Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981. december 20., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Gyermekkoromban ragadta meg a fantáziám a gólyaköszöntő tavaszi rigmus: „... török gyermek megvágta, magyar gyermek gyógyítja ... ” Erősítette a lidércnyomást a himnuszbeli kép: „Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének!” Majd a gyulai vár tövében, ahol pedagógus pályafutásom elkezdődött, küldetésnek éreztem közreműködni a hódoltság kora történetének kutatásában. A témáról készült munkáim születése közben igyekeztem belehelyeződni a kor atmoszférájába, hogy belülről lássak, korhűen szóljak. Többek között figyelmet szenteltem a vár elestekor kapitány Kerecsényi László ügyének, annak a kérdésnek, hogy a vergődését a győri táborból segítségküldés nélkül néző király bélyegzőjét nekünk is rá kell-e sütnünk? Legutoljára Kristó Gyula „Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig” című, nyolc évszázadot átölelő forráspublikációja veszi számba a törökkortörténeti kutatásba fektetett fáradságom eredményeit. Ugyannyira beleéltem magam a hódoltsági miliőbe, hogy odakozmáltam. Észre kellett ezt vennem, amikor a Rákóczi-szabadságharc jubileumán Rodostó (Tekirdag) testvérvárosában, Sárospatakon nemzetközi konferenciát rendeztek, s erre feliratkozott az isztambuli egyetemi tanár, hogy a török—magyar kapcsolatokról előadást tartson. Konok ellenállóként hallgattam a magyar nyelven tartott előadást, miközben a döbbenetig vitt el, mert folyamatát tekintve változnak a korok és a kapcsolattartalmak. S ha mosolyogva hallgathatjuk is a török történészek érveit a hódoltsági korbeli 150 éves „együttműködés”-ről, történelmünk egyéb találkozópontjai kedvezőbb megítélést érdemelnek. Egyértelműen, akár az érem eltérő két oldala! Most már felcsigázott érdeklődéssel vártam az alkalmat, hogy legalább futó pillantást vessek a mai Törökországra, nem az „irhás menet”-ben, a kirakatoknak rohanva. Tudok csoportról, amelynek vezetője — bár ott mentek el egy hajításnyira — Rodostó elkerülését „megmagyarázta” a kiszolgáltatott alkalmi közösségnek. Úti benyomásaim a kisázsiai, anatóliai nagyvároshoz, Bursához kötöm először. A római császárkori Nikodémia (Izmit) és Nicea térségében ma az Ulu Dag (hegység) északi nyúlványán a Márvány-tengertől (Marmara Denizi) 30 kilométernyire fekszik, falai közt háromszázezer főt meghaladó lakossal. Meglepő a táj képe, különösen annak, aki Törökország európai, balkáni szegletének kb. 220 kilométer hosszú, kopár, ritka településű juhlegelői felől érkezik, mert egy, a mi Dunántúlunkhoz hasonló környezet fogadja, beleértve a növényzet egyezőségét. A török történelem első, úgynevezett szeldzsuk korszakát követő felemelkedő ozmán („oszmán”) birodalom magva ez a terület. A főről elnevezett ozmán török törzs szállásterületén — a Bizánci Birodalommal harcban — 1300 körül veti meg itt a lábát. Innen indulva, ötven év múlva már átkeltek a Dardanellákon, elfoglalják a bizánci Gallipoli várát, száz év múlva (Zsigmond magyar király nikápolyi veresége után) a Bursa fővárosa birodalom északi határa a Duna, sőt Havasalföld hűbérállamuk. Majd innen, Bursa térségéből toborozzák a hadsereg Szigetvárt, Gyulát és más magyar várakat ostromló elit alakulatait. Meglepően jó állapotban találja a mai vándor a várost elfoglaló I. Mehmet szultántól építtetett, különleges fajanszdíszítésről híres dzsámit, az úgynevezett „Zöld Mecset”-et, mellette a szultán nyughelyét, a Türbét. Itt nyugszik a szultán gyermekeivel és dajkájával együtt, feleségei a mohamedán rendnek megfelelően a dzsámi melletti temetőben. Közelben az egykori korán iskola (Medrezse, papnevelő) ma régészeti múzeum, a Kemál Atatürk-féle reform beszédes tanújaként a változás hatalmas méretéről árulkodik, ui. a kiállított tárgyak kizárólag hadtörténetiek és néprajziak. Az ozmán sereg Ázsiából Európába vivő hadi útjának oldalában, a Helléspontos (Dardanellák) déli bejáratánál — ma török földön — terült el Ilion (Trója, Truva) romvára Hisarlik falu mellett. Az ősi vár a mükénai (mükénéi) korszakban ie. 1500—1000 között lezajlott trójai háború korában a különböző korban egymásra épült kilenc Trója sorában már a VI. Aki a háború után Homerostól és társaitól 500 évvel később alkotott eposzbeli fogalmak mai értelmét keresi a Henrich Schliemanntól 1873 körül feltárt romok táján, mélységesen csalódik. A méretek eltörpültek, de a látó szem olvashat a szétterülő kövekből, oszlopokból. Áll az ősi vár maradványa, amely egykor virágzott a Helléspontos legfőbb őreként. Mellé épült a későbbi hellenisztikus korban egy városmag, majd ismét később emellé a római. Kb. két évezreden át aludta álmát Trója a föld alatt, míg a létéről is hitetlenkedők közt felélesztéséhez kezdett a német régész. Schliemann rangos külsejű házát Athénban találjuk, a volt királyi palota, a Szintagma tér közelében. Feltárásának másik nagy szenzációja a délgörögországi Mükéné (Mykénai) királysírok kincseinek felszínre hozása. A Trójaásatás eredménye az isztambuli, a mükénéi kincs az athéni régészeti múzeum látványossága. A trójai romok területén magánmúzeum működik, itt őrzik a helyszínen talált maradványok egy részét. A tárlók anyaga lehangolóan szakszerűtlenül keveredik. A török igazgatás nem lelkesedik túlságosan a görög történeti múlt örökségéért. (Nemrég is úgy vélték angol turisták, hogy Trója ma is görög föld. Tévedtek.) A török farmer — akinek földjén a várdomb elterült — igyekezett hasznosítani a feltárást. Belépőjegyet szed az utód és souvenir-üzletében árul. Felépítette a mosolyra derítő, a tipikus átlag, turistának szóló „trójai faló”-vat. Az egész területen külön díj ellenében exponálhatja fényképezőgépét a látogató. Mindemellett látvány ránézni a romokról a tengerre, s a nagy történést idézni. Mükénéből hajóztak ide az ostromlók, s a trójaiak nem hittek Cassandrának!... Trójából útban Izmiten át Isztambulba, Canakkalenál történeti hely, bár nagy ugrást jelent az időben. A Dardanellák európai oldalán, Gallipoli vára mögött, a hegyoldalban egy török gyalogos fehérrel festett alakja látható több kilométerre is, s felette a dátum, 1915. március 18. Két kilométerre is olvashatók a számok. Az Isztambulért folyt csata emlékműve ez. Dardanellák török kézben maradt, amikor a központi hatalmak oldalán lévén az antant erők — elsősorban az angol seregben harcoló ausztrál és újzélandi alakulatok — vívták. A támadók óriási veszteséget szenvedtek. Itt kezdődött Kemál tábornok — a későbbi Atatürk — karrierje a védelem élén. Az ozmán birodalom második — 91 éven át — fővárosa az európai területen levő Drinápoly (Hadrianopolis, Edirne), s a harmadik, Konstantinápoly (Bizánc, Isztambul) hódoltságkori jelentősége magyar vonatkozásban kiemelkedő,de külön tanulmányt kíván. Kivált az utóbbié. Hazánknak a birodalomba történő beolvasztását innen irányítják, és a hódoltsági területek megtartásáért folyó szakadatlan küzdelmet is. A vezér az Európa és Ázsia találkozásánál, lenyűgözően szép természeti környezetben, a szultáni palotában (Topkapi Saray) él, amely ma tömeges látogatottságnak örvendő múzeum. A palota felhalmozott kincse — ebben a magyar területekről származott is — az efféle birodalmi központok világranglistáján a legszámottevőbbek egyike. Viszonylag félreeső épületben található a számunkra legtöbbet mondó , a szultáni ruhamúzeum. A koronázási díszöltöny sorrendje egyben az uralkodók sorát adja, előttük elvonulva törökkori uralkodóink kortársainak beszédes emlékével találkozunk, amelyet főleg követeik viselőiben láttak. A város szomorú emlékű, rettegett Héttorony börtöne — többek között Török Bálint tömlöce — ma szelíden néz a tengerre, de borzalmakat mesél az értő emlékezet számára. A török—magyar történeti kapcsolatok újabb — már tőlünk is pozitívnak értékelt — vonulata közé tartozik más egyebek mellett az, ami a két kuruc emigrációhoz fűződik. A Diocletianus római császár egykori birodalma fővárosának, Nikodémiának (Izmit) utódjában élt Thököly Imre és Zrínyi Ilona. A helybeliek Macar Dagi-nak, „Magyarhegy”-nek nevezik a kuruc fejedelem itteni birtokát — amelyet a szultántól kapott —, s a 900-as évek elejéig Thököly Imre nevét viseli a város főútja. Az 1705. szeptember 13-án elhunyt fejedelem tetemét a város örmény temetőjében találják meg 1906-ban és szállítják haza Késmárkra, szülőföldjére. S a sors kegyetlen játéka, hogy az 1706-ban Nikodémiában (Izmit) elhunyt Zrínyi Ilona és az 1735-ben Rodostóban (Tekirdag) meghalt fia. II.Rákóczi Ferenc teteme Konstantinápoly (Isztambul) egyazon katolikus templomában — a Galata negyedbeli Szt. Benoitban — talál nyughelyet a számkivetés 200. éve alatt, magyar földre hozatalukig. Bár helyszűke miatt csak érintettük a kapcsolatok sorát, lehetetlen nem szólni a máról. Meg sem kell szólalni az isztambuli sugárúton, az egyetem és a bazár környékén, magyarul szólítanak le törökök ... „Szervusz magyar”, „szívem magyar”, magyar„török testvér”, gyere magyar, cserebere”! Mi árulja el, hogy magyar vagyok? — kérdezem. A szemed! Úton-útfélen mellénk szegődnek, kísérnek, elmondják, hogy „szívük csücske” Miskolcon vagy Budapesten él. Ha az utazónak esze ágában sincs a vásárlás, alig menekülhet a rábeszélés elől: „150 évig voltunk nálatok, nem baj, ha nem veszed meg, csak nézd meg a bőrkabátot, és mopagáld Magyarországon!” S hírből is hallott, mennyi kétes eredménye születik ezeknek a létrejött ismeretségeknek, bár igazságtalanság lenne ide és nem a szívélyességükre, a kapcsolatteremtésre irányuló készségükre tenni a hangsúlyt. Dr. Virágh Ferenc Történetek nyomán Törökországban Koszta Rozália: Peti Koszta Rozália: Attila Szavak, szavak Békesség szálljon szívünkre „Alant repül a nap, mint a fáradt madár.” Lomhán terpeszkednek a szántóföldek, őrzik az elvetett magot. Bágyadtan pereg az idő, lassúbb tempóra váltott a természet. Egyedül az ember serénykedik, talán jobban, mint bármikor az év során. Különösen az áruházak pénztárgépei kattognak szaporán, jelezve, hogy csúcspontjához ért az ünnepi készülődés, bevásárlás. Amit máskor talán elmulasztottunk, most igyekszünk mindent bepótolni: ajándékkal, figyelmességgel halmozzuk el szeretteinket. És várjuk természetesen, hogy valami aprósággal bennünket is meglepjenek. Pedig családi körben gyakran hallani manapság: „nekem semmit se vásároljatok, hiszen az én ajándékom is nagyon szerény lesz.” Nem szegényes, de kevesebb annál, amit önmagunktól joggal elvárhatunk. Hiszen ha az év valamennyi napját valóban kihasználtuk volna, bizony több jutna az ünnepi asztalra. Példákért ugye nem kell a szomszédba menni? Találunk saját portánkon is jobbítani valót. Sose legyen ennél rosszabb! — mondogatjuk. Béke legyen és egészség, a többi majd csak lesz valahogy. Ám hogy miként formálódik a jövő, az jórészt tőlünk függ. A nagyvilág kusza kavargásait látva, akár példát is mutathatunk: emberarcú társadalmunk az anyagi és szellemi javak tisztességes biztonságát ígéri. Tisztességes munka árán! «Átmeneti korunk remélhetően hamar elmúló jelensége, hogy az életritmus gyorsulásával, a technikai haladással egy időben mintha feljogosítva éreznénk magunkat, hogy kevésbé figyeljünk embertársaink örömeire, gondjára. Az a szó, hogy szeretet, egyre inkább kivész a közhasználatból. Mintha szégyelnénk, amikor tiszteletről, megbecsülésről árulkodnak tetteink, önmagunkat károsítjuk ezáltal, hiszen a kör hamar bezárul: más bolygóról nem várható behozatal se emberségből, se szeretesből. Saját „készletünkből” kell gazdálkodni. Megéri. Emlékszem, gyerekkoromban borzasztó szegények voltunk, de ha mások nyomorúságát láttuk, mindig együttérzően gondolkodtunk. Valami nemzetközi akció híre érkezett a faluba: segíteni lehet éhező, árva, néger porontyokat. Ahol öten esznek, jut valami egy hatodiknak is — mondogattuk, és már ki is néztem a legjobb helyet (a kemence mellett, a sutban) egy szerecsen gyereknek. Persze, hogy semmi se valósult meg segítőkész vágyainkból, de már a tervezgetés is szívet melengető volt. Később, amikor kollégista lettem, együtt laktam egy görög fiúval. Bővérű, pogány életet éltünk. Barátom, Lianos Panajotis, egy-egy sikeres szigorlat után olyan fergeteges örömtáncba ringatta magát, hogy rengett belé három emelet. — Hol töltöd a karácsonyt? — kérdeztem ismeretségünk első felén. — Fölcsíptem szép özvegyasszony, nála összehozunk „éjféli mise”. — Bolond vagy, ilyenkor imádkozni kell, és jókat cselekedni. — Jó lesz, ne félj — vigyorgott kajánul. Otthon gyertyagyújtás után eszembe jutott „Szirusz” barátom. Meséltem is róla, milyen fura figura. Mielőtt visszautaztam volna, édesanyám külön felpakolt a görögnek egy kis „hazait”. Átadtam a csomagot, s még ma is él bennem a kép, amint göndör gyapjas fejével sután bólogat, nagy, kerek szemeit hiába hunyorítja, hisz a könnyeit úgyse tudja elrejteni. Úgy hallom, Sianos barátom ismét az Akropolis közelében él. Talán hófehér Mercedes-szel sétáltatja népes családját, de karácsonykor biztos eszébe jut az a régi, „elsózott” édes sütemény. Andódy Tibor Ménesi György: Különbség Hungarocell kereszt alatt Simon, cirenei. Ütések zuhognak hátán? Nem. Az eső veri!