Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

NÉPÚJSÁG Módos Ignác saját origi­­nált lehallgatókészülékét a fejlődés mindinkább hasz­nálhatatlanná tette. Már ré­gebben bajlódott bal fülé­vel, s az utóbbi időben a jobb fülébe is csak foszlá­nyokban jutottak el a sza­vak. Beosztottjai, akik év­ről évre nem változtak kö­rülötte, a szokásosnál jóval hangosabban számoltak be a dolgok folyásáról, de nem csináltak különösebb gondot ebből. Megszokták már, hogy süketen is lehet irá­nyítani egy akkora gyáregy­séget, mint a NATURCSIP­­ROG. Sőt, nagyobbat is. A gyárvezetőt sem zavar­ta a dolog, igazán nem ne­vezhette senki hiúnak emi­att. Úgy tartotta kezében a gyeplőt, hogy félreérthetet­len legyen az üzemben az egyszemélyi vezetés, és a legapróbbnak tűnő esemé­­nyekről is hetenként kétszer írásos jelentést készíttetett a beosztottjaival, akik a sok papírmunkától kábultan úgy érezték, hogy a jelentések leadásának határidős betar­tásáért kapják a negyedévi prémiumot. Módos, hatalmas mahagó­ni íróasztala állandóan tele volt jelentésekkel a gépso­rok teljesítményeitől a W. C.-k tisztításának mechanizmusá­ig. Reggeltől estig mélyen tanulmányozta ezeket, és az ilyen módon nyert értesülé­sek alapján diktálta le újabb utasításait. Módos a gyárban, mely nadrágtartó-csíptetőket és rögzítőket gyártott (innen kapta a nevét hogy NATAR­­CSIPROG), melósként kezd­te annak idején, majd a munkapad mellől emelték ki a vezető posztra. Az idők folyamán aztán úgy süke­­tült meg fokozatosan, ahogy múltak az évek. Egyik délután unalmasan lapozta az íróasztalára ra­kott újságokat, folyóirato­kat. Az egyik tudományos orgánumban érdekes cikk ragadta meg a figyelmét. Jobban belenézett, és rop­pant izgalomba jött. Az új ú­jságíró arról számolt be,­­hogy egy külföldi orvospro­fesszornak sikerült megtalál­nia a krónikus atitisz (a sü­ketség) gyógymódját. Koráb­ban azt hitték, hogy az ant­rum, amelyben a betegség góca van, minden embernél egyforma, s ez félrevezette a gyógykezeléseket is. A professzor rájött, hogy ez koránt sincs így. Ellenkező­leg: ahány fül, annyi vál­tozatban lapul meg benne az antrum, így a kezelések is egyediek lehetnek csak. Ezért úgy oldotta meg a be­avatkozást, hogy műanyag csövecskék segítségével an­tibiotikumot juttatott a ki­fúrt és szondázott antrum közepébe. Az új sebészeti eljárás eredményeként 100 beteg közül 99 esetben meg­szűnt a krónikus atitisz, a páciens visszanyerte hallá­sát. Módos Ignác kivette évi rendes szabadságát, és kül­földre utazott, a professzor klinikájába. A gyárban úgy tudták, üdülni ment. Akkor sem hiányzott senkinek, amikor egy hónap után nem tért vissza (mert nem került sor a műtétre, annyian vol­tak előtte) és újabb, fizetés nélküli szabadságot kért a tröszttől. Örömmel adtak neki, mert távozása óta mint­ha fellendült volna a ter­melés ... Végül aztán rá is sor ke­rült. A műtét tíz percig tar­tott, és jól sikerült. A várt­nál sokkal jobban. Módos a negyedik napon boldogan vette észre, hogy mindkét fülére jól hall. Sőt. Mintha a szikés beavatko­zás hatásaként több füle is lenne az átlagosnál, azt is meghallja, amit tulajdon­képpen ki sem mondanak, csak gondolnak vele kapcso­latban. Ezt először akkor ta­pasztalta, amikor búcsúra je­lentkezett a professzornál, miután kiegyenlítette a mé­regdrága klinikai számlát (amiről bosszúsan gondolta is, hogy azért ez nálunk in­gyen van!) és hálája jeléül egy vastag borítékot csúsz­tatott a professzor kezébe. A professzor meghökkent, s mielőtt visszaadta volna, bo­rús árnyék suhant át az ar­cán: „Melyik országból jö­hetett ez az anakronisztikus figura? Hol abrogálhatatlan ismérve a nemzeti szokások­nak az effajta lelki fibrozi­­tás?” — Mit tetszett mondani a lelki fibrozilásomról? — da­dogta Módos meglepetten. A professzor csodálkozva nézett rá. — Ön nyilván hallucinál. Gondolom, rendezte a klini­kai költségeket. Ezzel keze­lése lezártnak tekintendő. Reméljük, végleges a gyó­gyulása ... — azzal kitusz­kolta az ajtón. Módos meg sem állt ha­záig, s a gyárban vegyes ér­zelmekkel kezdte újra a munkáját. Azt gondolta: előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy már nem süket, ezért jobb, ha maga derít rá fényt. Erre legalkalmasabb­nak egy soron következő ér­tekezlet kínálkozott. A ter­melési osztályvezető hango­san kiabálva egészítette ki jelentését, mire Módos ide­gesen rászólt: — Ne ordítson kérem, nem vagyok süket! Először nem akarták el­hinni, aztán, mikor meggyő­ződtek róla, színlelt örömbe fajult a csodálkozás. Volt, aki megkockáztatta dicsérni is, mondván: példát muta­tott abban, hogy miként kell egy tudományos eljárást hasznosítani! Meghökkentek a melósok is, akik utoljára május else­jén látták közelről a gyár­vezetőt, mert a kerületi pártbizottság úgy vélte, hogy „a kollektívák előtt lenne kívánatos menetelni az ün­nepi felvonuláson”. Persze hozzájuk is eljutott Módos külföldi fülműtétének híre (amiért állítólag 100 darab nadrágtartót adott a repre­zentációs keretből a pro­fesszornak), de sokan csak legyintettek: „Módos nem a füle miatt süket”. Azt azon­ban ők sem tudták, hogy a műtét egy különleges tulaj­donságot is kifejlesztett az igazgatóban, s magukban gúnyosan ezt gondolták: „No, nézd csak! Valami baj van, hogy leereszkedett kö­rünkbe?!” Módos eleresztette a füle mellett a ,ki nem mondott szavakat, és mosolyt eről­tetve magára üdvözölte régi ismerőseit. Néhányat még vállon is veregetett, például Hézag Bélát, akivel anno dacom együtt kezdte. Hézag azóta is egy öreg gépen dol­gozik. — Hogy megyen a mun­ka, Béla? — Hát... megyen, ha vi­szik ... — tért ki Hézag az egyenes válasz elől. Módos elnevette magát. — Hát... a pénzed meg­volna, nem? Kapsz eleget, ha hajtasz? — Nna... — hümmögött Hézag, közben magában azt gondolta: „Ha te is jobban ránk figyelnél, vén süket ló­kötő, akkor több is lehetne.” Módos ezt már nem en­gedte el a füle mellett. — Először is, Béla, nem vagyok süket. Másodszor meg, szerinted mire kellene jobban odafigyelnem? Az öregedő tartórögzítő hápogott egy háztáji kacsa­farmra valót, aztán mikor a társai is körülálltak, fel­ocsúdva a meglepetésből, ódzkodva mondta: — Hal­lod le, Ignác!__ Velem te ne bolondozzál! Miket rágsz az én szájamba? —­ Hallom, amit hallok! Az emberek egy része biz­tatóan sugallta Hézagnak: „Pakolj ki a nyavalyásnak!” Másik része úgy gondolta: „Hiába magyarázol! Ha nagy a pofád, legfeljebb kibab­rálnak veled, rosszabb gép­re tesznek.” — Pakolj csak ki, ahogy súgják. És ne félj, kibabrá­­lás nem lesz, ezt én ígérem, az igazgatód! Mindenkiben elhűlt a vér, és mint akiket rajtacsíptek, lestek egymásra. Aztán az igazgató fejét kezdték must­rálni, hol rejtőzködik a fü­le, amelyikkel meghallja a ki nem mondott szavakat is? Nagysokára megszólalt Hé­zag: — Hát jó!... Hiába teszel úgy, mintha nem tudnánk, hogy köptök a javaslataink­ra. — Miket beszélsz?! — Az igazságot! — vág­tak bele most már többen is. — Azt, hogy ha van vé­leményed, de eltér a meg­szokottól, akkor megnézhe­ted magad! Legjobb esetben talonba tesznek. — Majd én, emberek — kerekedett a szóözön fölé Hézag. — Jól figyelj, igaz­gató! Két újításunk hever az íróasztalodon, meg a terme­lési osztályon. Egyik a rög­zítők készítésének meggyor­sítását tenné lehetővé, hogy lépést tudjunk tartani a csíptetőrészleggel. Már nyolcvannyolcszor szóltunk miatta az újítási felelősnek. Azt mondta, még nem hagy­tad jóvá egyiket sem ... — Mit?..Én?... — Igen, te. Pedig, ha a két gépet összekapcsolnánk speciális excenterekkel, és hozzáigazítanánk a vezérlő­láncot, néhány nap alatt megduplázhatnánk a terme­lést. Úgy tudom, kellene az export... „Ez a­­helyzet dicikém, hiába játszod a bombát!” — hallotta Módos oldalról az egyik melós gondolatát. Ar­ra fordult, de mindannyiuk­­nak mondta: — Higgyék el, nem játszom a bambát!... lehet, hogy a sok papír kö­zött elkerülte a figyelmemet ez a jelentés, de úgy emlék­szem ...” „Na, ne remegtesse a rö­högőizmainkat! Fél éve, hogy hetenként kétszer az orra elé tolják.” — Ennek utánanézetek — jelentette ki Módos. „Megint csak duma, ami­vel kifizetnek” — legyintet­tek magukban az emberek, és percekig lecövekeltek a kisgyűlés helyén, miután Módos bosszúsan elhagyta a műhelyt. Egymást kérdez­gették : — Mondd, komám? Hány füle van ennek? — Eddig egy se volt... az biztos ... Most meg? Ki tud­ja? Talán nőtt egy olyan is, amelyikkel meghall min­ket ... Módos még aznap magá­hoz rendelte a termelési osztályvezetőt, meg az újí­tási felelőst. Azok, míg vár­ták, hogy megszólaljon, ma­gukban elégedetlenül dör­­mögték: „Mit akar ez már megint?” Módos felkapta a fejét. — Hogy mit? Először is, kérem azt, hogy mondják ki előttem nyíltan a gondola­taikat, ha az rám is tarto­zik. Másodszor: számoljanak be az újítások helyzetéről. — Az újí.Ja! A témát állandóan napirenden tart­juk — kezdte magabiztosan Bikfic Győző, újítási felelős. — De hát... Mostanában nem akar senki újítani... „Egyáltalán, hogy a francba jutott ez az eszedbe, te hó­­ lyag!? — villant át Bikfic agyán meggondolatlanul a kérdés. — Hólyag a kedves mamá­jának a fia — nézett rá szú­rósan Módos. Onnan, hogy ma délelőtt jártam a mű­helyben. Mit tud Hézag Bé­la újításáról? — Bocsánat... bocsánat — igyekezett Bikfic a fele­lőtlenség barikádjai mögé, míg a Módos­ az oszályve­­zető felé fordult. — És maga, mit tud? Fél éve adták be ... — Hallottam valamit, erről azonban Bikfic elvtár­sat kérdezze, hiszen az ő asztala ... — Persze ... azazhogy ... tulajdonképpen... — dado­gott az újítási felelős. — Az a helyzet igazgató elvtárs, hogy ... szóval egyszerűen nincs, aki kivitelezze, olyan komplikált az a javaslat... igen, ez a helyzet... — Ennyi idő alatt Hézagék is megcsinálták volna... — zárta le a vitát Módos. így történt, hogy Hézag Béláék harmadnapra meg­bízást kaptak az igazgatótól, hogy lássanak hozzá az újí­tás kivitelezéséhez, két hó­nap múlva pedig kenterbe verték a csíptetőrészleget. Úgy hírlik, Módos köszö­nő levelet írt a professzor­nak, amelyben kérte, ha te­heti, soron kívül műtse meg néhány ismerősének a fülét. Állítólag mi is ismerjük őket... Varga Dezső: A többfülű Takács Tibor: Palack Szögletes, szép palackom, éppen 201 éves, a festett homlokán egy jó testőr ugrat kényes lovával, kivont kardja egyenes, rezzenetlen, lehetne testőr írók társa a regimentben, lehetne épp Bacsányi, vagy Báróczy, vagy bárki, vagy Bessenyei György, ki tudott a borral bánni meg a tintával, s én most tisztelgek, jó a kedvem, mert e palacknak mától őrző gazdája lettem, és rá van írva: Anno,­­ meg: 1780, két évszázad­­ám eltűnt a mennyben és pokolban, konyakkal töltöm, színig, rossz szívemnek ez jó szer, benne a menny s pokol van, s mindenekfölött gyógyszer, légy a barátom, immár, testőr, te régi, festett, s míg élek, jó testőrként ezután én őrizlek! Kovács György: Kézen fogó szavaidért Nem vagy velem bár köröttem kerengsz most is suta bájjal Jélesen ki jókor mondtad „Én emberem tiéd vagyok” Régi-régi éveimben kézen fogó szavaiddal jól elszántan örökre már fészket raktál álmaimban Hogyha tőled el­indulnék elforgatnád most is utam lépteimet eltéritnéd ott laksz szándékaim mélyén ■ Évek hulltak éveinkre ösvényeink behavaznák mintha mondanád most halkan „Én emberem ne eressz el” Eljön végül az az óra kinek múltával elmondják : „Béke csöndje már szivükben Maguk voltak s egyek mégis” 1981. december­ 31., csütörtök Rajki László: József Attila Kramer kontra Kramer Ki valósítja meg önmagát? A boldogság az van, ele­mezni se igen kell, csak el­fogadni, mint az egészséget, s úgy is szokta az ember, pont olyan magától értető­dően. Nem is téma a bol­dog házasság, csak ha el­romlik, s boldogtalanság lesz belőle. Ebből vagy ab­ból az okból, réges-rég, vagy most, remekműben, vagy könnyed hangvételű olvasmányban: az érdeklő­dés biztosított. A Kramer házaspárt az unalom teríti le, a Joannát bekerítő unalom. ■ Unja gyermekét, férjét, a taposó­malom házimunkát, az egész házasságot, bezártsá­got, s egy nap otthagy mindent. És még négyéves kisfiát sem­­ kívánja magá­nak megtartani. Szabadul mindentől, hogy önmagát megvalósíthassa. Ted, aki addig csak a jóindulatú fér­jek módján segített­ otthon, vállalja, ellátja a rászakadt feladatot: anyja és apja lesz Billynek. Úgy küzd lé­tükért, gyermeke biztonsá­gáért, s kettőjük boldogsá­gáért — és sikerrel —, mint a megszállott anyák. Annyi lemondással is. S ekkor tűnik fel Joan­na, mondván: nem tud gyermeke nélkül élni, ő az anyja, joga van hozzá. A bíróság neki ítéli, de mi­­­kor vinnie kellene Billyt, telefonál: nem, mégsem me­ri vállalni. „Amikor... ott ültem a tárgyalóteremben ... és hallgattam, hogy mi min­dent tettél..­ hogy mi min­denről van szó... A fele­lősség ...” Szó szerint eze­ket mondja, beismerve em­beri és anyai csődjét. S a dilemma ezzel megoldódott, már amennyire az anya szempontjából megoldásnak lehet nevezni. Az olvasóban a felengedő feszültséggel egy időben visszhangzik Ted gondolata ,az előző estről, amikor úgy hitte, utoljára fekteti le a fiát. „ ... most már tud­ta, hogy ez alatt a sok hó­nap alatt minden pontosan úgy volt, ahogy lennie kel­lett. Hálás volt ezért az időért. Mert ez megmarad. Senki sem veheti el tőle. És úgy érezte, ő is megválto­zott közben. Felnőtt — hála a gyereknek. Több lett ben­ne a szeretet — hála a gye­reknek, erősebb lett — hála a gyereknek, kedvesebb lett — hála a gyereknek, többet ismert meg, tapasz­talt meg az életből — hála a gyereknek.” A szavakat magyarázni sem kell, olyan gazdagságot tükröznek. Avery Corman regénye nem akar több lenni, mint ami: olvasmányos történet, senkinek sem kell visszala­pozni oldalakat újra meg újra, hogy megértse. Itt minden az, aminek mond­ják: nagyon is mai história, középszerű emberekkel, olyanokkal, akikből minde­nütt sok van. A probléma is ismerős az egész világon: nem vezet jóra egyre több asszonynál, ha a munkát huzamos ideig abba kell hagynia. Bár Joanna eseté­ben nemcsak erről volt szó, amit az is bizonyít, hogy a kötöttségek nélkül sem ta­lált magára. És sejteni le­het, hogy alig is fog. Aki pedig tette a dolgát, köte­lességét, mert a szülői sze­retet ezt diktálta, az több és jobb lett e modern me­sében. Vass Márta Rajki László: Lovascsatázók

Next