Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
NÉPÚJSÁG Benyó Ildikó: Az élet töredékei XIV. 1983. augusztus 6., szombat „Nem lehetek én rózsa, — elhervaszt Ferenc Jóska — a kecskeméti hatos, — harminchat ablakos — huszárkaszárnyában.” Illés Jancsi ezt a katonanóta-töredéket őrizte meg az apjából. Illés Ferenc város környéki kódorgó napszámos másfél métert alig meghaladó magasságát igyekezett túlszárnyalni, midőn 1914 nyárutóján ezt a dalt vezényelte cimboráinak egy marhavagonban az orosházi állomáson. Vidám és jelentéktelen figura volt Illés Ferenc. Nem csoda, hogy felesége, Kisur Mária sem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Illés Jancsit ezért meglepte, amikor anyja kicsiny, kérges, barna kezébe vonta az ő kicsiny, barna kezét, és így szólt: — Jancsikám! Apád odavan az orosz fronton. Róza nénéd már nagy lány. Feri bátyád molnárinas. Én titeket Anna kishúgoddal nem tudlak egyedül eltartani. Költözzünk Gyuri bácsihoz. Jancsi habozás nélkül beleegyezett, mert Gyuri bácsi a Töhötöm utca leghíresebb fuvarosa volt, s épp olyan bajuszt viselt, mint Türr István, akinek arcmását Illés Ferenc ittasságában mindig gondosan tisztogatta. Gyuri bácsi Steinherz Árpád hadiszállítónak fuvarozott két muraközi lóval. Kisur Mária Steinherzék háztartásában kapott elfoglaltságot. Illés Jancsi nagyon szerette Gyuri bácsi kancáit simogatni. Sokkal kevésbé volt kedvére — elképzelése szerint vörös nadrágban, zsinóros mentében száguldó apjára gondolt ilyenkor, hogy elaludjon —, ha Gyuri bácsi Kisur Máriát simogatta éjjelente Steinherzék nyári konyhájában, ahol laktak. Az igazi bajok akkor kezdődtek azonban, amikor Annuskát a háború vége felé megtámadta a torokgyík. Énekesmadár-torka semmit nem fogadott be, pedig még tejszínhabos fagylaltot is hozott neki Musztafa, a bosnyák cukrász. — Éhen halt — állapította meg a galambősz Balázs főorvos. Kisur Mária szeretett volna találkozni Annuskával a temetés után. Rábi Rózsi, a csorvási cigányok öreganyja megígérte, hogy találkoznak. Amíg csak szalonnát, kolbászt, sonkát kért a találkozó megszervezéséért, senki se vette észre. De hogy Steinherz úr vastag bugyellárisa Rábi Rózsi kendőcsücskéből került elő, Kisur Máriát elvitték a rendőrök. — Anyád fölakasztotta magát a fogdában — mondta Illés Jancsinak az emberséges Czikora őrmester. — Ez a halottkém jelentése. Szerintem nem bírta ki a verést az a vékony asszonyka. Megváltozott a világ Illés Jancsi körül. Feri bátyja egy nap hazajött a malomból: — Burzsujnak többet nem dolgozok. — Jancsi ki-kiballagott a vasútra, várta az apját, de helyette matrózok érkeztek. Harsogott hangjuktól az indóház: „Fel vörösök, proletárok, csillagosok, katonák...” Ekkor határozta el Illés Jancsi, hogy ő is matróz lesz, ha törik, ha szakad. Tört is, szakadt is. A kovácsmester, akinél tanonckodott, egy ízben eltörte a szórakozott inas bordáját egy odasújtott fogóval, mert a fiú az eresz alatt fészkelő fecskék megfigyelése miatt ritmust tévesztett a fújtatóhúzgálásban. És szakadt. Feri bátyjától örökölt cájgnadrágjai folyton feslettek, hiába varrta meg őket Róza nénje, valahányszor elszabadulhatott Nagymágocsról, a grófi majorból. Szakadt apja hagyatéka, a töredezett kérgű csizma is. Az éves bérként járó új csizmát Illés Jancsi nem bírta kivárni. Megszökött a nagygazdáktól, vagy azért, mert őt verték. Vagy pedig — suhanckorától többnyire így lett — ő verte meg a gazdát. Csendőrök körözték a Szegedtől Kecskemétig nyúló homokország tanyáin. Hogy eltűnjön előlük, 17 évesen húsznak hazudta magát, s beállt önként zsoldos katonának, így került a matrózokhoz Illés Jancsi. A tenger nélküli ellentengernagy, s a király nélküli királyság kormányzójának dédelgetett fegyverneméhez, a dunai flottillához vezényelték. Hét évet szolgált le. Akkor hívta félre a külön természetű Újvári főhadnagy, aki szolgálati ügyeletét rendszerint különös dallamok hegedülésével töltötte az ezredirodán: — Jancsi! Te kemény legény vagy, bár nincs katonaformád. Nekem sincs, de ehhez semmi közöd. Idd meg ezt a pohár konyakot Szívós Anikó úrhölgy egészségére! Elintézem a leszerelésedet. Nagybátyám a hajózásban járatos embereket keres a komáromi révkapitánysághoz. Javasolnálak neki, ha iinál még egyet Szívós Anikó egészségére. Ivott még egyet Illés János tizedes, és utána felejthetetlen éveket töltött a komáromi révkapitányság állományában. Kereskedelmi hajókat ellenőrzött a Dunán Bajáig meg vissza. A hajósok biztos úrnak titulálták, és minden módon próbálták megtéveszteni. Sikertelenül. Illés nem ivott, nem dohányzott, a kapitánysági legényszálláson vagy a hajókon lakott és étkezett, így fizetése sokszorosa volt annak, amit el tudott költeni. Tehát pénzt nem fogadott el a csempészektől. (Vagy ha mégis: azonnal elküldte Róza nénjének, aki egyedül nevelt három gyereket.) A megvesztegetés ama módjának, hogy némely rafinált kormányos egy-egy vidám menyecskét igyekezett csempészni szolgálati kabinjába, nem tudott volna ellenállni, ha meg nem ismerkedik Kuti Juliannával, a rozsszalmaszőke, zöld szemű leánnyal. Kuti Julianna szigorú erkölcsű leány volt, hogy aztán még szigorúbb erkölcsű aszszonya legyen Illés Jánosnak. Hanem az esküvő majdnem az állásába került, mert Újvári százados tiszteletére dr. Szívós Bélát, ama Szívós Anikó atyját, Komárom legtekintélyesebb ügyvédjét kérte föl násznagynak. A lakodalom másnapján Rádóczy főkapitány magához rendelte Illés Jánost. Lovaglókorbáccsal verte az asztalt, és veszettül süvöltötte, hogy az Úr 1940. esztendejében tűrhetetlen egy magyar királyi rendőr esküvőjén zsidó násznagy. Fogalma se volt róla pedig Illésnek, hogy Szívós ügyvéd zsidó. Megfeszített Jézusokat, könnyező Máriákat látott a lovarda nagyságú irodában, a szomszéd szobában az éjsötét hajú Anikó zongorázott, s olyanokat énekelt, hogy „Ave Marika ... A lagzin világossá válhatott volna ugyan a tényállás, mert búcsúzóul a násznagy kissé kapatosan megígértette az új párral, hogy ha fiuk születik, Dávidra kereszteltetik. Illés János egyetlen Dávidot ismert eddig, Klein urat, az orosházi tollas zsidót. De engedelmes ember volt. Részint, hogy következő tavasszal született fiát a rokonság ámulatára Dávidnak kereszteltette. Másrészt a főkapitánynak tett ígéretét is megártotta, Szivósékat nem kereste többet. Sokáig állta a szavát. ’44 nyarán civil ruhában, borotválatlanul berontott hozzá Újvári százados, és kérte, ha istent ismer, próbálja kimenteni Szivósékat a föltehetőleg Dachauba tartó szerelvény utasai közül. Illés János megpróbálta, de próbálkozása nem járt sikerrel. Valószínűleg a kudarc miatti szégyenében búcsú nélkül távozott családjától, s beállt Újvári alakulatába. Szokatlan társaság volt ez a katonai, rendőri fegyelemhez szokott Illésnek. A szakasznyi egység partizánnak mondta magát, a legénység tegeződött Újvárival, nem százados úrnak, hanem parancsnok elvtársnak szólították. Illés János folyamismeretére építve német őrnaszádokat, veszteglő uszályokat robbantottak a Dunán. Már felszabadult Budapest (elesett — így mondták a népek), amikor Újvári parancsnok hírt kapott egy szökött rabtól Szívós Anikóról. Éjsötét haját nullásgéppel levágták, őt magát pedig családostul gázzal emésztették el, majd elhamvasztották. Újvári ekkor erőszakkal magával cibálta Illés Jánost a Kék Egérhez címzett fogadóba, s miután az eszméletlenségig lerészegedett, revolverével célba lőtt a Veszt Amarylla dizőz keblét díszítő rózsákra. Az intézkedő nemzetközi járőr a fegyveres ellenállást tanúsító Újvárit a helyszínen felkoncolta, a tettleg tiltakozó Illés Jánost pedig beosztották egy hadifogolytranszportba. Donyec-medencei lágerében Illés nagyon megszeretett egy dalt, amit majd minden este énekeltek az orosz kiskatonák. Priccsszomszédja — civilben ószláv filológus — magyarul is tudta: „Szél jár a síkon, — végtelen mezőkön szél jár — búcsúzni kell az otthonunktól pajtás...” Soha semmit nem látott meg Illés János a Kraszna Lucs környéki végtelen mezőkből. Három esztendő múlva búcsúzott el a szénbányától, zárt vagonban érkezett haza. Némi huzavona után — értékelve folyamismeretét — átvette a népi demokratikus rendőrség. Egy évtizedet szolgált még, törzsőrmesterként nyugdíjazták a közbiztonsági érdemrend bronz fokozatával. Amikor a fiát értesítették, hogy azért nem veszik föl egyetemre, mert az apja horthysta rendőr volt, Illés Jánost lekaszálta az agyvérzés. Soha többé nem lett ép ember. A fiát (talán épp ezért) néhány év múlva mégis fölvették egyetemre. Hadtörténetre szakosodott, de nem sokra vitte a pályán. Gyéren publikált, elegáns dolgozataiban azt bizonygatta, hogy a fegyverek semmit nem vittek előbbre az emberiség fejlődésében. A sikertelen hadtörténész egy kertészmérnöknővel élt változó boldogságú házasságban. Korán keltek, korán feküdtek, két fiuknak nem vettek játékfegyvert, kikapcsolták a tévét, ha háborús filmet vagy krimit sugárzott. Gyakran elvitték a gyerekeket az öregapjukhoz, aki bénán üldögélt karosszékében, némán, talán süketen is. Az unokák szüleik felszólítására illedelmesen elszavalták az iskolai verseket. Aztán, ha hatszemközt maradtak a nagyfaterral, rázendítettek: „Texasban feljön a hold. — Kezemben dörög a colt. — Egyenként szedem le mind a tízet. — A cowboy colttal fizet.” Ilyenkor Illés János homályló szeme mintha átfényesedett volna. Nem értett semmit a dalból. Régi katonanótákra gondolt. A kötet a gyulai munkásmozgalom-történeti bizottság kollektív tevékenységének harmadik publikált munkája. E kötettel a szerzők, mint ahogy az előszóban olvashatjuk, „a Tanácsköztársaság megdöntésétől a felszabadulásig terjedő negyedszázad gyulai és gyulavári munkásmozgalmának feldolgozását teljesítették”. A könyv monográfia és tanulmánykötet egyszerre. Tartalmi célkitűzéseit hét fejezetben valósítja meg. A szerzők nem könnyű feladatra vállalkoztak, amikor egy hiányosan kutatott korszak társadalmi, munkásmozgalmi arculatának teljesebb megrajzolását tűzték ki célul. A kritikusnak a dicséretre is oka van, mert ilyen történelmi távolságból dokumentumok segítségével sem könynyű feladat az események valóságos jelentőségét az olvasó elé tárni. A vállalkozás sikerrel járt, mert a szerzők tudták, nem elég történelmi múltunk hagyatékával úgy foglalkozni, hogy leporoljuk és továbbadjuk azt. Munkájukat értő módon megtoldották a megelevenítés szándékával. Ezért van az, hogy az olvasó a kötet egyetlen fejezetén sem lapozhat át közömbösen. A szerkesztő munkáját dicséri a könyv — egyébként kissé rendhagyónak tűnő — tematikus építkezése. Az egyes fejezetekben ugyanis visszavisszatérő témákkal találkozunk. „Nem ismétlésekről van szó”, adja meg a választ a kötet előszava. Valóban nem erről van szó, hanem a folyamatok témakör szerinti bemutatásáról. A módszer, hogy egy lépésről lépésre feltárt tényezőt a mozgalmi élet más és más szférája felől értékeltek a szerzők, biztosította, hogy Gyula társadalmának és munkásmozgalmának e negyedszázadáról nem egyoldalú tájékoztatást kap az olvasó. Annál is inkább nem, mivel a korszak teljes keresztmetszetét igyekszik bemutatni, s ebben az ítélet is benne foglaltatik, a hivatalos Magyarországról, urairól, kizsákmányoló osztályairól. A könyv fejezetenkénti pontos értékelése egy retenció keretein belül nagy feladatot jelentene, de a címszavankénti bemutatásról s az azt követő néhány soros annotációról nem lehet lemondani. A kötet első két tanulmányának: Gyula gazdasági és társadalmi arculata a két világháború között, valamint Gyulavári gazdasági és társadalmi képe az ellenforradalmi korszakban; Hunya Sándor a szerzője. A tanulmány a román királyi megszállás idejétől mutatja be Gyulát. Többek között megismertet bennünket Gyula és az akkor még különálló ,,régi agrárszocialista fészek”, Gyulavári népességének fő jellemzőivel, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, valamint a két település lakás- és művelődési viszonyaival. A gyulai és gyulavári dolgozók hétköznapjairól Csoór István avatott tolla rajzolt képet. Ez az írás a mindennapok, az élet- és munkafeltételek, a társadalmi létezés összefüggéseit vetíti az olvasó elé. A gazdáktól függő cselédek, cselédlányok, „szolgálók” sorsát a nyomor, a nélkülözés és elesettség, csoók ábrázolása hitelesíti. Marik Dénes és Marsi László írása: Az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja tevékenységének hatása a munkásmozgalomra, az egyik legfontosabb tanulmánya a kötetnek. Képet ad az ellenforradalmi megtorlások következményeiről, a román katonai térparancsnokság letartóztatási akcióiról, a gyulai földmunkásmozgalom legális szervezetének kiépítésére irányuló törekvésekről... és folytathatnánk a sort. A tanulmány sokoldalúságának a könyv a bizonyítéka. A Szociáldemokrata Párt politikája és a szociáldemokrata mozgalom Gyulán (1920—1929) témakörét Csípes Antal és Marik Dénes dolgozta fel. Munkájukban értékelést adnak a Szociáldemokrata Párt gyulai szervezetének társadalmi bázisáról, bemutatják az ellenforradalmi korszak első felét, az üldözések, számonkérések, igazolások tragikus időszakát, a párt 1929-ig tartó működését. Daka István tanulmánya: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt gyulai szervezetének története 1930 és 1944 között, az előző rész folytatása, kiteljesítése. A kötetet Marik Dénes: A gyulai szakszervezeti mozgalom 1919—1944 című tanulmánya zárja. Igényes írás, a gyulai szakszervezeti mozgalom negyedszázadáról ad értékelést. A szerzői törekvés definiálható: bemutatni a szakszervezetek szerepét a gyulai munkásmozgalomban. A színvonalas írásokat egybefoglaló kötet nem csak a munkásmozgalom iránt érdeklődők figyelmére tarthat igényt. Sokszínű, szerteágazó témafeldolgozásával bárki számára értékes olvasmánnyá válhat, mivel történelmi, mozgalmi értékeink felé tágítja önmegismerésünk határait. (Városi tanács, Gyula, 1982.) Verasztó Antal k. Szabó János: Katonanóták Gyula társadalma és munkásmozgalma 1919—1944 Benyó Ildikó: Pihenő