkal­­matlanságuk ténye - a „túlfinomult rassz” tragédiája foglalkoztatta. Va­gyis, ha még nem kellő súllyal és el­kötelezettséggel, de azt közölte: nem nemzetfenntartó erő többé a föld­­birtokos arisztokrácia; a feudaliz­mus vidéki nagybirtokos várai erőt­lenek és korszerűtlenek, kapitánya­ik enerváltak, olykor-olykor még­ félműveltek és szánni valóan ötlette­­lenek is: nincs eredetiség, nincs új iránti fogékonyság, nincs „nemzeti zamat” bennük. Egy íróról nem lehet egyetlen műve alapján megcáfolhatatlan íté­leteket formálni. Justhot sem lehet kozmopolitának bélyegezni csak azért, mert a káprázatok francia mi­liőben játszódnak. Nem; valójában ugyanis sohasem tagadta meg az irodalom nemzeti jellegét. Sőt! „Ál­modott” volt neki is „az a bölcső, mely magyarra ringatta” - használ­juk Arany János megindítóan szép képét. Nem volt soha hazátlan koz­mopolita a szó mai értelmében. Úgy volt kozmopolita, úgy volt eu­ropéer ő is, hogy közben­­ a későb­bi időpontban fellépő Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan - a hami­sítatlan tiszta forrás vizét, a néphit áhítozta. Egy Ignotusnak címzett nyált levélben például ekként véle­kedett a század végi népiesség író­inak feladatáról - saját maga ars poeticájáról: „Egyet akarunk mindketten. Ön azt akarja, legyen a magyar író szélesebb látókörű, kozmopolitább. Mi is, de aztán, ha már egyszer sokat látott - de csakis akkor - térjen vissza közénk, for­duljon magához a néphez, abban gyökerezve újon olyan dolgokat, amelyeket minden nép nyelvén megértenek, mert látókörük szé­les, internacionális részen.” Mindezek ellenére el kell ismer­nünk, hogy az eleven húsba vágó kritika jótékony hatással is volt Justhra. Hozzásegítette ahhoz, hogy a nyát társadalombírálatot háttérbe szorító pszichologizálás ellenében Eötvös Józsefnek ezzel A falu jegyző­jében megfogalmazott, szállóigévé nemesedett gondolatával azonosul­jon: „A költészet kedves játékká alja­sul, ha a kor nagy érdekeitől külön­válva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek megnemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert tehetségeit ahelyett, hogy ve­lük embertársai legszentebb érde­keiért küzdve, a művészi forma mélyébe elássa..., azt bámulhatjuk hideg magasságban s irigyelhet­jük, tisztelhetjük, a szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek Is­ten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit enyhítse.” Élete legnépszerűbb tette - a le­gendás parasztszínház is - a gondo­lat- és emberformáló munka értel­mének az igazolója volt. Nem csu­pán egy súlyos belső kórral, gyógyít­­hatatlan betegséggel viaskodó lélek hóbortos passziója - tört alkonyi fény a nagy éjszaka előtt -, ahogy a környék értetlen és érzékeken föl­desurai felelőtlen malíciával hirdet­ték. A magyar paraszt magas fokú művészi fogékonyságát, hellenisz­tikus tulajdonságait, nagyszerű ér­zelmi és értelmi készségét igazoló fó­rum volt; bátor tiltakozás Jókai és a hivatalos Magyarország eme végle­tesen lesújtó véleménye ellen: „A parasztnak még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi ele­del után; érzéke hiányzik hozzá.” Természetesen ezen túl az a szándék is élt Justhban - saját elbeszélései és regénye, a Gányó Julcsa dramatizá­­lása legalábbis ezt erősítik bennünk -, hogy a könyvek-folyóiratok ko­porsójába zárt életrevaló eszméknek és gondolatoknak olyan szabad megnyilatkozási alkalmat és formát teremtsen, amely által közvetlen, ak­tív kapcsolatba kerülhetnek a dolgo­zó emberekkel, s mélyebben, inten­zívebben hathatnak rájuk. Legyen tehát a színház - az amatőrszínház is - több, mint a mulattatás és gyö­nyörködtetés eszköze és fóruma. Ne csak idilli életképeket sugározzon, hanem váljék szószékké - a haladó eszmék propagálójává, a hit és a re­mény ébrentartójává, az igazság és az öntudat védelmezőjévé. Fegyver az erkölcstelen, hazug ideák, a tét­lenség, a tehetetlenség, a közöny, a maradiság ellen! Régóta foglalkoztat az a kérdés: miért hat ránk egy évszázad távolá­ból is izgatóan Justh írói hagyatéka? Miért gondolunk rá melegebb érzé­sekkel, mint azokra, kiknek életmű­ve mennyiségileg jóval nagyobb, mint az övé, hiszen mindössze 30 évesen ő is csak ígéret maradhatott? Úgy hiszem azért, mert írásaiban úgy kapott megfogalmazást az új hit és az új erény, hogy közben becsü­letesen megküzdött minden eszmé­ért, minden gondolatért. Műveit ol­vasva azt érezzük, hogy magas logi­kai és érzelmi munkával szerzett va­gyona­­ tudás és erkölcsi ítélet ered­ménye. Érezzük nemes erőfeszíté­sét, ahogy a többszázados paraszti hagyományt és gondolkodásmódot az egyetemes lét magasába igyekszik emelni; ahogy azért harcol, hogy a magyarságtudatnak méltósága és küldetése legyen; úgy váljék erkölcsi erőforrássá, hogy egyúttal azt a hitet is erősíti - s ez ma, amikor nagy erő­feszítéseket teszünk európaiságunk elismertetéséért, talán a leglényege­sebb -, hogy az európaiság nem kis­hitűséget, nem szolgai behódolást jelent, hanem lelki függetlenséget és magas fokú erkölcsi és szellemi mű­veltséget. Talán ezt érezte ki műveiből egy fél évszázada Németh László is, aki­nek Justh „gazdag élettartalékai a krími háború és a Háború és béke közt álló Tolsztojt” juttatták eszébe, s ki a Nyugat elődeit ismertetve, ezeket írta: „Ha választhatnék, hogy az imaginárius életek Szibil­lája melyik fiatalon elhunyt ma­gyar író életrajzát üsse fel és foly­tassa..., én Justh Zsigmond 30 éve félbeszakadt pályájának folytatását kérném.” (Megjelent a Népszabadság Dél-Al­föld mellékletében 1994. március 30- án.) Emlékező levél Koszta Rozáliához ____________________Sass Ervin____________________ Kedves Rovó! Pár hete, a Gyulai Hírlap hasábjain elmeséltem, hogy a múlt nyáron teára hívtál. A műtermed megszokott sarká­ban ültünk, két hónapod volt már csak ebből a földi létből, de hogy nem tudtuk (ki tudja azt?), meséltél erről-arról, a szavaid melegét őrzi egy magnószalag, mostan is hallgatom. Milyen igazad volt! Hogy mindenre figyelnek egyesek, ami önérdek, és jóformán semmire sem, ami köz. A neveket ne bolygassuk, te sem úgy mondtad. Szóval nem úgy, ahogyan jó magyar szokás neveket emlegetni és gyűlölködni hozzá gracioz. A szünetekben, mert néha küzdöttél a beszédet for­máló lélegzettel, körülnéztem a műteremben, és nem gondol­tam, hogy azt a műtermet nem fogom látni egy esztendő múl­va. Csak kívülről, az ablakokon betekintve, egyik mögött fel­fedezve a félretolt festőállványt, és üres falakat látok majd, a veranda felől pedig lepecsételt ajtót, porcelán névtáblával, mellette kis műanyag cédulatartókat, ahová (ha nem voltál otthon) üzeneteket lehetett írni. Bevapom, kihúztam a felső lapot, és meghökkenve olvastam rajta egy sort: „Itt voltam 13 óra 10 perckor...” Az aláírást nem tudtam kiolvasni, de nem is lett volna illő. Rázó, ahogy odaérkeztem műteremlakásod nyitott vaska­pujához, potyogtak körülöttem a vadgesztenyék. Szépek, nagyszerűek, barnák. Tudom, hogy ezekről a fákról vittél be a modellt, ” amikor a gesztenyevirágokat festetted. Egészséges, gyönyörű gesztenyék, hoztam is belőle pár szemet egy kislány­nak, aki hatéves most, és soha nem látott téged. Minden olyan volt, mint lenni szokott, amikor érkezik az ősz, és még süt a nap, és a szőlővel befuttatott veranda oszlopai között villan fel a fény, odavetődik az ajtódra, amelyen a józanító, nagy pecsét jelzi, hogy belépni tilos bizony. Hogy aki oda­bent élt és festette lelket látó, pataktiszta képeit, már nem la­kik itt. Már elköltözött, még akkor is, ha úgy hallom, kiszól a halk kopogásra: „Tessék, gyere, itthon vagyok!” Nincs itthon. És mintha egyre inkább nem lenne itthon, mintha a tavalyi október 8-a óta ezek a barna gyümölcseiket hullató vadgesztenyefák jobban emlékeznének rá, mint so­kan mások. Lehet, hogy így van rendjén, hogy az élet ilyen: amikor friss a veszteség, megértőbbek a szívek, de később, mi­után kiderül, hogy az eltávozott nem vitt magával min­dent, a könnyek (ha voltak) gyorsan felszáradnak, miköz­ben annyi baj van úgyis ezzel a világgal. Pedig te, Koszta Rozália, Rozália, a világért voltál teljes szívedből. Leír­tam valahol: ha nem maradsz itt, ebben a végváras város­ban, Gyulán, a négy világtáj felől jönnének most emléke­ző szavak messzire költözésed első évfordulóján, így csak a hír jön, az is Gyuláról, hogy hiába szeretted volna, nem lesz emlékszoba műtermedben, mert nincsen már műter­med, képeid glédába rakva és felleltározva várnak az út­nak indító parancsra; gyümölcsillatú előszobácskádban le­het, hogy iroda lesz számítógépekkel vagy raktár, odabent, a „szentélyben” pedig... de ne találgassunk, jó, nem akarlak szomorítani tovább. Pedig tudom ám én is, hogy azt a száz­nál több képet, amit féltő gonddal őriztél, együtt akartad lát­ni, és (ha nem is mondtad soha), hogy lássa majd a kis hat­éves is, akinek szép, barna gesztenyéket vittem az ablakod alól, meg azok is, akik tíz, harminc, ötven év múlva lesznek és hozzád térnek bele szóra, melegségre, mosolyaid képekbe álmodott szép, gyulai világába. Tudod, az élet a nagy közhely szerint: megy tovább. „Vol­tunk mint ti, lesztek mint mi” - olvastam a cenki Széche­nyi Mauzóleumban, és most eszembe jutott. Közben azt is tu­dom, hiába írok én itt mindenféle elérzékenyítőt, a valóság az, hogy nem lesz emlékházad a Sugárúton, Bozóka! Nem lesz. Műtermed ablakai mögött a csönd szinte kiáltozik, de hát mit tehetnék? Keresem azokat, akik még mindig tehetnek valamit. Megyek fel a városháza lépcsőin, ahol (ahogy a Gyulai Hírlapban írtam) sokan elhúzódtak tőled, de csak azért, mert nem tudták, kitől húzódnak el. A Hivatal töpreng. Hol lehetne mégis egy emlékszobád? Annyi kép, rajz, tárgy, ami oda kellene, még összegyűjthető. Lehet, hogy akinek otthon, a falon van Koszta-képe, oda is adná, köl­csön, tisztelete jeléül. Vagy levele tőled, meghívója, akármi. Kedves Rozó! Hallottad ugye Supka Manna hangját a sírnál? „És megtartanak a képeid. Azok most fognak iga­zán megelevenedni. A Te mélységes csended, a Te mélysé­ges harmóniád most fog megszólalni. Kicsiny emlékszo­bádban, műtermedben minden úgy marad, ahogy Te hagytad...” Nem marad úgy, Bozóka. Sehogyan sem marad. Valami különösség nem akarja. Iszonyatos kár, rettentő büntetésünk. De ki volt a bűnös itt? Te tudod? A szülők fiatalon és a festő az Emlékezés című képen Csak a csönd a műteremablakok mögött veress erzsi felvétele

Next