Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-03 / 260. szám

2 KÉPÚJSÁG Müncheni varjak és a termelőszövetkezés A Szabad Európa Rádió egyik bemondója a minap arról beszélt, hogy Magyarországon a termelőszövetkezeti gazdák nem szeretik a közös gazdaságot. A szabadeurópai urakat bizonyára az késztette ilyen felfedezésre, hogy hallottak néhány új termelőszövetkezet gondjáról. S vajon kinek is fájhatna jobban a magyar paraszt gondja, ha nem ezeknek a hírhedt múltú uraknak? Kár-kár lóbégatják a világba és tanácsokkal sietnek ellátni a magyar parasztságot. Nagy hévvel azt bizonygatják, hogy a kisgazdaság jobb a termelőszövetkezetnél, mert ott érvényesülhet a vállalkozói képesség, a hozzáértés, a gazdálkodásra való rátermettség, és így tovább. Meg kell hagyni, ravaszságért nem kell a szomszédba menniük. Elvégre kit nem vonz a vállalkozás izgalma, ki ne lenne büszke szakértelmére és kezdeményező képességeire és hasonló jó tulajdonságaira? Minden parasztember büszke erre, viszont akadnak még közöttük, akik nem próbálták, és ezért nem tudják, hogy a fent említett képességeiket a közös gazdálkodásban gyümölcsöztethetik a legjobban, a legjövedelmezőbben anélkül, hogy másoknak ebből bármilyen kára származhatnék. Ezeket az árakat azonban sohasem érdekelte a termelőszövetkezeti gazdaságok eredménye. Ők mindig a nehézségeket lesték, lesik és egyre csak ezeket károgják a világnak. Hát igen, gondokat, nehézségeket találni nem nehéz. Ezek mindenütt ott vannak, ahol emberek küzdenek életcéljaikért. Amíg azonban a termelőszövetkezeti gazdák azért harcolnak, hogy a gazdaságukat még jövedelmezőbbé tegyék, addig a szabadeurópások legnagyobb gondja az, hogy hogyan lehetne szétrombolni a magyar gazdák termelőszövetkezeteit. Ez utóbbi nemesnek nem mondható célért a nyugati imperialista ügynök urak vég nélkül dicsőítik az egyéni gazdaságot, vállalkozói szabadságról és egyebekről fecsegnek, melyek állítólag a termelőszövetkezetben nem boldogítják a parasztembert. Emlékezzünk! Annak idején, amikor az uraknak módjuk volt rá, boldogították is a parasztságot az úgynevezett vállalkozói szabadsággal: a paraszti tömegek tekintélyes része családjától távol száz kilométerekre gyalogolva „szabadon” vállalkozott sózott kenyér mellett kora reggeltől késő estig tartó kubikmunkára. A parasztság másik nagy tömege „szabadon” vállalkozott a földhözragadt szegénységre, nyomorúságos életre, illetve megint mások „szabadon” vállalalkoztak az emberpiacokon ínségmunkára. A középparasztság tömege pedig egyre fogyott, közülük egyre többen „szabadon” vállalkoztak arra, hogy szaporítsák az előbb említettek, a szegény és nincstelen parasztok sorait. Csak kevesek kerekedtek felül, de azok is megemlegették a vállalkozói szabadságot, ha a nagybirtokkal kerültek szembe. Az emberek lényegében egymás kifosztására vállalkoztak szabadon, de csodák csodája ez minden esetben csak a gazdagok szűk rétegénekkerült a dolgozókkal szemben. Ezeket a tényeket az iskolásgyermekek is ismerik, a felnőttek pedig saját bőrükön tapasztalták annak idején. Mindenesetre, ha mégis annyira a hasunkba akarják beszélni a müncheni „jóemberek”, hogy a magángazdaság istenét kellene imádni, nem árt, ha jóindulatuk mögé nézünk, miért ez a nagy segíteniakarás, mellyel nap mint nap „boldogítanak” bennünket? Elgondolkoztató ugyanis, miért fáj az említett uraknak, hogy a magyar paraszt szakít a magángazdálkodással és a szövetkezés útjára lép? Miért szeretnék ezek az emberek annyira a kisparcellához ragasztani a parasztokat, mi célból erőlködnek annyira, hogy még Münchenből is idehallatszik a nyögésük? A kérdés egyszerűbben megoldódik, ha megnézzük kik is ők voltaképpen? Kik fecsegnek nap mint nap a hírhedt müncheni stúdióból Magyarország felé? A régi nagybirtokosok lakásai. Csak néhányat a félszáz névből: András Károly, az „Egyedül Vagyunk” volt munkatársa, a Sztójay- kormány pozsonyi sajtóattaséja, Aághi János, az „Új Magyarország” volt munkatársa, „Vitéz” Béry László, a budapesti rádió igazgatója a német megszállás alatt, Borsányi Julián, Szálasi alezredes, Csonka Emil, Szálasi titkára, életrajzírója, az „Öszszetartás” volt munkatársa, Döres Ferenc, az 1945-ös magyaróvári nyilas rádió egyik vezetője, Hunyady László, náci főispán, Kovarcz Dezső és Kovarcz Dezsőné, Szálasi közvetlen munkatársai, a nyilas miniszter testvére, illetve sógornője, Kovách Aladár, volt színház direktor a „Kazárföldön” című atiszemita könyv kiadója, Megyery Ella, Szálasiék bécsi rádióadásának bemondója, Tollas Tibor, csendőrtiszt. Nos, ez csak egy kis ízelítő a díszes társaságból. Nem nehéz kitalálni mit akarnak és milyen érdekeket, célokat szolgálnak ezek a hétpróbás jómadarak. Ezek az urak és társaik, valamint bőkezű megbízóik soha nem segítettek és a jövőben sem segítenek a magyar parasztnak. Vagy talán elhihető lenne, hogy azok, akik annak idején itt ültek földbirtokaikon, gyáraikban és bankjaikban, a kapitalista rendszer vezető székeiben, azok, akik annak idején Endrődön, Orosházán és másutt sortüzet vezényeltek az éhezőkre, megváltoztak volna? Lenne közöttünk olyan naív ember, aki elhinné, hogy ezek rendes emberekké váltak és immár egyedüli életcéljuk a magyar nép jóléte? Nem. Manapság ilyet nem hisz nálunk egyetlen becsületesen dolgozó paraszt sem. A szabadeurópások rádiózgatásaikkal legfeljebb annyit érhetnek el, hogy ébren tartják az utálatot és megvetést önmaguk iránt. Ami pedig a vállalkozói szabadság, az egyéni szakértelem és gazdálkodási művészet féltését illeti, éppen az izgatja őket, hogy nincs ezekkel hiba a termelőszövetkezetben. Itt van például az újkígyós Aranykalász Termelőszövetkezet. Nem a legjobb, de nem is a legrosszabb gazdaság. Ebben a termelőszövetkezetben a parasztemberek arra vállalkoztak, hogy kilencezer holdon okosan, ésszerűen gazdálkodnak. Kihasználják a nagyüzem adta lehetőségeket. Jó eredménnyel termelnek: dohányt, burgonyát, cukorrépát, mogyorót, búzát és egyéb szántóföldi növényeket, valamint kitűnően jövedelmez a gazdag állatállományuk. A munkaegység értéke náluk éppen úgy, mint bármely más termelőszövetkezetben évről évre növekszik. Ebben az évben a tervek szerint egy munkaegységük 40 forintot ér. Állandóan fejlesztik a gazdaságot, most éppen arra vállalkoznak, hogy nagymértékben fokozzák a gépesítést, s minden brigádot szeretnének ellátni nehéz talajművelő gépekkel. Munkaigényes, jól jövedelmező növények termesztésére vállalkoztak. Ebben az évben 200 holdon mogyorót, 300 holdon burgonyát termeltek, jól jövedelmez az öntözéses kertészetük, jól termett a búzájuk és így tovább, eredményeikről bőven beszélhetnénk, melyek azt bizonyítják, hogy ebben a termelőszövetkezetben — és ha náluk így lehet, akkor másutt is — nincsen hiba a vállalkozói szabadsággal, és az egyéni kezdeményezéssel. Boda Zoltán 1960. november 3., csütörtök Washington elégedett New York (TASZSZ) Hagerty, a Fehér Ház sajtófőnöke kedden bejelentette, hogy Anglia hajlandó támaszpontot bocsátani a Polaris rakétákkal felfegyverzett amerikai tengeralattjárók rendelkezésére. Hagerty kijelentette: az elnök üdvözölte ezt az egyezményt, „mint a két országra és a NATO-ra egyaránt előnyös angol—amerikai együttműködés további bizonyítékát”. Kaszavubu és Mobutu tiltakozik az ázsiai és afrikai ENSZ-országok „vizsgáló bizottságának“ látogatása ellen A jelek szerint későbbi időpontra akarják halasztani annak az úgynevezett „ENSZ vizsgáló bizottságnak” elindulását Léopoldvillebe, amelyet Hammarskjöld ENSZ-főtitkár „kongói tanácskozó bizottsága” alakított. Mint ismeretes, ez a 15 afro-ázsiai állam ■képviselőiből alakult bizottság azt a feladatot kapta, hogy „békítse ki” Lumumbát, Kongó törvényes miniszterelnökét a törvényes kormány ellen fordult Kaszavtubu elnökkel. Az amerikai tudósításokat informáló léopoldvillei ENSZ-körökben azt hangoztatták, „a pillanatnyi helyzetben semmiféle haszonnal sem járna a bizottság kongói utazása”. Értesülések szerint ugyanis Kaszavubu és Mobutu az ENSZ- képviselőkkel folytatott keddi tárgyalásukon kereken kijelentette, nem hajlandó elfogadni a tizenöt ázsiai és afrikai ENSZ-ország képviselőjéből alakított „vizsgáló bizottság” fáradozásait a kongói politikai ellentétek tisztázása végett. Tiltakozásuk ellenére Dayal tábornoknak elhatározott szándéka, hogy elfogadtatja velük a „kibékülés” gondolatát. Az ENSZ-képviselet tagjainak ugyanis ma már az a véleménye, hogy „Mobutu erőfeszítései a katonai kormányzat megteremtésére” — azaz a katonai diktatúra bevezetésére tett kísérletei — nem oldhatják meg „a zűrzavart”. Dayal tábornok szavakkal elismeri, hogy Kongó problémájának megoldására újra össze kell hívni a parlamentet és ennek előfeltételeként Mobutuinak, valamint Kaszavubunak is ki kell békülnie” Lumumba miniszterelnökkel, a parlament összehívása érdekében azonban egyetlen konkrét lépésről sincs hír. Sendwe, a Balubakat Párt elnöke, aki „száműzetése” ellenére visszatért az ENSZ támogatásával a kongói Katanga tartományba, kedden megérkezett a Katanga északi részében fekvő Bukamába, ahol a lakosság határtalan lelkesedéssel fogadta. Sendwe fogadtatását Katangában semmiféle incidens sem zavarta meg — Csombe, a tartomány szakadár „minszterelnöke” nem válthatta be fenyegetéseit, amelyekkel meg akarta akadályozni a Kongó törvényes kormányához hű Balubakat Párt vezetőjének visszatérését. VII. HUSZONNÉGY ÓRA telt el azóta, hogy a Kozmoszplán megmenekült a halál torkából, amikor Zsukov, az űrhajó parancsnoka megbeszélésre hívta össze útitársait a tudományos megfigyelő kabinba. A Kozmoszplán és a Mars között ekkor már nem volt nagyobb a távolság a 8 millió kilométernél. A Föld csillaggá zsugorodott mögöttük, a Mars pedig háromszor akkorának látszott, mint Földünkről a Hold, és kitűnően megfigyelhették két holdját is, a Phobost és a Deimost. Zsukov, Remizov, Donszkov és Kovács Pista remekül érezték magukat, az elmúlt nap halálos izgalma elmúlt, csupán Elisa halványodott még kissé, így aztán feladatának nagy részét Pista vette át a megfigyelő kabinban. A megbeszélésen Zsukov vázolta a helyzetet, majd Batalov kérésére tudományos dokumentációt készítettek arról a páratlan manőverről, mellyel sikerült kikerülniük az amerikai műbolygó nukleáris rakétáját. A nagy manőver mincsen apró részlete papírra került. Gyorsan dolgoztak, Zsukov minden perc időt beosztott, hiszen megfigyeléseiket megsokszorozta az, hogy egyre jobban közeledtek útjuk végcéljához, a Marshoz... Elisa — aki később évekig nem tudta megbocsátani magának gyengeségét, azt, hogy amíg társai az űrhajó megmentéséért harcoltak, addig ő öntudatlanul feküdt a televíziós központban — Pistától tudta meg a „nagy manőver” minden részletét. — Rettenetes zűrzavar támadt — mesélte Pista. — Arra még emlékszem, hogy Donszkov heverőjére fektettelek, Zsukov, Remizov a megfigyelőbe rohant, Donszkov pedig remegő kézzel a televízió vezérlőasztalán babrálgatott. A HIRTELEN zűrzavarnak Batalov kemény hangja vetett véget. Úgy rendelkezett, mint egy hadvezér, mintha közöttünk lett volna, hiszen emlékszel: a televíziós összeköttetés kitűnő volt... — Kovács elvtárs! — zengett Batalov hangja a hangszóróból — fogja a mikrofont! Donszkov! Kapcsolja a központba Zsukovot és Remizovöt! Kész?! Donszkov azonnal magához tért kábultságából. Pillanat műve volt az egész, máris jelentette: :— Megtörtént! Batalov Zsukovot és Remizovot hívta. — Zsukov! Halló, Zsukov! Azonnal mérjék be a távolságot! A rakéta sebességét! Pontos irányát! A műbolygó távolodásának gyorsaságát! Pista újra átélte a szörnyű perceket, hangja megremegett. Elisa tágra nyílt, meleg szemmel tekintett rá. — Ott álltam a televíziós központban, kezemben a mikrofon és Batalov arcát bámultam, mintha soha nem láttam volna. Zsukov és Remizov lázasan mérték be a kért adatokat. Egy perc sem telhetett el, Zsukov szédületes gyorsasággal olvasta be a hosszú számsorokat... Működésbe lépett az uráli állomás teljes elektronikus apparátusa. Aztán megérkezett a parancs! — Az atommotort 1 perc 15 másodperc múlva maximális sebességgel beindítani! A baloldali 3- as számú segédrakétát 1 perc 20 másodperc múlva indítják! Végrehajtani! REMIZOV emberfeletti munkát végzett. Már 30 másodperc ideje sem volt, amikor az atomreaktor és a segédrakéták vezérlőasztalát bekapcsolta az űrhajó energiaforrásába. Hihetetlen iramban száguldtak a másodpercek... Egy perc ... egy perc öt másodperc ... hat... hét... Végre! Egy perc 10 másodperc telt el a parancs vétele óta, amikor kigyulladt a vezérlőasztal kékszínű jelzőlámpája, mely a bonyolult műszerek, mechanizmusok munkára kész állapotát jelezte. Zsukov a megfigyelőben a rakétát követte. Már szabad szemmel is jól látszott a fénylő test, mely az atomhalált röpítette a Kozmoszplán felé ... Abban a pillanatban, amikor Remizov lenyomta az atommotor indítókarját, az űrhajó és a halálrakéta közötti távolság nem volt több 200—250 kilométernél. Iszonyú robajjal kékes-vörös gázcsóva tört ki az űrhajó fúvókéin és óriási gyorsulással lökte előre a Kozmoszplánt. Másodpercek alatt zsugorodott apró fényponttá az RB—285-ös rakétája ... Amikor Remizov bekapcsolta a 3. számú baloldali segédrakéta hajtóművét, a Kozmoszplán gyors ütemben jobbra fordult és ez a pályamódosulás pontosan elég volt ahhoz, hogy az RB—285-ös radar szeme örökre elveszítse az űrhajót... Fél perc múlva a rakéta apró csillagocskának látszott csupán, amint halálos terhével elsuhant a Sziriusz irányába... Remegett a Kozmoszplán fala az atommotorok gigászi erőkifejtésétől. Túl voltunk a veszélyen. Azzal azonban, hogy a manőverrel kilendült az űrhajó előre kijelölt pályájáról, újabb veszély született: ha nem tudunk visszahelyezkedni a Földtől megkezdett pálya ívére, soha nem érjük el a Marsot és a Jupiter zónájába kerülhetünk ... A MENEKÜLÉS utáni percek mély csendben teltek el az űrhajón, csak az állandóan működő légtisztító-berendezés motorjai zümmögtek. A halotti csendet Batalov hangja törte meg. — Halló, Kozmoszplán! Jelentkezzenek! Itt Batalov, az uráli állomásról! Halló!. .. Halló!... Donszkov rezzent meg elsőnek és adásra kapcsolta a televíziót. — Itt a Kozmoszplán! Itt a Kozmoszplán ... jelentkeztem, hiszen a kezemben szorongattam a mikrofont. A rakéta elsuhant mellettünk ... (Folytatjuk). XXIII.