Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
, 1982. május 1., szombat Nemcsak a „gulasch”, a „tschikos”... Vendéghívó vendégvárás Amikor lezajlott a második budapesti- tavaszi fesztivál, a részt vevő külföldieknek átadták a rendezők a harmadik, az 1983. évi fesztivál programját. Tulajdonképpen nem nagy ügy ez, hiszen így szokták a világnak bármely táján, ahol komolyan foglalkoznak az idegenforgalommal. Mégsem jelentéktelen, hiszen nálunk az ilyesmi még újdonságszámba megy. Örvendetes, hogy idegenforgalmi propagandánk ma már eléri a nemzetközi szintet. Ezt pedig nemcsak mi mondjuk — olykor túlzásba vitt önelégültséggel —, hanem (többek között) olyan rangos fórumon állapították meg, mint a nyugat-berlini nemzetközi turistabörzén február végén, március elején. A résztvevő 114 ország kiállítói között is előkelő helyet foglalt el Magyarország. Vendéghívogató prospektusainkat, ismertetőinket „vitték, mint a cukrot", kevésnek bizonyult a sok ezer balatoni kalauz, a magyar ételreceptek gyűjteménye és a zenei programfüzet. Ebből pedig könnyű leszűrni azt a következtetést, hogy elsősorban a „magyar tenger”, a Liszt, Bartók, Kodály nevével fémjelzett zene, no és természetesen a jó hírű magyar konyhaművészet vonzza ide a turistákat. A három „vonzerő" közül a második mindenesetre azt is bizonyítja, hogy tűnőben van a régi kép: külföldön már nemcsak a pusztai vadromantika országának képzelik el hazánkat. Sokat tett ennek érdekében az idegenforgalmi propaganda. Például azzal, hogy óriási példányszámban küld különböző ismertetőket világnyelveken Európa és más földrészek számos városába, utazási irodájához, szállodájába, szinte mindenhova, ahol megfordulnak az utazni szerető emberek. Tavaly tíz és fél millió külföldi turista járt Magyarországon, a világturizmusból 3,4 százalék, az idegenforgalmi bevételekből pedig fél százalék volt a részesedésünk. A két adat közötti különbség azt is mutatja, hogy az elmúlt években túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított a magyar idegenforgalom a számoknak. Már-már „idegenforgalmi nagyhatalom"-ként emelegették egyesek hazánkat, csupán azért, mert az ide érkezők számát mind több millióban lehetett mérni. A tapasztalatokból azonban most leszűrték a megfelelő tanulságot: mindinkább valódivá, a nemzetközi mércével mérhetővé kell tenni a turizmust. Mit és kinek hirdessen hát az idegenforgalmi propaganda? Vannak külföldiek, akik még alig-alig hallottak valamit Magyarországról, s ha (talán éppen ezért) ide akarnak látogatni, minden érdekli őket, ami előre olvasható, hallható, látható. Másokat a népművészet érdekel, vagy éppen a sokat vitatott „pusta”, esetleg a cigányzene, vagy az ételek, italok. Ismét mások a csendesebb vidékekre vágynak, régi kultúrák emlékeit keresik. Akadnak olyanok is, akiket lovastúrák, vadászatok csábítanak hazánkba. Mindezeket a kívánságokat — és még sok mindent — ki tudja elégíteni Magyarország. Ehhez azonban megfelelő propagandára van szükség. Például olyanra, amely bemutatja egy-egy táj, város, megye szépségeit és érdekességeit. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal éppen ennek érdekében ír ki pályázatot minden évben városismertetőkre. Százezres példányszámban adnak ki ismertetőket és — bármily hihetetlen — nincs elég pályázó, bár az OIH 25—50 százalékos támogatást ad e nyomtatványok, prospektusok megjelentetéséhez. Nem szólva arról, hogy mekkora haszonnal jár egy-egy megyének, városnak, ha a többnyelvű prospektusokból szerzett ismeretek nyomán sokszorosan több turista látogat oda. Természetesen — s ebben az idegenforgalom valamenynyi szakembere egyetért —, a legjobb propaganda a személyes tapasztalat. Aki már járt Magyarországon, itt szerzett élményeit elmeséli rokonainak, ismerőseinek. A jókat is, a rosszakat is. Ha több a jó, gyarapodik az idelátogatók száma. A már említett nyugatberlini idegenforgalmi világtalálkozón például igen sokan nagyon szívesen emlékeztek vissza hazánkban nyert tapasztalataikra. De közülük is számosan kifogásolták a vendéglátóipari kiszolgálást és a tisztaság hiányát. Nem szabad általánosítani, de tény, hogy például a sok, vendéget „megvágni" akaró, udvariatlan felszolgáló akkora ellenpropagandát fejt ki, amit nehéz ellensúlyozni. Évről évre fejlődik az idegenforgalmi propaganda, mert egyre több valódi élmény, látnivaló áll mögötte Lényegesen csökkent, és az idén tovább csökken a korábban krónikus szálláshely-hiány, épülnek az új szállodák. Mind több az olyan kulturális esemény — a tavaszi fesztiváloktól a késő őszi zenei eseményekig —, amire szívesen jönnek ide külföldiek. Javulnak az ismertetők is, noha még mindig visszatérő panasz, hogy a különböző nyelvű anyagok egy részében sok a nyelvhelyességi hiba. Újabban Budapesten már telefonon is kaphatnak gyors információt az ideérkező turisták. Gyorsan bevonult a köztudatba, a Tourinform 179-800-as telefonszáma, de a tapasztalatok szerint még mindig túlnyomó többségében magyarok veszik igénybe az ötnyelvű információs szolgálatot. Ami önmagában egyébként nem baj, mert a magyar turista is vendég, amint kimozdul a lakóhelyéről. Úgy is mondhatjuk: egyszerre vendég (a helybeliek, elsősorban a turizmussal és vendéglátással, hivatalból foglalkozók számára), és házigazda, a külföldiekkel szemben. Megtörténik, s a nyári idegenforgalmi idényben nem is ritka eset, hogy saját tapasztalatai szerint informálja alkalmi lakóhelyén, a Balaton-parton vagy más üdülővidéken a külföldit. S, ha jól érzi magát, ha udvariassággal, vendégszeretettel találkozik, annál lelkesebb propagandistája lesz az üdülőhelyeknek. Túl azon, amit — mert büszkén mondhatjuk, hogy ez általános — hazafias kötelességének tekintve az ország jó hírének terjesztését, úgyis megtesz. Az év vége felé Budapesten tartja ülését a nemzetközi turistabörze tanácsadó testülete. Elismerése ez a magyar idegenforgalmi propagandának. S nem utolsósorban annak, ami mögötte van: a mind kulturáltabb vendégfogadásnak. Várkonyi Endre Röviden is konyhasó és a vérnyomás. Némelyek tetszés szerinti mennyiségű konyhasót fogyaszthatnak, mégsem lesz magas a vérnyomásuk. Mások ellenben már arra is vérnyomásuknak az emelkedésével reagálnak, ha csak egy csekélyke mennyiségű sót fogyasztanak. Az emberek napi sófogyasztása általában 10—15 gramm. Olykor akaratlanul — mit sem tudva róla — fogyasztunk konyhasót. Például akad ásványvíz, amelyben literenként több mint 1 gramm nátrium van. De egyes élelmiszereinkben is van nátrium. 10 deka csabai kolbászban például 1,6, ugyanennyi disznósajtban 1.75, párizsiban 0.9 gramm. A félbarna kenyér is tartalmaz 0.825 gramm nátriumot. Gyors akkumulátortöltés Az egyik japán autógyár szakembereink hat-nyolc óráról 35 percre sikerült lerövidíteniük a villamos gépkocsik számára készülő akkumulátorok feltöltésének idejét. Ez megszüntetheti az ilyen autók elterjedésének egyik súlyos akadályát. A kutatók e figyelemre méltó eredményt egy mikroprocesszoros egység révén érték el. Ez az egység — egyebek között — ellenőrzi az akkumulátorcellák hőmérsékletét, s így a lehető legkedvezőbbé teszi a feltöltés pillanatnyi erejét és a teljes folyamatot. A gyár a közeljövőben kibocsátandó árammeghajtású járműveit ólomakkumulátorok helyett már nikkel-vas akkumulátorral látja el. Ezek 160 kilométernyi út megtételére elegendő villamos energiát tárolnak, s velük óránként 125 kilométeres legnagyobb sebesség is elérhető. NÉPÚJSÁG Tudománytechnika Borsos árú madarak Hazánk területén közel 200 madárfaj fészkel rendszeresen, s további 15—18 faj alkalmanként vagy időszakonként költ. A Magyarországon előforduló madarak túlnyomó többségükben védettek, ami azt jelenti, hogy tilos az elpusztításuk, lelövésük, kipreparálásuk, tojásaik vagy fiókáik kiszedése a fészekből. A védettséget kimondó törvény meghozatalára azért volt szükség, mert napjainkban a madárvilág tekintélyes része a veszélyeztetettség állapotába került. Egyes fajok gyors pusztulását okozhatja például a vizes területek lecsapolása, az ártéri erdők kitermelése, nádasok, homokbányák felszámolása, a különböző növényvédő és egyéb vegyszerek mérgező hatása, a tudatos emberi pusztítás, a tojásgyűjtés, az elektromos vezetékektől eredő áramütés, épületek emelése vagy éppen lebontása (mint például a gólyafészekrakásra alkalmas kémények ledöntése vagy a tornyok lezárása). Már eddig is számos madárfaj akadt, amely nem bírta tovább az egyenlőtlen küzdelmet, kipusztult hazánk területéről. A legutolsó évtizedekben búcsút kellett mondanunk a kék csőrű récének, a tavi cankónak, a vándorsólyomnak és a vörösbányának. Napjainkban már az utolsó fészkelő sas- és kerecsenpárok megmentéséért folyik a küzdelem. De erősen veszélyeztetett a barnakánya, a hamvas rétihéja, a kígyászölyv, a gólyatöcs, az uhu és a vízirigó is. Honi madaraink eszmei értéke 300-tól 50 000 forintig terjed, attól függően, hogy az adott madár milyen ritka. Az eszmei érték persze nem jelenti azt, hogy ennyi pénzért a madár megvásárolható (mint ahogy a múzeumi műkincs sem eladó, mégis van eszmei értéke). Legmagasabb — 50 000 forint — „árfolyama" a nagykócsagnak, a szirti-, a réti- és a parlagisasnak, a kerecsen-, a kormos- és a vándorsólyomnak, valamint a túzoknak és a rezneknek van. A képünkön látható héja eszmei értéke 10 000 forint, ennyivel felel tettéért a törvény előtt az, aki kárt tesz egy ilyen állatban. (RS) Eger szimbóluma is lehetne e sajátos alakú, nyaranta a zöld ezer árnyalatában pompázó, őszönként bronzvörösben díszelgő, telente fehér hósipkájával vakító Eged-hegy. Ez a némaságban burkolódzott természeti nevezetesség izgalmas titkok soráról regél, ha megszólaltatják a szakemberek, a régészek, a történészek, az irodalombúvárok. A névadásról csak mondát idézhetünk, azt, amit Mindszenty Gedeon írt meg, verssé mintázva. A napsütötte lankák már évezredekkel ezelőtt vonzották a népvándorlás árjától űzött embereket. A szkítákat az időszámításunk előtti ötödik évszázadban a távoli ázsiai pusztákról rendelte ide sorsuk. Harcok emlékeit őrizték, nyugalmat, a béke csendjét remélték. Így aztán nem csoda, hogy ha kellett, kardot ragadtak, s szembeszálltak az új telephelyüket veszélyeztető ellenséggel. Mi maradt belőlük? Az elmúlt esztendők ásatásai feltárták otthonaik maradványait, temetőjüket. A kardok, karperecek, a gyűrűk a küzdelem és aszépségérzet relikviái az egri Dobó István Vármúzeumba kerültek. Sokan tudják, hogy a kemény akaratú, a népének biztosjövőt teremteni kívánó I. István milyen kitartással terjesztette a kereszténységet. Lényétől távol állt a keleti fejedelmek kegyetlensége, mégis meghozta mindazokat az áldozatokat, amelyek nélkül nem képzelhette el a nyugodt holnapokat. Ebben az időben itt élt Szent Egedius, aki napjainak zömét elmélkedéssel, vallásos meditációval töltötte el. Nem volt nagy igényű, nem vonzották a földi hívóságok, mit sem törődött a környező világban zajló eseményekkel. Kár, hogy ennyire elzárkózott mindentől, mert a keleti őshazából hozott pogány vallás hívei — Vata vezetésével — felkeltek a törvényes rend ellen, s megkezdődött az ártatlan emberéletek ezreit követelő viaskodás. Az Egeden is fellobbantak az áldozati oltárok lángjai, s feltűntek a bujkáló sámánok, hogy különös ritmusú dalaikkal borzongassák a lelkeket. A tudat mélyébe gyökerezett ősi hit győzött az új keletű, a kényszerből felvett felett. A felkelők végeztek az egri remetével is. A legenda egyébként azt tartja, hogy ártatlanul hullott vére termékenyíti meg az Eged szőlőtökéit. Ez a legenda ma már mindenkit megmosolyogtat, az azonban tény, hogy a hegy lankáin érlelődött szőlők nedűjét sok századon át dicsérték. A korántsem borissza Vörösmarty ezt írja a Rossz bor című versében: „Mondják: Egernél híres bor terem. Verembe szűrik tánk nem ismerem. Megénekeltem harczait, borát, S minde napig nem ittam áldomást.” A helybeliek csattanós válasza nem is késett: a költő egy hordó bikavért kapott tőlük ajándékba. Úgy tűnik, az ízleléssel nem késlekedett, mert hamarosan megszületett a Jó bor címet viselő, az Eged-alji tőkék termékeit dicsőítő költemény. S ha már a poétáknál tartunk, akkor hadd jegyezzük meg azt is, hogy Petőfi sem késett az elismeréssel. Amikor 1844 februárjában Debrecenből Pestre utazván , Andornaktályára ért, s megpillantotta a hótakart öreg hegyet, rögvest tollat ragadott. . „Hol jó bort érzek, betérek. Ne térnék hát Egerbe, Ha ezt a várost elkerülném. Az Isten is megverne Az ifjú zseni a korábban jó irodalmárnak tartott tudós papot, Tárkányi Bélát kereste fel a teológián. Itt víg baráti társaságban poharazgatva el is töltött majd négy napot. Az öreg hegy most , napfényben fürdik, zöldben pompázik, és turisták ezreit csalogatja, hogy ösvényről ösvényre bandukolva jussanak föl a csúcsra, az ottani kilátóra. Érdemes hívó szavára hallgatni. Fenn a magasban észak hegyei kékellenek aranyba hajló mezőktől övezve, kis falvakat óva, ékesítve. Akárcsak annyi száz évvel ezelőtt . . . Pécsi István