Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-17 / 89. szám

O 1989. április 17., hétfő Régi újságok közt lapozgattam, és az ak­kori „Körösvidék” 1941. május 17-i számá­ban olvastam egy cikket, amelyben részle­­világháború első újkígyósi katonaáldoza­­tosen közölték, hogy eltemették a második fát, Tóth Mihály gépkocsizó szakaszveze­tőt, aki hozzánk nagyon közel, a Hosszú utca darabvégben lakott. Sokat beszélget­tünk vele, és különösen nagy figyelemmel hallgattuk azokat a szavait, amelyeket a katonai élményekről mondott. Többször kapott behívót, és legutoljára harmincnyolc honvéddel együtt a déli vé­gekre hívták be az akkor 27 éves katonát. Tudtuk, hogy igazi katona volt, az elsők között is a legelső. 1941. április 14-én éj­jel, Dunacséb községnél, egy nagy csatá­ban vívott ütközetben elesett. Újkígyós község első katonai áldozatát egy szomba­ti nap délelőttjén helyezték örök nyuga­lomra az újkígyósi földbe. Temetésén — amely katonai díszpompával ment végbe — a község egész népe ott volt. Utolsó útjá­ra a budapesti III. gépkocsizó zászlóalj díszszakasza és Újkígyós egész népe el­kísérte. Katonabajtársai és a falu lakosai állták körül sírját. Negyvennyolc év ítélt el azóta. Most a társadalmi szervek, a község lakossága, az elesett katonák hozzátartozói kezdemé­nyezték egy olyan emlékmű felállítását, amelyre az első világháború 153, majd a második világháború 157 újkígyósi katona­áldozatának a nevét jegyezzük fel. Bí­zunk abban, hogy a nemes kezdeménye­zést mindenki örömmel fogadja és támo­gatja. Nátor János: Újkígyós VELÜNK! A második világháború első újkígyósi katonaáldozata Nevezetes események Két nevezetes eseményről kaptunk fényképes híradást. A ritka jubileumokról szóló tudósításoknak természete­sen örömmel adunk helyet. Szívmelengetően szép ün­nepséget tartottak Eleken, a Bajcsy-Zsilinszky utcában, ahol április 3-án ünnepelte 100. születésnapját Molnár Istvánná, született Csumpil­­la Mária. Három gyermeket hozott a világra, akik hat unokával ajándékozták meg, de nyolc dédunokája neve­lésében is részt vállalhatott. Ma már kilenc ükunokájá­ban is gyönyörködhet. Ma­rika néni most is egészsé­ges, a legszívesebben olva­sással és tévénézéssel tölti el az idejét. Századik szüle­tésnapján az Eleki Nagy­községi Tanács nevében Szabó Borbála köszöntötte az ünnepeltet, s az általános iskolások szép szavalatok­kal kedveskedtek és kíván­tak további jó egészséget neki. Tompa Sándorné Elek Marika néni 100 éves Hatvan éve házasok Karasz István és felesége, Kollár Mária tótkomlósi la­kosok, március 11-én, gyer­mekeik, 13 unokájuk és 13 dédunokájuk körében ünne­pelték házasságkötésük 60. évfordulóját. A Tótkomlósi Nagyközségi Tanács házas­ságkötő dísztermében tar­tott bensőséges ünnepségen az idős házaspárt Juhász Pál tanácselnök, valamint a volt munkaadók és a társadalmi szervek képviselői köszön­tötték. Szincsok Jánosné Tótkomlós ----7 Értesítjük vásárlóinkat, hogy Átalakítás t után, IV. 20-ÁN MEGNYITJUK BÉKÉSCSABAI VILÁGÍTÁSTECHNIKAI SZALONUNKAT. Egyes termékekre­ 50 SZÁZALÉKOS ÁRENGEDMÉNYT ADUNK.­­ Vas-, Fémipari Szövetkezet, Szarvas A fákért, bokrokért, virágokért A Népújság révén szeretném megkérni a tanács zöldterüle­tért felelős illetékeseit hogy a Bartók Béla út 31. és a tíz­emeletes ház között lévő terü­letre több fát és bokrot ültes­senek az itteni nagy autóforga­lom miatt. Nagyon szennyezett a levegő. Két éve két fenyőfát telepítettek és az ősszel négy kis nyírfát ültettek. Jó is len­ne, ha megnőhetnének, csak­hogy a gyerekek labdával­, sőt kezükkel is törik a fiatal zöld hajtásokat. Végre értsék meg a szülők is, hogy fa és zöldterü­let nélkül nincs élet. Focizni nem a kis fák között kell, ha­nem a kijelölt helyen, a pá­lyán. Tiltó táblákat kellene a tanácsnak felállítania. Több fát és bokrot igényel az egész vá­ros. Még a tévé Tájkép műso­ra is virágos városokat és fal­vakat kér. Békéscsabán nagyon sok növényt kellene ültetni, hogy felzárkózhassunk a virá­gos települések közé. Sipiczki Mátyás Békéscsaba Rózsaszínű maci Elveszett egy 1 éves kislány karácsonyi ajándéka Április 6-án, csütörtökön 16 és 16.30 óra között sétál­tunk két kislányunkkal a Tanácsköztársaság úton. Az áruház környékén vettük észre, hogy elhagytuk a leg­kisebb lányom rózsaszínű maciját. Valószínűleg leesett a babakocsiból, és nem vet­tük észre. Tudom, sokak számára nem jelent semmit egy kis maci, hiszen lehet venni másikat. De Timinek, a kislányunknak, aki egy­éves, rengeteget jelent, hi­szen ezzel megy aludni, és sétálni. Karácsonyi ajándék­ként kapta. A csütörtöki es­ténk elég szomorú volt. Na­gyon szépen kérjük azt, aki mögöttünk jött és megtalál­ta a rózsaszínű macit, hogy adja le a szerkesztőségbe. A Vidovenyecz család Békéscsaba „Debrecenbe kéne menni... Úttörőcsapatunkból a „Te­remtsünk értéket!" akciónk legjobbjai és a 7.-8. osztályos úttörőtanácstagok a minap jutalomkiránduláson vettek részt. Az úticél Debrecen volt. Sajnos, az időjárás nem kedvezett nekünk, esett az eső, mikor elindultunk. Et­től függetlenül jó hangulat alakult ki. Debrecenben először a me­gyei művelődési központba mentünk, majd a Déri Mú­zeumban töltöttünk több mint két órát. A múzeum ugyanis rendkívül gazdag látnivalóval várt bennünket. Szerencsés időpontot válasz­tottunk, hiszen láthattuk az április 1-jéig­­tartó időszakos kiállítást, Koszta József fest­ményeinek bemutatóját is. Különösen tetszett a híres „Déli-gyűjtemények” című bemutató. Szemet gyönyör­ködtető volt a keleti (kínai, japán, indiai és perzsa) mű­vészet, iparművészet anyaga. De megcsodáltuk az érem- és kisplasztikai kiállítást is. A néprajzi gyűjtemény pedig szemléletes képet tárt elénk Debrecen és a Hajdúság éle­téről, művészetéről, hagyo­mányairól. Számunkra a „legizgalma­sabb” a múzeumban látható múmia volt. Tárlatvezetőnk­től itt kérdeztünk a legtöb­bet. Végül megtekintettük a múzeum gazdag képzőművé­szeti anyagát, benne Mun­kácsy Mihály utolsó nagy kompozícióját, az „Ecce ho­mo”-t és a „Golgota” egy vázlatát is. Mivel a nagytemplom zár­va volt, egy kis szabad prog­ram után folytattuk sétánkat a kollégium felé. Itt az ora­tóriumban töltöttünk hosz­­szabb időt, felidézve a törté­nelmi eseményeket. A kollé­giumi könyvtár, az ott levő könyvek, kódexek értéke számunkra szinte hihetetlen, elképzelhetetlen. Kirándulásunk utolsó állo­mása a nagyerdő volt. Sze­rencsére akkor már elállt az eső, sőt, a nap is kisütött. Ebben a kora tavaszi idő­pontban a nagyerdő még nem az igazi szépségében pompázott, de az állatkert színes, mozgalmas világát megismerhettük. Igaz, hogy az állatok nagy része­­még a téli szálláshelyén volt, de ne­künk így is élményt nyúj­tott. Négy óra után búcsút vet­tünk Debrecentől, mert még hosszú út állt előttünk Me­zőhegyesig. Hazafelé sem unatkoztunk, hangulatunkat legfeljebb az rontotta, hogy másnap­­már iskolába kellett mennünk. E kirándulás élményeit értékelve ismét eszünkbe juthat az, amiről az utóbbi időben oly sokat vitáztunk: mit nyújt nekünk az úttörő­­mozgalom? Például ezt! — A közösségben, a közösségért végzett munka jutalmaként egy vidám kirándulást, ami­ért fizetnünk sem kellett. Úttörő maradsz továbbra is? Döntsd el te magad! Út­törőcsapatunk és csapatveze­tőségünk elég időt adott ar­ra, hogy gondolkozzunk. A választ csapatunk jelenlegi tagjainak 1989. szeptember 29-én kell megadniuk. Aki tagja marad az úttörőcsapat­nak, és felköti az új , nem­zeti hovatartozásunkat is ki­fejező nyakkendőt, annak lesz még ehhez hasonló ki­rándulási élményben része a jövőben is. Kár, hogy ne­künk, nyolcadik osztályosok­nak ez­­már az utolsó ilyen jutalom-kirándulásunk volt. Biztató azonban, hogy jövő­re talán, mint „ifik”, vissza­jöhetünk csapatunkhoz. A mezőhegyes 1­3281. számú Petőfi Sándor úttörőcsapat kiránduláson részt vett­­ úttörővezetői és úttörői Visszhang is sarkadi május elsejéről A Népújság április 10-i számában megjelent „Kérdő­jelek május elseje előtt” című cikkre a félreértések el­kerülése végett kénytelen vagyok reagálni, illetve né­hány kiegészítést tenni, mivel a cikkből az tűnik ki, hogy a helyi szakszervezetek a „ludasok” abban, hogy nem lesz felvonulás május elsején Sarkadon. Február 2-án az MSZMP sarkadi vb-ülése tárgyalta az évi ünnepségek sorát, s erre vonatkozóan kapta felada­tul a városi szb, hogy mérje föl: mitt akar Sarkad dolgo­zói kollektívája. Hogy teljes legyen a kép, olyan egysé­gekhez is elmentünk, ahol nincs szakszervezet (Lenin Tsz, bútoripari szövetkezet), s ott a gazdasági és a párt­vezetést kértük meg, informálódjon dolgozóitól. Az ered­mény: ne legyen felvonulás május elsején, csupán majá­lis. Itt húzom nyomatékkal alá, hogy nem a helyi szak­­szervezet döntése volt, hanem a felmérés végeredményé­nek a bejelentése hangzott el személy szerint tőlem, a városi szakszervezeti bizottság titkárától a városi­­ párt­­bizottság márciusi ülésén. Hol tévesztettünk célt? — teszi fel a kérdést az újság­cikk írója. Ezzel kapcsolatosan nem akarok részletekbe bocsátkozni. Az utóbbi időben egyre több cé­l­tévesztés kerül felszínre. A második kérdésre sem kívánok vála­szolni, csupán annyi megjegyzést teszek: azon kell együt­tesen munkálkodnunk, hogy különösebb szervezés nél­kül akarjanak felszabadultan ünnepelni és felvonulni az elkövetkező évek május elsejéin a dolgozó kollektívák tagjai. A harmadik kérdésre megtalálható a válasz az előző mondatban. Napjainkban nagyon sok a kérdőjel, a kérdezők szá­ma is megsokszorozódott. Ez véleményem szerint akkor nem baj, ha a kérdezők összefogottan, megnyugtatóan a mielőbbi megoldást is megtalálják úgy, hogy jó társadal­mi közérzetet teremtenek, s az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés motiválja Sarkad, de az egész ország lakosságát. A május elsejék sorában először kérdeztük meg Sar­kad város dolgozói­­kollektíváit, amelyeknek többsége úgy fogalmazott, hogy nem kíván vonulni, a majális mellett döntött. Ez egyáltalán nem minősül „tollvonásnak”, mely megszüntet egy hagyományt, hanem egyfajta nyitás, amely a „másik oldalt” is meghallgatta és ad véleményé­re. A város­i szakszervezeti bizottság a településünkön mű­ködő szakszervezeti ágazatok összefogásával azon mun­kálkodik napjainkban, de a jövőbent is, hogy az itt élő, most már városi lakók érezzék azt:­­ értük vagyunk, a megnyilvánulásaiink érdekükben történnek, s ebben a munkában minden egyes tagra számítunk, hogy az elkö­vetkező évek­­május elsejéi örömtelibbek legyenek. Kesztyűs Lajos városi szb-titkár, Sarkad Sprechen Sie...? Gondolom, többen ismer­jük azt a televíziós reklá­mot, amelyben az Esti mese és a Tv-híradó között a sze­gény magyart sikertelenül faggatják mindenféle nyel­veken — s ő csak hallgat, mint a sír. Valószínűleg a „Hét” azon adására is töb­ben emlékszünk, amelyben a neves holland üzletember fejti ki, onnan ismeri meg a magyarokat, hogy anya­nyelvükön kívül leginkább csak bólogatnak. Ezek sú­lyos problémák, épp ezért örömteli az a tény, hogy egyre több helyen ismerjük fel a nyelvtanulás jelentősé­gét, s a felismerésen túl, ennek gyakorlata is sokszí­nűbbé, hatékonyabbá kezd válni. Igen ám, csak nem elég nyelvet tanulni, hanem azt tudni is kell. A nyelvtudás pedig csak akkor nyelvtu­dás, ha hivatalos. Nyelv sza­kos tanári diploma híján egy lehetősége marad a nyelvet beszélő földi halandónak: az állami nyelvvizsga. Azt hi­szem, itt kell megállnunk egy pillanatra. Nemrégiben hallottam a tizenhetes autó­buszon, hogy lovas nemzet vagyunk, csak az a baj, hogy soha nem sikerült még lovon maradnunk. Egyszer az egyik, másszor a másik oldalán virítunk szegény ál­latnak. Visszatérve a nyel­vekre. A ló „egyik oldala” az a társadalmi réteg, amely­nek nincs hitelesített nyelv­tudása és erre nem is ösz­tönzik. Ebbe tartoznak azok, akikkel nem szívesen találkozik a holland üzlet­ember, illetve azok, akik be­szélik a nyelvet, csak nincs róla papírjuk. A ló „másik oldala” egy sokkal cseké­lyebb réteg, akik papírral igazolhatják, hogy jól átgon­dolt szempontok alapján is megfelelnek annak a köve­telménynek, miszerint ők tudnak egy idegen nyelvet. Ide tartoznak azok, akik tényleg tudják, és azok, akik hatalmas szorgalommal vagy szerencsével boldog papírtu­lajdonosokká váltak, de nem szívesen találkoznának kül­földivel. Kérdésem: mi van azok­kal, akik érthetően beszél­nek idegen nyelveket, de a „hitelesített” nyelvtudáshoz ez nem elegendő? Nem egy ismerősöm van, aki egészen jól beszélt németül, angolul, hovatovább kinn is dolgo­zott és nem egy évet és nem halfeldolgozó üzemben, aki­ket örömmel fogadott volna egy képzeletbeli holland üz­letember, de . . . De többszö­ri sikertelen, gyomorgörcsös megméretés után inkább le­tagadják, hogy valaha is be­széltek a magyaron kívül más nyelven. De legyünk konkrétabbak. Mikor a lucfenyő hidegel­lenálló képességének sötét­kamrás vizsgálatáról fordí­tok, vagy az ajtókilincs-kal­­lantyú olajzógombját kere­sem szótár nélkül a tesztla­pon , felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban ez az a kizárólagos módszer és fórum, amely megállapít­hatja, hogy tudok-e néme­tül? Vajon ez az a papír, mely nyelvtudásom megha­tározásán túl illetékes arra is, hogy eldöntse a továb­bi munkavégzésem lehetősé­geit és határait? Vajon szük­séges-e mindenki számára a professzori szintű, már-már túlmunkált nyelvtudás, vagy inkább az érthetőség egy adott szintje, az idegen kö­zegben való könnyebb eliga­zodás is elégséges cél? Fél­reértés ne essék, nem a hiá­nyos idegennyelv-tudás kul­túrájának alapjait szeret­ném itt lerakni, csupán reá­lis mércével gondolkodni a magyar földön. A végső megoldás semmi­képpen nem az esetenkénti befizetést követő megmére­tés, hanem egy hosszabb, át­tekinthető folyamat értéke­lése kell hogy legyen. Isko­lai évek, vagy átfogó tanfo­lyamok rendszeres értékelé­sének eredményétől függő­vé tett, több fokozatú beso­rolás, a továbbfejlődésre való ösztönzés kíséretében. • Kalmár Zsolt, Békéscsaba

Next