Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
NÉPÚJSÁG Módos Ignác saját originált lehallgatókészülékét a fejlődés mindinkább használhatatlanná tette. Már régebben bajlódott bal fülével, s az utóbbi időben a jobb fülébe is csak foszlányokban jutottak el a szavak. Beosztottjai, akik évről évre nem változtak körülötte, a szokásosnál jóval hangosabban számoltak be a dolgok folyásáról, de nem csináltak különösebb gondot ebből. Megszokták már, hogy süketen is lehet irányítani egy akkora gyáregységet, mint a NATURCSIPROG. Sőt, nagyobbat is. A gyárvezetőt sem zavarta a dolog, igazán nem nevezhette senki hiúnak emiatt. Úgy tartotta kezében a gyeplőt, hogy félreérthetetlen legyen az üzemben az egyszemélyi vezetés, és a legapróbbnak tűnő eseményekről is hetenként kétszer írásos jelentést készíttetett a beosztottjaival, akik a sok papírmunkától kábultan úgy érezték, hogy a jelentések leadásának határidős betartásáért kapják a negyedévi prémiumot. Módos, hatalmas mahagóni íróasztala állandóan tele volt jelentésekkel a gépsorok teljesítményeitől a W. C.-k tisztításának mechanizmusáig. Reggeltől estig mélyen tanulmányozta ezeket, és az ilyen módon nyert értesülések alapján diktálta le újabb utasításait. Módos a gyárban, mely nadrágtartó-csíptetőket és rögzítőket gyártott (innen kapta a nevét hogy NATARCSIPROG), melósként kezdte annak idején, majd a munkapad mellől emelték ki a vezető posztra. Az idők folyamán aztán úgy süketült meg fokozatosan, ahogy múltak az évek. Egyik délután unalmasan lapozta az íróasztalára rakott újságokat, folyóiratokat. Az egyik tudományos orgánumban érdekes cikk ragadta meg a figyelmét. Jobban belenézett, és roppant izgalomba jött. Az új újságíró arról számolt be,hogy egy külföldi orvosprofesszornak sikerült megtalálnia a krónikus atitisz (a süketség) gyógymódját. Korábban azt hitték, hogy az antrum, amelyben a betegség góca van, minden embernél egyforma, s ez félrevezette a gyógykezeléseket is. A professzor rájött, hogy ez koránt sincs így. Ellenkezőleg: ahány fül, annyi változatban lapul meg benne az antrum, így a kezelések is egyediek lehetnek csak. Ezért úgy oldotta meg a beavatkozást, hogy műanyag csövecskék segítségével antibiotikumot juttatott a kifúrt és szondázott antrum közepébe. Az új sebészeti eljárás eredményeként 100 beteg közül 99 esetben megszűnt a krónikus atitisz, a páciens visszanyerte hallását. Módos Ignác kivette évi rendes szabadságát, és külföldre utazott, a professzor klinikájába. A gyárban úgy tudták, üdülni ment. Akkor sem hiányzott senkinek, amikor egy hónap után nem tért vissza (mert nem került sor a műtétre, annyian voltak előtte) és újabb, fizetés nélküli szabadságot kért a tröszttől. Örömmel adtak neki, mert távozása óta mintha fellendült volna a termelés ... Végül aztán rá is sor került. A műtét tíz percig tartott, és jól sikerült. A vártnál sokkal jobban. Módos a negyedik napon boldogan vette észre, hogy mindkét fülére jól hall. Sőt. Mintha a szikés beavatkozás hatásaként több füle is lenne az átlagosnál, azt is meghallja, amit tulajdonképpen ki sem mondanak, csak gondolnak vele kapcsolatban. Ezt először akkor tapasztalta, amikor búcsúra jelentkezett a professzornál, miután kiegyenlítette a méregdrága klinikai számlát (amiről bosszúsan gondolta is, hogy azért ez nálunk ingyen van!) és hálája jeléül egy vastag borítékot csúsztatott a professzor kezébe. A professzor meghökkent, s mielőtt visszaadta volna, borús árnyék suhant át az arcán: „Melyik országból jöhetett ez az anakronisztikus figura? Hol abrogálhatatlan ismérve a nemzeti szokásoknak az effajta lelki fibrozitás?” — Mit tetszett mondani a lelki fibrozilásomról? — dadogta Módos meglepetten. A professzor csodálkozva nézett rá. — Ön nyilván hallucinál. Gondolom, rendezte a klinikai költségeket. Ezzel kezelése lezártnak tekintendő. Reméljük, végleges a gyógyulása ... — azzal kituszkolta az ajtón. Módos meg sem állt hazáig, s a gyárban vegyes érzelmekkel kezdte újra a munkáját. Azt gondolta: előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy már nem süket, ezért jobb, ha maga derít rá fényt. Erre legalkalmasabbnak egy soron következő értekezlet kínálkozott. A termelési osztályvezető hangosan kiabálva egészítette ki jelentését, mire Módos idegesen rászólt: — Ne ordítson kérem, nem vagyok süket! Először nem akarták elhinni, aztán, mikor meggyőződtek róla, színlelt örömbe fajult a csodálkozás. Volt, aki megkockáztatta dicsérni is, mondván: példát mutatott abban, hogy miként kell egy tudományos eljárást hasznosítani! Meghökkentek a melósok is, akik utoljára május elsején látták közelről a gyárvezetőt, mert a kerületi pártbizottság úgy vélte, hogy „a kollektívák előtt lenne kívánatos menetelni az ünnepi felvonuláson”. Persze hozzájuk is eljutott Módos külföldi fülműtétének híre (amiért állítólag 100 darab nadrágtartót adott a reprezentációs keretből a professzornak), de sokan csak legyintettek: „Módos nem a füle miatt süket”. Azt azonban ők sem tudták, hogy a műtét egy különleges tulajdonságot is kifejlesztett az igazgatóban, s magukban gúnyosan ezt gondolták: „No, nézd csak! Valami baj van, hogy leereszkedett körünkbe?!” Módos eleresztette a füle mellett a ,ki nem mondott szavakat, és mosolyt erőltetve magára üdvözölte régi ismerőseit. Néhányat még vállon is veregetett, például Hézag Bélát, akivel anno dacom együtt kezdte. Hézag azóta is egy öreg gépen dolgozik. — Hogy megyen a munka, Béla? — Hát... megyen, ha viszik ... — tért ki Hézag az egyenes válasz elől. Módos elnevette magát. — Hát... a pénzed megvolna, nem? Kapsz eleget, ha hajtasz? — Nna... — hümmögött Hézag, közben magában azt gondolta: „Ha te is jobban ránk figyelnél, vén süket lókötő, akkor több is lehetne.” Módos ezt már nem engedte el a füle mellett. — Először is, Béla, nem vagyok süket. Másodszor meg, szerinted mire kellene jobban odafigyelnem? Az öregedő tartórögzítő hápogott egy háztáji kacsafarmra valót, aztán mikor a társai is körülálltak, felocsúdva a meglepetésből, ódzkodva mondta: — Hallod le, Ignác!__ Velem te ne bolondozzál! Miket rágsz az én szájamba? — Hallom, amit hallok! Az emberek egy része biztatóan sugallta Hézagnak: „Pakolj ki a nyavalyásnak!” Másik része úgy gondolta: „Hiába magyarázol! Ha nagy a pofád, legfeljebb kibabrálnak veled, rosszabb gépre tesznek.” — Pakolj csak ki, ahogy súgják. És ne félj, kibabrálás nem lesz, ezt én ígérem, az igazgatód! Mindenkiben elhűlt a vér, és mint akiket rajtacsíptek, lestek egymásra. Aztán az igazgató fejét kezdték mustrálni, hol rejtőzködik a füle, amelyikkel meghallja a ki nem mondott szavakat is? Nagysokára megszólalt Hézag: — Hát jó!... Hiába teszel úgy, mintha nem tudnánk, hogy köptök a javaslatainkra. — Miket beszélsz?! — Az igazságot! — vágtak bele most már többen is. — Azt, hogy ha van véleményed, de eltér a megszokottól, akkor megnézheted magad! Legjobb esetben talonba tesznek. — Majd én, emberek — kerekedett a szóözön fölé Hézag. — Jól figyelj, igazgató! Két újításunk hever az íróasztalodon, meg a termelési osztályon. Egyik a rögzítők készítésének meggyorsítását tenné lehetővé, hogy lépést tudjunk tartani a csíptetőrészleggel. Már nyolcvannyolcszor szóltunk miatta az újítási felelősnek. Azt mondta, még nem hagytad jóvá egyiket sem ... — Mit?..Én?... — Igen, te. Pedig, ha a két gépet összekapcsolnánk speciális excenterekkel, és hozzáigazítanánk a vezérlőláncot, néhány nap alatt megduplázhatnánk a termelést. Úgy tudom, kellene az export... „Ez ahelyzet dicikém, hiába játszod a bombát!” — hallotta Módos oldalról az egyik melós gondolatát. Arra fordult, de mindannyiuknak mondta: — Higgyék el, nem játszom a bambát!... lehet, hogy a sok papír között elkerülte a figyelmemet ez a jelentés, de úgy emlékszem ...” „Na, ne remegtesse a röhögőizmainkat! Fél éve, hogy hetenként kétszer az orra elé tolják.” — Ennek utánanézetek — jelentette ki Módos. „Megint csak duma, amivel kifizetnek” — legyintettek magukban az emberek, és percekig lecövekeltek a kisgyűlés helyén, miután Módos bosszúsan elhagyta a műhelyt. Egymást kérdezgették : — Mondd, komám? Hány füle van ennek? — Eddig egy se volt... az biztos ... Most meg? Ki tudja? Talán nőtt egy olyan is, amelyikkel meghall minket ... Módos még aznap magához rendelte a termelési osztályvezetőt, meg az újítási felelőst. Azok, míg várták, hogy megszólaljon, magukban elégedetlenül dörmögték: „Mit akar ez már megint?” Módos felkapta a fejét. — Hogy mit? Először is, kérem azt, hogy mondják ki előttem nyíltan a gondolataikat, ha az rám is tartozik. Másodszor: számoljanak be az újítások helyzetéről. — Az újí.Ja! A témát állandóan napirenden tartjuk — kezdte magabiztosan Bikfic Győző, újítási felelős. — De hát... Mostanában nem akar senki újítani... „Egyáltalán, hogy a francba jutott ez az eszedbe, te hó lyag!? — villant át Bikfic agyán meggondolatlanul a kérdés. — Hólyag a kedves mamájának a fia — nézett rá szúrósan Módos. Onnan, hogy ma délelőtt jártam a műhelyben. Mit tud Hézag Béla újításáról? — Bocsánat... bocsánat — igyekezett Bikfic a felelőtlenség barikádjai mögé, míg a Módos az oszályvezető felé fordult. — És maga, mit tud? Fél éve adták be ... — Hallottam valamit, erről azonban Bikfic elvtársat kérdezze, hiszen az ő asztala ... — Persze ... azazhogy ... tulajdonképpen... — dadogott az újítási felelős. — Az a helyzet igazgató elvtárs, hogy ... szóval egyszerűen nincs, aki kivitelezze, olyan komplikált az a javaslat... igen, ez a helyzet... — Ennyi idő alatt Hézagék is megcsinálták volna... — zárta le a vitát Módos. így történt, hogy Hézag Béláék harmadnapra megbízást kaptak az igazgatótól, hogy lássanak hozzá az újítás kivitelezéséhez, két hónap múlva pedig kenterbe verték a csíptetőrészleget. Úgy hírlik, Módos köszönő levelet írt a professzornak, amelyben kérte, ha teheti, soron kívül műtse meg néhány ismerősének a fülét. Állítólag mi is ismerjük őket... Varga Dezső: A többfülű Takács Tibor: Palack Szögletes, szép palackom, éppen 201 éves, a festett homlokán egy jó testőr ugrat kényes lovával, kivont kardja egyenes, rezzenetlen, lehetne testőr írók társa a regimentben, lehetne épp Bacsányi, vagy Báróczy, vagy bárki, vagy Bessenyei György, ki tudott a borral bánni meg a tintával, s én most tisztelgek, jó a kedvem, mert e palacknak mától őrző gazdája lettem, és rá van írva: Anno, meg: 1780, két évszázadám eltűnt a mennyben és pokolban, konyakkal töltöm, színig, rossz szívemnek ez jó szer, benne a menny s pokol van, s mindenekfölött gyógyszer, légy a barátom, immár, testőr, te régi, festett, s míg élek, jó testőrként ezután én őrizlek! Kovács György: Kézen fogó szavaidért Nem vagy velem bár köröttem kerengsz most is suta bájjal Jélesen ki jókor mondtad „Én emberem tiéd vagyok” Régi-régi éveimben kézen fogó szavaiddal jól elszántan örökre már fészket raktál álmaimban Hogyha tőled elindulnék elforgatnád most is utam lépteimet eltéritnéd ott laksz szándékaim mélyén ■ Évek hulltak éveinkre ösvényeink behavaznák mintha mondanád most halkan „Én emberem ne eressz el” Eljön végül az az óra kinek múltával elmondják : „Béke csöndje már szivükben Maguk voltak s egyek mégis” 1981. december 31., csütörtök Rajki László: József Attila Kramer kontra Kramer Ki valósítja meg önmagát? A boldogság az van, elemezni se igen kell, csak elfogadni, mint az egészséget, s úgy is szokta az ember, pont olyan magától értetődően. Nem is téma a boldog házasság, csak ha elromlik, s boldogtalanság lesz belőle. Ebből vagy abból az okból, réges-rég, vagy most, remekműben, vagy könnyed hangvételű olvasmányban: az érdeklődés biztosított. A Kramer házaspárt az unalom teríti le, a Joannát bekerítő unalom. ■ Unja gyermekét, férjét, a taposómalom házimunkát, az egész házasságot, bezártságot, s egy nap otthagy mindent. És még négyéves kisfiát sem kívánja magának megtartani. Szabadul mindentől, hogy önmagát megvalósíthassa. Ted, aki addig csak a jóindulatú férjek módján segített otthon, vállalja, ellátja a rászakadt feladatot: anyja és apja lesz Billynek. Úgy küzd létükért, gyermeke biztonságáért, s kettőjük boldogságáért — és sikerrel —, mint a megszállott anyák. Annyi lemondással is. S ekkor tűnik fel Joanna, mondván: nem tud gyermeke nélkül élni, ő az anyja, joga van hozzá. A bíróság neki ítéli, de mikor vinnie kellene Billyt, telefonál: nem, mégsem meri vállalni. „Amikor... ott ültem a tárgyalóteremben ... és hallgattam, hogy mi mindent tettél.. hogy mi mindenről van szó... A felelősség ...” Szó szerint ezeket mondja, beismerve emberi és anyai csődjét. S a dilemma ezzel megoldódott, már amennyire az anya szempontjából megoldásnak lehet nevezni. Az olvasóban a felengedő feszültséggel egy időben visszhangzik Ted gondolata ,az előző estről, amikor úgy hitte, utoljára fekteti le a fiát. „ ... most már tudta, hogy ez alatt a sok hónap alatt minden pontosan úgy volt, ahogy lennie kellett. Hálás volt ezért az időért. Mert ez megmarad. Senki sem veheti el tőle. És úgy érezte, ő is megváltozott közben. Felnőtt — hála a gyereknek. Több lett benne a szeretet — hála a gyereknek, erősebb lett — hála a gyereknek, kedvesebb lett — hála a gyereknek, többet ismert meg, tapasztalt meg az életből — hála a gyereknek.” A szavakat magyarázni sem kell, olyan gazdagságot tükröznek. Avery Corman regénye nem akar több lenni, mint ami: olvasmányos történet, senkinek sem kell visszalapozni oldalakat újra meg újra, hogy megértse. Itt minden az, aminek mondják: nagyon is mai história, középszerű emberekkel, olyanokkal, akikből mindenütt sok van. A probléma is ismerős az egész világon: nem vezet jóra egyre több asszonynál, ha a munkát huzamos ideig abba kell hagynia. Bár Joanna esetében nemcsak erről volt szó, amit az is bizonyít, hogy a kötöttségek nélkül sem talált magára. És sejteni lehet, hogy alig is fog. Aki pedig tette a dolgát, kötelességét, mert a szülői szeretet ezt diktálta, az több és jobb lett e modern mesében. Vass Márta Rajki László: Lovascsatázók