Békés Megyei Nap, 1994. október (1. évfolyam, 124-149. szám)
1994-10-08 / 130. szám
f1 BÉKÉS MEGYEI NAP EMLÉK-LAP 1994. OKTÓBER 8., SZOMBAT „Kozmopolita” volt-e Justh Zsigmond? Elek László Az éppen száz évvel ezelőtt elhunyt, Gádoroson nyugvó és 1863-ban Szentetornyán született Justh Zsigmond a legelsők között próbálkozott azzal, hogy hosszú, kényszerű nemzeti bezárkózás után irodalmunkat és szépművészetünket európaivá tegye, s hazánkat a Nyugat kulturális vérkeringésébe bekapcsolja. Nem járt még külföldön, amikor tudatosult benne, hogy más szellemiségű, más beállítottságú írókat követel kora magyar valósága. Olyanokat, akik bátran szakítanak az eszményítő látásmóddal és a romantikus túlzásokkal. Akik felismerik és hittel hirdetik a kapitalista átalakulás és vele a törvényszerű társadalmi-gazdasági átrétegződés szükségességét, elfogadják a polgárság vezető szerepét, s a múlt sablonos, frázisos dicsőítése helyett a többet és jobbat ígérő jövőt szolgálják. Korán szakított a Jókai-kultusszal is. Franciaországba szakadt nőismerősének, Nemeskéri Kis Margitnak sem Jókai-regényt adott házasságkötése előtt, hogy hazájára emlékeztesse, hanem Kemény Zsigmond, Petelei- és Gozsdu-műveket imigyen jellemezvén őket: „Kemény nagy ész, de nem artista (értsd: nem artisztikus, nem művészi), Petelei kiváló művész és rendkívüli gondolkodó”, kinek művét „minél többet olvasom, annál jobban tetszik”. (Utóbbi kettőt Mikszáthnál is többre értékelte 1886-ban.) E kritikai megállapítás birtokában nem meglepő, hogy 1894-ben (január) egy Nizzából küldött baráti levélben ekként fogalmazta meg a modern prózaistákkal szembeni elvárásait: „Igazság, érzés, világnézet - ez a három teszi az írót és a művészt; akinek ez nincs, az írja regényeit főzőkanállal.” Már az első, nyomtatásban megjelent művével - a négy történetet tartalmazó káprázatokkal - szelet vetett és vihart aratott. A hivatalos kritika mélyen elítélte a külföld ismeretével affektáltan kérkedő, különben nagy olvasottságú, előkelősködő írót, szemére vetvén sznob kozmopolitizmusát, a francia szalonvilág iránti majomszeretetét. Nem ismerték ugyanis a kötettel egy időben született Párizsi napló pompás pillanatfelvételeit, találó, színes analíziseit és hangulatos leírásait, sem azt, hogy Justh már első párizsi útjakor fiatal korát meghazudtolva erősen szkeptikus volt mind a magyar társadalmi berendezkedést, mind a magyar történelmi osztály életképességét, mind a magyar politikai gyakorlatot illetően. Nem figyeltek arra, hogy Justhnak esze ágában sem volt eszményíteni a nyugati miliőben sütkérező és pompázó, komoly munkára alkalmatlan, dúsgazdag magyar nábobokat. Inkább biológiai tehetetlenségük és országvezetésre való alkalmatlanságuk ténye - a „túlfinomult rassz” tragédiája foglalkoztatta. Vagyis, ha még nem kellő súllyal és elkötelezettséggel, de azt közölte: nem nemzetfenntartó erő többé a földbirtokos arisztokrácia; a feudalizmus vidéki nagybirtokos várai erőtlenek és korszerűtlenek, kapitányaik enerváltak, olykor-olykor még félműveltek és szánni valóan ötlettelenek is: nincs eredetiség, nincs új iránti fogékonyság, nincs „nemzeti zamat” bennük. Egy íróról nem lehet egyetlen műve alapján megcáfolhatatlan ítéleteket formálni. Justhot sem lehet kozmopolitának bélyegezni csak azért, mert a káprázatok francia miliőben játszódnak. Nem; valójában ugyanis sohasem tagadta meg az irodalom nemzeti jellegét. Sőt! „Álmodott” volt neki is „az a bölcső, mely magyarra ringatta” - használjuk Arany János megindítóan szép képét. Nem volt soha hazátlan kozmopolita a szó mai értelmében. Úgy volt kozmopolita, úgy volt européer ő is, hogy közben a későbbi időpontban fellépő Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan - a hamisítatlan tiszta forrás vizét, a néphit áhítozta. Egy Ignotusnak címzett nyált levélben például ekként vélekedett a század végi népiesség íróinak feladatáról - saját maga ars poeticájáról: „Egyet akarunk mindketten. Ön azt akarja, legyen a magyar író szélesebb látókörű, kozmopolitább. Mi is, de aztán, ha már egyszer sokat látott - de csakis akkor - térjen vissza közénk, forduljon magához a néphez, abban gyökerezve újon olyan dolgokat, amelyeket minden nép nyelvén megértenek, mert látókörük széles, internacionális részen.” Mindezek ellenére el kell ismernünk, hogy az eleven húsba vágó kritika jótékony hatással is volt Justhra. Hozzásegítette ahhoz, hogy a nyát társadalombírálatot háttérbe szorító pszichologizálás ellenében Eötvös Józsefnek ezzel A falu jegyzőjében megfogalmazott, szállóigévé nemesedett gondolatával azonosuljon: „A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek megnemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert tehetségeit ahelyett, hogy velük embertársai legszentebb érdekeiért küzdve, a művészi forma mélyébe elássa..., azt bámulhatjuk hideg magasságban s irigyelhetjük, tisztelhetjük, a szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek Isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit enyhítse.” Élete legnépszerűbb tette - a legendás parasztszínház is - a gondolat- és emberformáló munka értelmének az igazolója volt. Nem csupán egy súlyos belső kórral, gyógyíthatatlan betegséggel viaskodó lélek hóbortos passziója - tört alkonyi fény a nagy éjszaka előtt -, ahogy a környék értetlen és érzékeken földesurai felelőtlen malíciával hirdették. A magyar paraszt magas fokú művészi fogékonyságát, hellenisztikus tulajdonságait, nagyszerű érzelmi és értelmi készségét igazoló fórum volt; bátor tiltakozás Jókai és a hivatalos Magyarország eme végletesen lesújtó véleménye ellen: „A parasztnak még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után; érzéke hiányzik hozzá.” Természetesen ezen túl az a szándék is élt Justhban - saját elbeszélései és regénye, a Gányó Julcsa dramatizálása legalábbis ezt erősítik bennünk -, hogy a könyvek-folyóiratok koporsójába zárt életrevaló eszméknek és gondolatoknak olyan szabad megnyilatkozási alkalmat és formát teremtsen, amely által közvetlen, aktív kapcsolatba kerülhetnek a dolgozó emberekkel, s mélyebben, intenzívebben hathatnak rájuk. Legyen tehát a színház - az amatőrszínház is - több, mint a mulattatás és gyönyörködtetés eszköze és fóruma. Ne csak idilli életképeket sugározzon, hanem váljék szószékké - a haladó eszmék propagálójává, a hit és a remény ébrentartójává, az igazság és az öntudat védelmezőjévé. Fegyver az erkölcstelen, hazug ideák, a tétlenség, a tehetetlenség, a közöny, a maradiság ellen! Régóta foglalkoztat az a kérdés: miért hat ránk egy évszázad távolából is izgatóan Justh írói hagyatéka? Miért gondolunk rá melegebb érzésekkel, mint azokra, kiknek életműve mennyiségileg jóval nagyobb, mint az övé, hiszen mindössze 30 évesen ő is csak ígéret maradhatott? Úgy hiszem azért, mert írásaiban úgy kapott megfogalmazást az új hit és az új erény, hogy közben becsületesen megküzdött minden eszméért, minden gondolatért. Műveit olvasva azt érezzük, hogy magas logikai és érzelmi munkával szerzett vagyona tudás és erkölcsi ítélet eredménye. Érezzük nemes erőfeszítését, ahogy a többszázados paraszti hagyományt és gondolkodásmódot az egyetemes lét magasába igyekszik emelni; ahogy azért harcol, hogy a magyarságtudatnak méltósága és küldetése legyen; úgy váljék erkölcsi erőforrássá, hogy egyúttal azt a hitet is erősíti - s ez ma, amikor nagy erőfeszítéseket teszünk európaiságunk elismertetéséért, talán a leglényegesebb -, hogy az európaiság nem kishitűséget, nem szolgai behódolást jelent, hanem lelki függetlenséget és magas fokú erkölcsi és szellemi műveltséget. Talán ezt érezte ki műveiből egy fél évszázada Németh László is, akinek Justh „gazdag élettartalékai a krími háború és a Háború és béke közt álló Tolsztojt” juttatták eszébe, s ki a Nyugat elődeit ismertetve, ezeket írta: „Ha választhatnék, hogy az imaginárius életek Szibillája melyik fiatalon elhunyt magyar író életrajzát üsse fel és folytassa..., én Justh Zsigmond 30 éve félbeszakadt pályájának folytatását kérném.” (Megjelent a Népszabadság Dél-Alföld mellékletében 1994. március 30- án.) Emlékező levél Koszta Rozáliához ____________________Sass Ervin____________________ Kedves Rovó! Pár hete, a Gyulai Hírlap hasábjain elmeséltem, hogy a múlt nyáron teára hívtál. A műtermed megszokott sarkában ültünk, két hónapod volt már csak ebből a földi létből, de hogy nem tudtuk (ki tudja azt?), meséltél erről-arról, a szavaid melegét őrzi egy magnószalag, mostan is hallgatom. Milyen igazad volt! Hogy mindenre figyelnek egyesek, ami önérdek, és jóformán semmire sem, ami köz. A neveket ne bolygassuk, te sem úgy mondtad. Szóval nem úgy, ahogyan jó magyar szokás neveket emlegetni és gyűlölködni hozzá gracioz. A szünetekben, mert néha küzdöttél a beszédet formáló lélegzettel, körülnéztem a műteremben, és nem gondoltam, hogy azt a műtermet nem fogom látni egy esztendő múlva. Csak kívülről, az ablakokon betekintve, egyik mögött felfedezve a félretolt festőállványt, és üres falakat látok majd, a veranda felől pedig lepecsételt ajtót, porcelán névtáblával, mellette kis műanyag cédulatartókat, ahová (ha nem voltál otthon) üzeneteket lehetett írni. Bevapom, kihúztam a felső lapot, és meghökkenve olvastam rajta egy sort: „Itt voltam 13 óra 10 perckor...” Az aláírást nem tudtam kiolvasni, de nem is lett volna illő. Rázó, ahogy odaérkeztem műteremlakásod nyitott vaskapujához, potyogtak körülöttem a vadgesztenyék. Szépek, nagyszerűek, barnák. Tudom, hogy ezekről a fákról vittél be a modellt, ” amikor a gesztenyevirágokat festetted. Egészséges, gyönyörű gesztenyék, hoztam is belőle pár szemet egy kislánynak, aki hatéves most, és soha nem látott téged. Minden olyan volt, mint lenni szokott, amikor érkezik az ősz, és még süt a nap, és a szőlővel befuttatott veranda oszlopai között villan fel a fény, odavetődik az ajtódra, amelyen a józanító, nagy pecsét jelzi, hogy belépni tilos bizony. Hogy aki odabent élt és festette lelket látó, pataktiszta képeit, már nem lakik itt. Már elköltözött, még akkor is, ha úgy hallom, kiszól a halk kopogásra: „Tessék, gyere, itthon vagyok!” Nincs itthon. És mintha egyre inkább nem lenne itthon, mintha a tavalyi október 8-a óta ezek a barna gyümölcseiket hullató vadgesztenyefák jobban emlékeznének rá, mint sokan mások. Lehet, hogy így van rendjén, hogy az élet ilyen: amikor friss a veszteség, megértőbbek a szívek, de később, miután kiderül, hogy az eltávozott nem vitt magával mindent, a könnyek (ha voltak) gyorsan felszáradnak, miközben annyi baj van úgyis ezzel a világgal. Pedig te, Koszta Rozália, Rozália, a világért voltál teljes szívedből. Leírtam valahol: ha nem maradsz itt, ebben a végváras városban, Gyulán, a négy világtáj felől jönnének most emlékező szavak messzire költözésed első évfordulóján, így csak a hír jön, az is Gyuláról, hogy hiába szeretted volna, nem lesz emlékszoba műtermedben, mert nincsen már műtermed, képeid glédába rakva és felleltározva várnak az útnak indító parancsra; gyümölcsillatú előszobácskádban lehet, hogy iroda lesz számítógépekkel vagy raktár, odabent, a „szentélyben” pedig... de ne találgassunk, jó, nem akarlak szomorítani tovább. Pedig tudom ám én is, hogy azt a száznál több képet, amit féltő gonddal őriztél, együtt akartad látni, és (ha nem is mondtad soha), hogy lássa majd a kis hatéves is, akinek szép, barna gesztenyéket vittem az ablakod alól, meg azok is, akik tíz, harminc, ötven év múlva lesznek és hozzád térnek bele szóra, melegségre, mosolyaid képekbe álmodott szép, gyulai világába. Tudod, az élet a nagy közhely szerint: megy tovább. „Voltunk mint ti, lesztek mint mi” - olvastam a cenki Széchenyi Mauzóleumban, és most eszembe jutott. Közben azt is tudom, hiába írok én itt mindenféle elérzékenyítőt, a valóság az, hogy nem lesz emlékházad a Sugárúton, Bozóka! Nem lesz. Műtermed ablakai mögött a csönd szinte kiáltozik, de hát mit tehetnék? Keresem azokat, akik még mindig tehetnek valamit. Megyek fel a városháza lépcsőin, ahol (ahogy a Gyulai Hírlapban írtam) sokan elhúzódtak tőled, de csak azért, mert nem tudták, kitől húzódnak el. A Hivatal töpreng. Hol lehetne mégis egy emlékszobád? Annyi kép, rajz, tárgy, ami oda kellene, még összegyűjthető. Lehet, hogy akinek otthon, a falon van Koszta-képe, oda is adná, kölcsön, tisztelete jeléül. Vagy levele tőled, meghívója, akármi. Kedves Rozó! Hallottad ugye Supka Manna hangját a sírnál? „És megtartanak a képeid. Azok most fognak igazán megelevenedni. A Te mélységes csended, a Te mélységes harmóniád most fog megszólalni. Kicsiny emlékszobádban, műtermedben minden úgy marad, ahogy Te hagytad...” Nem marad úgy, Bozóka. Sehogyan sem marad. Valami különösség nem akarja. Iszonyatos kár, rettentő büntetésünk. De ki volt a bűnös itt? Te tudod? A szülők fiatalon és a festő az Emlékezés című képen Csak a csönd a műteremablakok mögött veress erzsi felvétele