Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK» Százharminc éve készült el a gyula-békési nagycsatorna Megyei munkálatok árvizekkel Amikor 1829. szeptember 1—5. között a tiszántúli vármegyék képviselőivel Várad- Olasziban (nagyváradi városrész) tartott értekezleten megtárgyalták a vizek rendezése ügyében végzendő legsürgősebb tennivalókat, Békés megyében is fellendültek a munkálatok. 1829 és 1834 között a legtöbb munkát a Fehér-Körösön végezték. Ezek medertisztítások (2 öl szélességben), vezérárkok készítése (2 öl széles, 4 láb mély), régebbi malomgátak cölöpjeinek kiemelése, élő fák, fűz és egyéb növények eltávolításai voltak. 1834-ig 87 ezer 66 gyalog- és 543 szekeres napszámot fordítottak a Fehér-Körös menti munkára a megyében. A Fehér-Körös felső szakaszán a szomszédos Arad megyeiek a Békés megyeieknél jóval többet dolgoztak. Felsőbb utasítást nem várva, önálló lépést tettek: az akkor már országos hírű mérnököt, Beszédes Józsefet szerződtették, aki elkészítet- te a Fehér-Körös Arad megyei szakaszának árvízi szabályozási tervét. A tervben mederátmetszések, és árvédelmi töltésépítések szerepeltek. A munkavégzések során 1833 és 1845 között Borossebestől Békés megye határáig 49 átmetszést létesítettek és 12 nagyobb átvágást töltöttek át. Ezzel a Fehér-Körös hosszát 38 ezer 529 méterrel megrövidítették. Ugyanakkor töltéseket építettek a bal oldalon a Csigér-patak torkolatától, a jobb oldalon pedig Bükszegtől lefelé Békés megye határáig. Elkészítették 1833 és 1840 között a 91,9 kilométer hosszú József-Nádor malomcsatornát. Ezekkel a munkákkal Arad megye ugyan mentesült az árvizektől, de egyben mérhetetlen bajt okoztak Gyula környékén és az alatta fekvő Békés megyei területeken. Az árhullámok sokkal korábban és nagyobb hevességgel érkeztek az alsóbb területekre. Egymást érték az árvizek. 1838-ban a Fehér-Körös gyorsan lefolyó árvize Gyulán és Gyulaváriban okozott nagy károkat. 1843-ban egész Békés megyében pusztítottak az árvizek, ezért Zichy Ferenc elnöklete alatt királyi bizottságot küldtek ki a vizek szabályozására. 1844 tavaszán ismét Gyulán és környékén okozott nagy kárt a Fehér-Körös árvize. 1845. március 13-án ugyancsak e két település szenvedett a legtöbbet az árvíztől. A város belterületén 208 lakóház dőlt össze. A külterületen is nagy károk keletkeztek a tanyákban, melléképületekben, szőlőkben, szántóföldeken és kaszálókban. Május 30-án megismétlődött az árvíz pusztítása. Társulatok alakultak Az árvíz sújtotta területeken az érintettek tehetetlenül álltak a természeti csapással szemben. Gyula város elöljárósága drámai hangú jelentésben számolt be a megyének, segítséget várva. Nagyobb lendületet vett a szabályozások ügye, amikor Széchenyi István lett a Tisza-völgy szabályozásának királyi biztosa. Vásárhelyi Pál hajózási felügyelővel mindent megmozgattak a Körösök problémáinak megoldására. Széchenyi tevékenysége következtében 1845. december 7-én megalakult Gyulán a Körös Szabályozási Társulat. 1847. július 6-án Bodoky Károlyt választották meg osztálymérnökévé. Ő lett a Körös—Berettyó szabályozásának mozgatója. Huszár és Beszédes elgondolásait vette alapul. Ő hangoztatta először, hogy a folyókat nemcsak töltésezni, hanem szabályozni is kell. Megkezdődtek a Körösök— Berettyó vidékén a helyszíni előmunkálatok, majd a tervek készítése. Vásárhelyi korai halála miatt Keczkés Károly lett a tervek véleményezője. A következő évek politikai eseményei — a szabadságharc — a további vízrendezést lehetetlenné tették. De az ügyeket nem lehetett halogatni. 1849 őszén és 1851 elején ismét „vízmentő töltések” építését kellett végezni hatósági intézkedéssel a Fehér-Körös mentén. 1852 elején nagy víz fenyegette Gyulát, de a „munkás kezek szorgalmával” sikerült a veszélyt elhárítani. 1853. február 17-én, majd április 15- én ismét árvízveszély volt. A harangokat félreverték, a toronyban zászló, éjjel pedig lámpa mutatta, hogy melyik irányba siessenek a „gyalogemberek” az árvízhez. 1850. november 6-án ismét megalakítottnak jelentették ki Gyulán a korábban már létrehozott Közös Szabályozási Társulatot. Bodolky újra munkához kezdhetett. Ezután már nemcsak a szabályozások, hanem a további társulatok szervezésének gondja is a vállára nehezedett. Néhány év alatt nyolc társulat alakult a Körösök—Berettyó vidékén. Az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat 1853. szeptember 25-én jött létre gyulai székhellyel. Hatásköre kiterjedt a Fehér-Körös Arad megyei határától (ekkor Gyulavarsánd és Nagypél Békés megyéhez tartozott) Békésig terjedő, valamint a Fehér-Körös bal oldali szakaszára. 1988. július 30., szombato Az első terv a Fehér-Körös szabályozására Bodoky a levezetendő vízmennyiségeket a két Békés megyei folyón az alábbiakban állapította meg: A Fehér-Körös Arad megyei szakaszát Bodoky szabályozottnak tekintette. Gyula és Békés között a folyó eredeti vonalát kívánta megtartani. Terve szerint a Fekete-Körösnek Nagyzerénd községtől a Fehér-Körös menti Gyulavarsánd községig új 10 km hosszú medret kellett volna ásni. Itt egyesült volna a két folyó. Célja az vollt, hogy a hajózható, egyesült Nagy- Körösnek Gyula legyen a végállomása. Ennek érdekében a mai Szt. László utcai hídtól a Szt. József temetőig terjedő szakaszon 24 öl (45,5 méter) szélességre bővítették volna ki a Fehér- Köröst (ma Élővíz-csatorna) és ennek „Nagy-Körös” lett volna a neve. Ennek a nagyszabású tervnek a költségei magasak voltak, így például Gyula város belterületén a töltések építési céljára szükséges területek kisajátítása 120 ezer forintba került volna. Bodoky fehér-körösi szabályozási tervét — az akkor illetékes — Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium (K. K. M.) Vízszabályozási, Hajózási és Csatornaépítési Osztálya helyesnek találta, de néhány módosítást szükségesnek tartott még azon elvégezni, így például Gyula belterületi szakaszán 35 öl széles (66,36 m) sávot írtak elő a Fehér-Körös céljára. A végleges terv jóváhagyása előtt — nehogy tétlenséggel teljen az idő — megengedték, hogy az egyes szakaszokon a töltésépítések, mederrendezések és átmetszések készítése megkezdődhessen. Az 1855. évi árvíz Ez a kora tavaszi árvíz a február havi olvadáskor következett be. Magassága az 1816 és 1830 éviek fölé emelkedett. Arad megye területén a víz elborította a mentesítettnek vélt összes területet, megrongálta a Fehér- Körös már megépült töltését. A kár óriási volt. A Fekete-Körös árvize február 15-én Gyula Üjvá■rost semmisítette meg, majd 22-én a Fehér-Körös árvize a Nagy-Magyar városrészbe tört be, a védtöltések elégtelensége, részben pedig teljes hiánya miatt. Több mint 600 lakóház összedőlt, számtalan megrongálódott. Majdnem az egész város megsemmisült. A külterületből csak kevés — a magasabb területek — maradtak szárazon. Békés városába az áradat nem hatolt be, de elöntötte egész határát. Ugyancsak víz alá került Gyulavári, Doboz, Gerla községek teljes külterülete, a magasabb fekvésű területek kivételével. Az árvíz után Albrecht főherceg Magyarországi kormányzója, az országos árvízkárok megszemlélése közben Szeged és Makó után Gyulán is megjelent. Bejárta az elpusztult városrészeket. Kijelentette: „Ennek többé nem szabad megtörténnie, mert Gyula végleg megszűnik lakóváros lenni.” Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal Az 1850-es években a vízügyi igazgatást a sok átszervezés jellemezte. Az 1855. évi árvíz még vissza sem húzódott a folyókba, amikor a K. K. M. a 28.981/1855. (IV. 12.) sz. rendeletével engedélyezte Bodoky — még az árvíz előtt benyújtott — Fehér-Körös szabályozási tervét. Ez a jóváhagyott terv a Tisza-szabályozási Központi Bizottság útján jutott le a Gyulai Körös Szabályozási Társulathoz. Az árvíz utáni lázas tevékenység következtében a K. K. M. hatásköréből kivették a vízrendezési ügyek vitelét, és azt a Katonai és Polgári Kormány (K. P. K.) Építési Osztályának felügyelete alá helyezték. Ugyanakkor a Tisza-szabályozási Központi Bizottság helyett a Nagyváradi Helytartósági Osztály Építésigazgatási Osztálya kapott vízügyi feladatokat. Ekkor állították fel a budai, a kassai és a temesvári hasonló osztályokat is. A felügyeletet három minisztérium: a Belügy-, Kereskedelmi, Ipari és Közmunka Minisztérium gyakorolta. Közben a Fehér-Körös menti munkálatok a módosítás utáni, véglegesen engedélyezett terv alapján folytak. Az új csatorna ásását előbb Békés, majd később Csanád megye közmunkaerejével 1856 végén meg is kezdték, és egész télen át folytatták. Tavasszal — a vetések idején — szüneteltek a munkák, de április 20- tól ismét folytatták azokat. Ez a munka akkor az osztrák császári birodalom legnagyobb közmunkája volt. Az új nyomvonalon megkezdett, egyetlen iránytörésű, 19,1 km hosszú csatorna 4 öl (7,58 m) fenékszélességgel, az 1855. szeptember havi legalacsonyabb vízállásig érő mélységgel készült. A töltések egymástól való távolsága 50 öl (94,80 m), koronaszélessége pedig 9 láb (2,84 m) lett, az 1855. évi vízszint felett 2 és fél láb (0,78 m) magassággal. A rézsűk a víz felől 1:3, a száraz (mentett) oldal felől 1:1 méretben készültek. A töltések átlagos magassága 1,80 -2,20 között váltakozott. Az új, mai meder kiásásával 24,654 méter hosszú kanyarulatot vágtak le a Fehér- Körösön. A nagyszabású csatornázási és töltésépítési munka 1858-ban — 130 évvel ezezelőtt — fejeződött be. Elkészültével Békés, és az akkori megyeszékhely, Gyula belső részei mentesültek az árvizektől. Góg Imre tavaszi árvíznél köbméter sec Fehér-Körös 310 Fekete-Körös 203 nyári hónapokban köbméter sec 100 73 őszi hónapokban köbméter sec 4,7 11,0 Múltról valló tárgyaink Végegyházán „Marokszedő voltam...” A most 73 éves Mákos Antalné Bözsi néni a régi aratásra emlékezett. — Hatvan esztendővel ezelőtt, 13 évesen kezdtem a mezőgazdasági munkát. Akkor ez a szokás általános volt a parasztcsaládoknál. Hajnal kettőkor volt az ébresztő. A férfiak kaszával indultak a munkába, mi pedig, lányok és nők, a marokszedést vállaltuk magunkra. Amikor kisebb voltam, még csak kötélterítőnek alkalmaztak, de később sarlóval szedtem a markot a kaszás legények után. Körülbelül délig tartott a búza vágása, mivel akkorra teljesen megszáradt a növény. Délután kötöttük a kévéket, és keresztbe hordtuk össze. Általában Péter-Pálkor kezdődött az aratás, és hat hétig tartott. Utána következett a cséplés, úgy augusztus 20. táján. A kereszteket behordták osztagba a tanyák mellé, jött a cséplőgép, és megkezdődött a cséplés. Egy gép kiszolgálásához 12-20 ember kellett. Hordtuk a polyvát, a töreket, erősen csípett bennünket a por, az izzadtság. A cséplés eltartott este 9-10 óráig is. Nagyon fárasztóak voltak ezek a hetek. Hajnal 2-től este fél 10-ig talpon voltunk. 20 éves koromig dolgoztam így a mezőgazdaságban az aratásnál, aztán férjhez mentem. Örömmel tölt el, hogy most az unokáinknak lényegesen könnyebb az aratás, mint egykor volt. A kombájn gyorsan elvégzi a betakarítást. Az oldalt írták: Halasi Mária és Verasztó Lajos. A fotókat Kovács Erzsébet készítette. Rokka is szövőszék A végegyházi művelődési ház egyik klubszobájában egy régi rokka és egy szövőszék áll. Az egykori munkaeszközökről a most 82 éves Figura Istvánné Matild néni a következőket mondja. — Ez a rokka az általános iskolából került ide. Úgy kellett használni, hogy először lábbal meghajtották a szerkezetet, így egyidejűleg sodorta a szálakat fonallá. Emellett feltekerte a kész fonalat a csévére. A fonásnál használt rostcsomókat a rokka mellett tartott székes guzsalyon, vagy a rokkára szerelt külön, úgynevezett rokkapálcára kötöttük fel. Itt Végegyházán és környékén a kerekes rokkát használtuk. A hosszú téli estéken jó elfoglaltságot jelentett néhány évtizeddel ezelőtt a fonás. A végegyházi művelődési házban már több éve működik a varrószakkör. Hetente egy alkalommal, pénteken gyűlnek össze a lányok, aszszonyok, sajátítják el a legfontosabb tudnivalókat. A végegyháziaknak egy kisebb teljesítményű, régi szövőszékük van, ezen gyakorolnak az érdeklődők. A szövőszéken vásznakat és szöveteket tudnak aprólékos munkával készíteni. Vicarini a népművész Tepliczki Istvánná — vagy ahogy ismerősei nevezik, Vica néni — sietve jön elém, amikor beköszönök az udvaron. Érdeklődésemre, hogy foglalkozik-e még a népművészet mesterségével, mosolyogva kérdi: — írni akar róla, vagy megtanulni? Mert sokan próbálkoztak már, gyerekeket is tanítottam, de a kitartás mindig hiányzott az emberekből. Ez a munka pedig nehéz és aprólékos. De menjünk beljebb, és megmutatom, mi van meg. Siet beljebb, fürgén nyitogatva előttem az ajtókat. Ott találom magam egy szobában, ahol kukoricafosztásból készült tárgyak halmaza vesz körül. Egyik ámulatból a másikba esem, ahogy Vica néni szedegeti elő a csipkeszerűen befont tárgyakat. Szinte hihetetlen, mi minden készíthető az egyszerű kukoricalevélből. Megtalálható a bevásárlótáskától a falvédőn át, a kisasztalig és székig szinte minden. — Ezeket már az unokáknak készítettem, de annyi bemutatóra kérték, hogy még nem tudtam odaadni nekik. Most csak így kedvtelésből csinálom, mert az egészségem miatt nem bírom már a hosszú éjszakázásokat. Legelőször a mezőkovácsházi kézimunkaszakkör tagjaként adtam be kiállításra egy-két tárgyat. Díjazták is. Azóta rengeteg az igény. Eleinte eladásra is készítettem, most pedig minden évben viszik a kiállításokra. Sok levelet kapok az ország minden részéből. Meghívnak, vagy kérik, hogy küldjek anyagot. Volt munkám Aradon, legutóbb pedig Csehszlovákiában. Az utóbbi években népművészeti táborokban is részt vettem Békéscsabán, Mezőhegyesen, Mezőkovácsházán és Csillebércen. Itt külön dicséretet is kaptam a táborvezetésért. Közben ki-kiszalad a szobából, és hol egy újságköteggel, hol egy levélhalmazzal tér vissza. Mutatja, innen ezt kaptam, onnan azt, ez az újság milyen szépet írt az anyagáról. — Nekem ez adott erőt, én ebben találtam meg az örömömet — mondja, majd korát meghazudtoló fürgeséggel ismét egy csomó kézimunkát hoz be. — A lányom örökölte ugyan a kézügyességemet, de sajnos, nincs ideje kézimunkázni. Mindig engem kér, ha szüksége van egy térítőre, vagy valami érdekesebb tárgyra. — Mire a legbüszkébb? — Természetesen arra a sok kitüntetésre, oklevélre, amit eddig kaptam — mutat körbe a falon, asztalon sorakozó díjakra. Közülük is legkiemelkedőbb a Nyíregyházán kapott ezüstplakett, a budapesti történeti múzeumi bemutató emléklapja, a Békés megyei népművészeti napok első helyezése. Legszívesebben azonban a filmekre emlékezik vissza, amit videóra vettek fel a legutóbbi két kiállításon. Még a televízióban is szerepeltem az egyik országos bemutatón, de sajnos, amikor vetítették, nem voltam itthon. Állítom, hogy a kézimunkázás nem egy könnyű elfoglaltság, de anynyi szépség és öröm van benne, hogy bátran merem ajánlani a mai fiataloknak is pihenésképpen. Hozzám bárki jön, szívesen látom, mert szeretném, ha ennek a fosztásművészetnek is lenne folytatója. Félek, hogy e szép tárgyaknak ma már egyre több a csodálója, és kevesebb a művelője — mondta búcsúzóul Vica néni. Egykori aratási, cséplési kép Végegyházáról A kerekes rokka Vica néni gyönyörű alkotásai