Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-15 / 165. szám

1977. július 15., péntek a tv-híradó? (I.) Gyakran kérdezik, hány ember készíti a naponta há­romszor jelentkező Tv-hír­adót? Papíron 130-an, de a va­lóságban 10 ezren, de lehet, hogy 15 ezren. Állandó tu­dósítói csoport működik Moszkvában és általában minden nagyobb külföldi eseménynél ott vannak a Híradó kiküldött munkatár­sai is. A budapesti riporte­reken és operatőrökön kí­vül öt városban — Debre­cenben, Győrött, Miskolcon Pécsett és Szegeden — is működik 3 tagú szerkesztő­ség, ezenkívül szerte az or­szágban­­ amatőr tudósítók lelkes tábora készíti és kül­di a­­ vidék érdekes esemé­nyeit filmszalagon a Szabad­ság térre. Egy-egy híradó fe­lét a külföldi hírek alkot­ják. A képtávíró reggeltől estig 12 percenként ad egy képet a világ legfrissebb eseményeiről. Európát éppen úgy mint a többi kontinenst, mikrohullámú közvetítőlánc hálózza be. A tv képei csak különleges kábeleken, vagy nagyon rövid rádióhullá­mokkal továbbíthatók adott távolságokra. Moszkvából vagy Londonból úgy érkezik a riport, hogy az egymástól 50—80 kilométer távolságra levő közvetítőállomások ve­szik és adják tovább a képe­ket. Nagyobb távolságokról, mint az Egyesült Államok­ból, Japánból vagy a Szov­jetunió távolkeleti részeiből már műholdak segítségével érkeznek a képek. Így lehet­tünk szemtanúi az ember Holdra lépésének is. 1957-től az első szovjet szputnyik óta 10 ezer különböző feladatot ellátó műholdat küldtek a világűrbe. Jelenleg ezekből csak 4000 műhold „tartózko­dik” az űrben és ezek közül is csak néhány foglalkozik műsorok átvételével. Az idők folyamán kiépült az Eurovízió, Intervízió és a közvetítő állomásainak lán­colata. Az előbbi a nyugati, az utóbbi a szocialista orszá­ készül, készült gok és Finnország televízió­ját fogja össze. Délután 15.30-kor — Prá­ga közvetítésével — mikro­hullámú lánc kapcsolja egy­máshoz Moszkva, Berlin, Helsinki, Varsó, Prága, Bu­karest, Szófia és Budapest tv-stúdióit. 16 órakor és 19 órakor a moszkvai televízió híradója a mikrohullámú láncon bejárja Európa nagy részét. Az egyes fővárosok­ból bejátszott eseményeket a tévéstúdiók, kiválasztva be­lőle, amire szükségük van, képmagnóikon rögzítik. Dél­után három alkalommal , 12. 17 és 18.55-kor ismét ösz­­szekapcsolódnak, most már Brüsszel közreműködésével a világ fővárosai, ilyenkor je­lentkeznek a tengerentúli tr­­állomások is és küldik műholdakkal a legfrissebb eseményekről szóló riporto­kat. Közben a repülőtérről, a pályaudvarokról és az En­gels téri autóbusz-állomás­ról egymás után érkeznek a külföldi és a tudósítók által készített riportokat tartalma­zó filmtekercsek. A Tv-hír­­adó szerkesztőségében folyó munka a délutáni órákban éri el tetőpontját. A labora­tórium hívja a színes és a fekete-fehér filmtekercseket, a képmagnónál adásra ké­szítik elő a rögzített anyago­kat. A Tv-híradó hazai riport­jai kétféle eljárással készül­nek — elektronikus és film­technikai rendszerrel. A hor­dozható képmagnóval elekt­ronikus úton rögzítik a fel­vett képeket a magnószala­gon. Nagy előnye a gyorsa­ság, mert az események akár azonnal is adásba adhatók. A riportok többsége viszont filmtechnikai eljárással ké­szül. Felvevőgéppel 16 mil­liméteres fekete-fehér vagy színes filmszalagra a szer­kesztő-riporter elképzelése szerint az operatőr rögzíti a riport képeit Tamás György (Folytatjuk) TÉRZENE Fotó: Veress Erzsi „A mindenkori jelen átírja a múltat” Gyulai tanácskozás a történelmi drámaírásról A múlt év nyarán talál­koztak és tanácskoztak elő­ször Gyulán írók, színházi szakemberek, kritikusok a történelmi dráma feladatai­ról, jelentőségéről. Tartal­mas, hasznos tanácskozás volt. Sikerét jelzi, hogy míg tavaly a jelenlevők csokra könnyedén elfért az Erkel Művelődési Központ kis elő­adótermében, addig most 1977. július 12-én, a nagy érdeklődés, az újra és újra érkező látogatók miatt szűk­nek bizonyult a helyiség. Az irodalmat, színházművé­szetet értő és szerető ember kapkodhatta a fejét: két napra átköltözött Gyulára a mai magyar kulturális élet sok jelentős művelője és formálója. Dér Lajos, Gyula város tanácselnök-helyettese üdvözölte a művészküldött­séget, majd Szabó Magda vette át a szót, s irányította mindvégig a tanácskozást. A gondolatébresztő, vita­indító előadást Almási Mik­lós tartotta. Beszélt a törté­nelemtudomány nagyszerű felfedezéseiről a hetvenes években, a megváltozott tör­ténelemszemléletről. Ráéb­redtünk, hogy a történelem nem egy lezárt doboz, amely­hez nem lehet hozzányúlni. Ma igaz valójában a kicsit ironizáló mondás: a polgári történetírás csak leírja a múltat, de a szocialista tör­ténetírás meg is változtatja azt. Az új történészgenerá­ció más szemszögből értéke­li a rég volt századok ese­ményeit. A mindenkori je­leit átírja a múltat. A törté­nelemtudomány szemlélet­­változása érezteti hatását a művészi alkotóéletben is. A történelem ábrázolása a szín­padon ma már nem olyan szent, és magasztos témakör, amelyet ne lehetne ironiku­san ábrázolni, a szentségtö­rés vádja nélkül az írói fan­táziára bízva, átgyúrni. Ilyen groteszk történelmi pa­rabolákkal jelentkeztek az irodalomban Sarkadi Imre, Szakonyi Károly, Páskándi Géza, Hernádi Gyula, Ko­csis István. A színházak is megkönnyebbültek, hogy lám, nemcsak magasztos mó­don lehet a történelmi múlt­tal közeledni a mához. Az a fajta gondolati dráma is megszületett, amely két em­ber dialógusával bontja ki a cselekményt. Ezt nehezebb megrendezni a színpadon úgy, hogy arra figyeljen is a néző, mégis népszerű, ha jó a mű. Páskándi Géza hozzászólá­sában örömmel üdvözölte a magyar történelmi dráma re­neszánszát, amelyet az erő­södő társadalmi tisztulás, a történelmi események, vonu­latok átértékelése tett lehe­tővé a hatvanas évektől. A pátoszát vesztett történelmi dráma jó értelemben egysze­rűbb, kritikusabb, józanabb lett, mint a romantikus tör­ténelmi szemlélet. Czímer József a közönség szemével nézve elemezte a történelmi drámák aktuali­tását és létjogosultságát. Vé­leménye szerint a magyar közönség a jó történelmi színdarabok mellett szívesen látna nagyobb számban mai témájú, hétköznapi gondok­kal foglalkozó műveket. Hiá­ba a társadalom megfelelő érettsége, szemléletbeli kor­látokkal is küzdenie kell az írónak. A múltban elfogad olyan tényeket, amelyek nem történtek meg, de a művé­szi kifejező eszköz fontos ré­szei. A mai témájú darabok­ban a különleges helyzeteket elutasítja a néző. Sziládi János kritikus ki­egészítette a gondolatsort a mai témákkal kapcsolatban. A hiányzó mai művek esz­tétikai, művészi funkcióját vállalja el a vígjáték és a történelmi dráma. „Keserves vígjátékok ezek! — mondot­ta, mert nem tudunk igazán nevetni, például Szakonyi Adáshibájának összkomfor­tos, bezárt­ világú kispolgára­in, akiken már a megváltó sem segíthet”. Az írónak meg­különböztetett felelőssége van, ha a múlthoz fordul, mert a magyar nézők szá­mára a történelemszemlélet már eleve felértékelt maga­tartás. Petrik József a színház és a néző kapcsolatának elem­zését sürgette, hogy egymást ösztönözve közös nyelven be­széljenek. Siklós Olga kri­tikus a nemzeti öntudat ápo­lásáról beszélt, amely a tör­ténelmi dráma egyik fontos feladata. Nagyszerű példa­ként említette Szabó Magda alkotását az államalapító Ist­vánról, címe: Az a szép fé­nyes nap. A nagy sikerű színmű kritikus szemmel idé­zi a múltat, de egy pillana­tig sem rombolja a nemzeti tudatot. Berkes Erzsébet kri­tikus a parabolisztikus tör­ténelmi groteszkek megjele­nése mellett a mai valóság ábrázolásának hiányára hív­­­ ta fel az írók figyelmét. Az íróknak nem szabad megen­gedniük az „intellektuális se­matizmus” megszületését, amikor különböző körökben megérett parabolákat lát a néző a színpadon, de nincs vele közös gondolata, törté­nelmileg kialakult közös mí­tosz- és értelemvilága. A vita zárógondolatai kö­zött hallottuk, hogy az írók­nak könnyebb volt megra­gadni a hatvanas évek ala­kuló-változó valóságát, vi­szonyítva az elmúlt évtize­dekhez, mint a hetvenes évek bonyolult, belső társa­dalmi folyamatait színpadra vinni. Szabó Magda szavai az írók feladatára vonatkoztak: a felnövekvő új nemzedékek a magyar történelem sok eseményét, indítóokait csak a történelmi színművekből ismerik meg. A megváltozott drámaképletek, új forma­­nyelvvel úgy neveljék a né­zőt, az ifjúságot, olyan ma­gyarrá tegyék, hogy minden igazságtalanság fájjon, a vi­lág bármely részén történ­jék is. A találkozó résztvevői a hét elején megnézték a várszín­ház előadásait, majd elutaz­tak megyénkből. Bede Zsóka A gyulai találkozás elnökasszonyára, Szabó Magdára figyel a hallgatóság Fotó: Gál Edit Biennálé helyett triennálé Módosult a kisplasztikai kiállítás rendje Hazánk legrangosabb nem­zetközi képzőművészeti ren­dezvényéről, a kétévenként — eddig három alkalommal: 1971-ben, 1973-ban és 1975- ben — megtartott budapesti nemzetközi kisplasztikai bi­­ennáléról tanácskozott a kö­zelmúltban a rendezvény el­nöksége. Az eddigi kiállítások ta­pasztalatait értékelve megál­lapították, hogy az immár rendszeressé vált budapesti nemzetközi kisplasztikai ki­állítások jelentős helyet fog­lalnak el a hasonló nemzet­közi képzőművészeti rendez­vények sorában. A biennálé iránt növekvő nemzetközi ér­deklődésre jellemző, hogy az első, 1971-ben rendezett ki­állítással szemben — melyen 22 ország művészeinek alko­tásait mutatták be — leg­utóbb már 29­­ország 105 al­kotóművészének több mint 500 munkáját láthatta a kö­zönség. Az eddigi három biennálé tapasztalatai alapján azon­ban úgy tűnik — állapította meg az elnökség —, hogy két esztendő túlságosan rövid idő a szobrászat nemzetközi eredményeinek mérésére, és ilyen jelentős bemutató elő­készítésére. Ennek alapján döntöttek úgy, hogy a budapesti nem­zetközi kisplasztikai sereg­szemlét az eddigi­­biennálék helyett a jövőben — trienná­lé jelleggel — hároméven­ként rendezik meg, s így a legközelebbi rendezvényt — IV. budapesti nemzetközi kisplasztikai kiállítás címmel — 1978. szeptember 9. és ok­tóber 25. között tartják. Vetélkedünk?! Kis túlzással igaz a sokak által hangoztatott megállapí­tás: a vetélkedők országa lettünk! Hiszen vetélkednek már az oviban a kiscsoporto­sok a nagyokkal, az általá­nos iskola alsó tagozatában a párhuzamos osztályok egy­mással, úttörők a nem út­törőkkel, úttörők a KISZ- esekkel ötletekben nincs hi­ány, mert a vetélkedők anya­ga színes és változatos, de egy a végeredmény: van győztes, és van vesztes, van első, második, harmadik és tizenhatodik. Konkretizáljuk mondani­valónkat ezúttal az iskolák­ra, még pontosabban az ál­talános iskolák felső tagoza­tára, ahol évenként kerül sor tanulmányi versenyekre a különböző tantárgyakból. Ilyenkor a pedagógusok „ve­télkednek” először, hogy me­lyik tanulót melyik tantárgy­nak sikerül megnyerni, mert bizony elég gyakoriak az „át­fedések", ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló jó földrajzból is, meg például kémiából is. Mikor azután megtörtént az „elosztás”, szigorú tréning következik, mely felemészt minden szabad időt pedagó­gus és tanítvány részéről egy­aránt. Heteken keresztül fo­lyik a készülődés, hogy sike­res legyen a járási szereplés, mert ha nem... És itt most álljunk meg, mert a mon­dandó velejéhez értünk. Elő­ször is: miért nem sikerült évek hosszú sora alatt leg­alább annyit elérni, hogy a pedagógusok globálisan tud­ják a vetélkedő anyagát? Mert — bármennyire is fur­csán hangzik — nem tudják. Nem egy példa van már rá, hogy egészen más vizeken folyt a verejtékes előkészítő munka, mint amire a ver­seny során kíváncsiak vol­tak. Tévedés ne essék! Nem előre megszabott tételeket hiányolok, hanem egy beha­tárolt területet, amelyből a változatosnál változatosabb feladatok összeállnak, pró­bára téve a tanulók lelemé­nyességét, kombinatív ké­pességét. Továbbá! Mikor ju­tunk már el oda, hogy ezek­nek a versenyeknek nem tu­lajdonítunk többet, mint ami funkciójukból fakad. Mi szükség van arra, hogy egy járási első helyezés kapcsán olyan következtetéseket von­junk le, hogy abban az isko­lában elsőrendű a földraji tantárgy tanítása, mert a Vagy X. iskolában meg kell már nézni, mit is csinál tu­lajdonképpen az a pedagó­gus, akinek gyermekei évek óta nem érnek el helyezést. Egyáltalán dolgozik? Tegyük csak a kezünket rezdülésre hajlamos szívünk­re, hogy így van! Hányan kerültek előnyös, és hányan hátrányos helyzetbe egy jól vagy egy rosszul sikerült verseny után? Nem tudom. De azt tudom, hogy egy-egy jó eredmény mögött azért az is meghúzódik, hogy közben — heteken keresztül — el­hanyagoljuk a gyengébbeket, a hátrányos helyzetűeket, miközben fennhangon tilta­kozunk a sportolók sztárkul­tusza ellen, s a tömegsport ajtajait döngetjük. Arról nem is szólva, hogy milyen kudarcélmények fűződhetnek egy-egy ilyen versengéshez, ha tanulónk éppen nincs for­mában, vagy teljesen másra számított, mint amivel gyűr­­kőznie kell. Úgy érzem, az ellentmondás az eddigiekből egyértelmű. Van-e megoldás? Van! Csak azokat a tanuló­kat kell e versenyekbe be­vonni, akik valóban kima­gasló teljesítményt nyújta­nak az adott tantárgy tanter­vi anyagából, és pluszt is hoznak magukkal, mert ol­vasnak hozzá, búvárkodnak, elmélyednek az anyagban. Mert enélkül — hogy stílsze­rű legyek — az egész csak Játék a betűkkel, olyan erő­próba, melyben mindenki azért szurkol, hogy Most mu­tasd meg! —­s, csak a végén derül ki, hogy Lehet egy kér­déssel több? Igen! Játék az igazi versengés íratlan szabá­lyainak betűivel, egyfajta önmutogatás (sokszor majd­nem mindegy milyen áron!), végén a keserű tanulságként megfogalmazott kérdéssel: ezért érdemes volt? Szilárd Ádám

Next