Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-17 / 89. szám
O 1989. április 17., hétfő Régi újságok közt lapozgattam, és az akkori „Körösvidék” 1941. május 17-i számában olvastam egy cikket, amelyben részlevilágháború első újkígyósi katonaáldozatosen közölték, hogy eltemették a második fát, Tóth Mihály gépkocsizó szakaszvezetőt, aki hozzánk nagyon közel, a Hosszú utca darabvégben lakott. Sokat beszélgettünk vele, és különösen nagy figyelemmel hallgattuk azokat a szavait, amelyeket a katonai élményekről mondott. Többször kapott behívót, és legutoljára harmincnyolc honvéddel együtt a déli végekre hívták be az akkor 27 éves katonát. Tudtuk, hogy igazi katona volt, az elsők között is a legelső. 1941. április 14-én éjjel, Dunacséb községnél, egy nagy csatában vívott ütközetben elesett. Újkígyós község első katonai áldozatát egy szombati nap délelőttjén helyezték örök nyugalomra az újkígyósi földbe. Temetésén — amely katonai díszpompával ment végbe — a község egész népe ott volt. Utolsó útjára a budapesti III. gépkocsizó zászlóalj díszszakasza és Újkígyós egész népe elkísérte. Katonabajtársai és a falu lakosai állták körül sírját. Negyvennyolc év ítélt el azóta. Most a társadalmi szervek, a község lakossága, az elesett katonák hozzátartozói kezdeményezték egy olyan emlékmű felállítását, amelyre az első világháború 153, majd a második világháború 157 újkígyósi katonaáldozatának a nevét jegyezzük fel. Bízunk abban, hogy a nemes kezdeményezést mindenki örömmel fogadja és támogatja. Nátor János: Újkígyós VELÜNK! A második világháború első újkígyósi katonaáldozata Nevezetes események Két nevezetes eseményről kaptunk fényképes híradást. A ritka jubileumokról szóló tudósításoknak természetesen örömmel adunk helyet. Szívmelengetően szép ünnepséget tartottak Eleken, a Bajcsy-Zsilinszky utcában, ahol április 3-án ünnepelte 100. születésnapját Molnár Istvánná, született Csumpilla Mária. Három gyermeket hozott a világra, akik hat unokával ajándékozták meg, de nyolc dédunokája nevelésében is részt vállalhatott. Ma már kilenc ükunokájában is gyönyörködhet. Marika néni most is egészséges, a legszívesebben olvasással és tévénézéssel tölti el az idejét. Századik születésnapján az Eleki Nagyközségi Tanács nevében Szabó Borbála köszöntötte az ünnepeltet, s az általános iskolások szép szavalatokkal kedveskedtek és kívántak további jó egészséget neki. Tompa Sándorné Elek Marika néni 100 éves Hatvan éve házasok Karasz István és felesége, Kollár Mária tótkomlósi lakosok, március 11-én, gyermekeik, 13 unokájuk és 13 dédunokájuk körében ünnepelték házasságkötésük 60. évfordulóját. A Tótkomlósi Nagyközségi Tanács házasságkötő dísztermében tartott bensőséges ünnepségen az idős házaspárt Juhász Pál tanácselnök, valamint a volt munkaadók és a társadalmi szervek képviselői köszöntötték. Szincsok Jánosné Tótkomlós ----7 Értesítjük vásárlóinkat, hogy Átalakítás t után, IV. 20-ÁN MEGNYITJUK BÉKÉSCSABAI VILÁGÍTÁSTECHNIKAI SZALONUNKAT. Egyes termékekre 50 SZÁZALÉKOS ÁRENGEDMÉNYT ADUNK. Vas-, Fémipari Szövetkezet, Szarvas A fákért, bokrokért, virágokért A Népújság révén szeretném megkérni a tanács zöldterületért felelős illetékeseit hogy a Bartók Béla út 31. és a tízemeletes ház között lévő területre több fát és bokrot ültessenek az itteni nagy autóforgalom miatt. Nagyon szennyezett a levegő. Két éve két fenyőfát telepítettek és az ősszel négy kis nyírfát ültettek. Jó is lenne, ha megnőhetnének, csakhogy a gyerekek labdával, sőt kezükkel is törik a fiatal zöld hajtásokat. Végre értsék meg a szülők is, hogy fa és zöldterület nélkül nincs élet. Focizni nem a kis fák között kell, hanem a kijelölt helyen, a pályán. Tiltó táblákat kellene a tanácsnak felállítania. Több fát és bokrot igényel az egész város. Még a tévé Tájkép műsora is virágos városokat és falvakat kér. Békéscsabán nagyon sok növényt kellene ültetni, hogy felzárkózhassunk a virágos települések közé. Sipiczki Mátyás Békéscsaba Rózsaszínű maci Elveszett egy 1 éves kislány karácsonyi ajándéka Április 6-án, csütörtökön 16 és 16.30 óra között sétáltunk két kislányunkkal a Tanácsköztársaság úton. Az áruház környékén vettük észre, hogy elhagytuk a legkisebb lányom rózsaszínű maciját. Valószínűleg leesett a babakocsiból, és nem vettük észre. Tudom, sokak számára nem jelent semmit egy kis maci, hiszen lehet venni másikat. De Timinek, a kislányunknak, aki egyéves, rengeteget jelent, hiszen ezzel megy aludni, és sétálni. Karácsonyi ajándékként kapta. A csütörtöki esténk elég szomorú volt. Nagyon szépen kérjük azt, aki mögöttünk jött és megtalálta a rózsaszínű macit, hogy adja le a szerkesztőségbe. A Vidovenyecz család Békéscsaba „Debrecenbe kéne menni... Úttörőcsapatunkból a „Teremtsünk értéket!" akciónk legjobbjai és a 7.-8. osztályos úttörőtanácstagok a minap jutalomkiránduláson vettek részt. Az úticél Debrecen volt. Sajnos, az időjárás nem kedvezett nekünk, esett az eső, mikor elindultunk. Ettől függetlenül jó hangulat alakult ki. Debrecenben először a megyei művelődési központba mentünk, majd a Déri Múzeumban töltöttünk több mint két órát. A múzeum ugyanis rendkívül gazdag látnivalóval várt bennünket. Szerencsés időpontot választottunk, hiszen láthattuk az április 1-jéigtartó időszakos kiállítást, Koszta József festményeinek bemutatóját is. Különösen tetszett a híres „Déli-gyűjtemények” című bemutató. Szemet gyönyörködtető volt a keleti (kínai, japán, indiai és perzsa) művészet, iparművészet anyaga. De megcsodáltuk az érem- és kisplasztikai kiállítást is. A néprajzi gyűjtemény pedig szemléletes képet tárt elénk Debrecen és a Hajdúság életéről, művészetéről, hagyományairól. Számunkra a „legizgalmasabb” a múzeumban látható múmia volt. Tárlatvezetőnktől itt kérdeztünk a legtöbbet. Végül megtekintettük a múzeum gazdag képzőművészeti anyagát, benne Munkácsy Mihály utolsó nagy kompozícióját, az „Ecce homo”-t és a „Golgota” egy vázlatát is. Mivel a nagytemplom zárva volt, egy kis szabad program után folytattuk sétánkat a kollégium felé. Itt az oratóriumban töltöttünk hoszszabb időt, felidézve a történelmi eseményeket. A kollégiumi könyvtár, az ott levő könyvek, kódexek értéke számunkra szinte hihetetlen, elképzelhetetlen. Kirándulásunk utolsó állomása a nagyerdő volt. Szerencsére akkor már elállt az eső, sőt, a nap is kisütött. Ebben a kora tavaszi időpontban a nagyerdő még nem az igazi szépségében pompázott, de az állatkert színes, mozgalmas világát megismerhettük. Igaz, hogy az állatok nagy részemég a téli szálláshelyén volt, de nekünk így is élményt nyújtott. Négy óra után búcsút vettünk Debrecentől, mert még hosszú út állt előttünk Mezőhegyesig. Hazafelé sem unatkoztunk, hangulatunkat legfeljebb az rontotta, hogy másnapmár iskolába kellett mennünk. E kirándulás élményeit értékelve ismét eszünkbe juthat az, amiről az utóbbi időben oly sokat vitáztunk: mit nyújt nekünk az úttörőmozgalom? Például ezt! — A közösségben, a közösségért végzett munka jutalmaként egy vidám kirándulást, amiért fizetnünk sem kellett. Úttörő maradsz továbbra is? Döntsd el te magad! Úttörőcsapatunk és csapatvezetőségünk elég időt adott arra, hogy gondolkozzunk. A választ csapatunk jelenlegi tagjainak 1989. szeptember 29-én kell megadniuk. Aki tagja marad az úttörőcsapatnak, és felköti az új , nemzeti hovatartozásunkat is kifejező nyakkendőt, annak lesz még ehhez hasonló kirándulási élményben része a jövőben is. Kár, hogy nekünk, nyolcadik osztályosoknak ezmár az utolsó ilyen jutalom-kirándulásunk volt. Biztató azonban, hogy jövőre talán, mint „ifik”, visszajöhetünk csapatunkhoz. A mezőhegyes 13281. számú Petőfi Sándor úttörőcsapat kiránduláson részt vett úttörővezetői és úttörői Visszhang is sarkadi május elsejéről A Népújság április 10-i számában megjelent „Kérdőjelek május elseje előtt” című cikkre a félreértések elkerülése végett kénytelen vagyok reagálni, illetve néhány kiegészítést tenni, mivel a cikkből az tűnik ki, hogy a helyi szakszervezetek a „ludasok” abban, hogy nem lesz felvonulás május elsején Sarkadon. Február 2-án az MSZMP sarkadi vb-ülése tárgyalta az évi ünnepségek sorát, s erre vonatkozóan kapta feladatul a városi szb, hogy mérje föl: mitt akar Sarkad dolgozói kollektívája. Hogy teljes legyen a kép, olyan egységekhez is elmentünk, ahol nincs szakszervezet (Lenin Tsz, bútoripari szövetkezet), s ott a gazdasági és a pártvezetést kértük meg, informálódjon dolgozóitól. Az eredmény: ne legyen felvonulás május elsején, csupán majális. Itt húzom nyomatékkal alá, hogy nem a helyi szakszervezet döntése volt, hanem a felmérés végeredményének a bejelentése hangzott el személy szerint tőlem, a városi szakszervezeti bizottság titkárától a városi pártbizottság márciusi ülésén. Hol tévesztettünk célt? — teszi fel a kérdést az újságcikk írója. Ezzel kapcsolatosan nem akarok részletekbe bocsátkozni. Az utóbbi időben egyre több céltévesztés kerül felszínre. A második kérdésre sem kívánok válaszolni, csupán annyi megjegyzést teszek: azon kell együttesen munkálkodnunk, hogy különösebb szervezés nélkül akarjanak felszabadultan ünnepelni és felvonulni az elkövetkező évek május elsejéin a dolgozó kollektívák tagjai. A harmadik kérdésre megtalálható a válasz az előző mondatban. Napjainkban nagyon sok a kérdőjel, a kérdezők száma is megsokszorozódott. Ez véleményem szerint akkor nem baj, ha a kérdezők összefogottan, megnyugtatóan a mielőbbi megoldást is megtalálják úgy, hogy jó társadalmi közérzetet teremtenek, s az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés motiválja Sarkad, de az egész ország lakosságát. A május elsejék sorában először kérdeztük meg Sarkad város dolgozóikollektíváit, amelyeknek többsége úgy fogalmazott, hogy nem kíván vonulni, a majális mellett döntött. Ez egyáltalán nem minősül „tollvonásnak”, mely megszüntet egy hagyományt, hanem egyfajta nyitás, amely a „másik oldalt” is meghallgatta és ad véleményére. A városi szakszervezeti bizottság a településünkön működő szakszervezeti ágazatok összefogásával azon munkálkodik napjainkban, de a jövőbent is, hogy az itt élő, most már városi lakók érezzék azt: értük vagyunk, a megnyilvánulásaiink érdekükben történnek, s ebben a munkában minden egyes tagra számítunk, hogy az elkövetkező évekmájus elsejéi örömtelibbek legyenek. Kesztyűs Lajos városi szb-titkár, Sarkad Sprechen Sie...? Gondolom, többen ismerjük azt a televíziós reklámot, amelyben az Esti mese és a Tv-híradó között a szegény magyart sikertelenül faggatják mindenféle nyelveken — s ő csak hallgat, mint a sír. Valószínűleg a „Hét” azon adására is többen emlékszünk, amelyben a neves holland üzletember fejti ki, onnan ismeri meg a magyarokat, hogy anyanyelvükön kívül leginkább csak bólogatnak. Ezek súlyos problémák, épp ezért örömteli az a tény, hogy egyre több helyen ismerjük fel a nyelvtanulás jelentőségét, s a felismerésen túl, ennek gyakorlata is sokszínűbbé, hatékonyabbá kezd válni. Igen ám, csak nem elég nyelvet tanulni, hanem azt tudni is kell. A nyelvtudás pedig csak akkor nyelvtudás, ha hivatalos. Nyelv szakos tanári diploma híján egy lehetősége marad a nyelvet beszélő földi halandónak: az állami nyelvvizsga. Azt hiszem, itt kell megállnunk egy pillanatra. Nemrégiben hallottam a tizenhetes autóbuszon, hogy lovas nemzet vagyunk, csak az a baj, hogy soha nem sikerült még lovon maradnunk. Egyszer az egyik, másszor a másik oldalán virítunk szegény állatnak. Visszatérve a nyelvekre. A ló „egyik oldala” az a társadalmi réteg, amelynek nincs hitelesített nyelvtudása és erre nem is ösztönzik. Ebbe tartoznak azok, akikkel nem szívesen találkozik a holland üzletember, illetve azok, akik beszélik a nyelvet, csak nincs róla papírjuk. A ló „másik oldala” egy sokkal csekélyebb réteg, akik papírral igazolhatják, hogy jól átgondolt szempontok alapján is megfelelnek annak a követelménynek, miszerint ők tudnak egy idegen nyelvet. Ide tartoznak azok, akik tényleg tudják, és azok, akik hatalmas szorgalommal vagy szerencsével boldog papírtulajdonosokká váltak, de nem szívesen találkoznának külföldivel. Kérdésem: mi van azokkal, akik érthetően beszélnek idegen nyelveket, de a „hitelesített” nyelvtudáshoz ez nem elegendő? Nem egy ismerősöm van, aki egészen jól beszélt németül, angolul, hovatovább kinn is dolgozott és nem egy évet és nem halfeldolgozó üzemben, akiket örömmel fogadott volna egy képzeletbeli holland üzletember, de . . . De többszöri sikertelen, gyomorgörcsös megméretés után inkább letagadják, hogy valaha is beszéltek a magyaron kívül más nyelven. De legyünk konkrétabbak. Mikor a lucfenyő hidegellenálló képességének sötétkamrás vizsgálatáról fordítok, vagy az ajtókilincs-kallantyú olajzógombját keresem szótár nélkül a tesztlapon , felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban ez az a kizárólagos módszer és fórum, amely megállapíthatja, hogy tudok-e németül? Vajon ez az a papír, mely nyelvtudásom meghatározásán túl illetékes arra is, hogy eldöntse a további munkavégzésem lehetőségeit és határait? Vajon szükséges-e mindenki számára a professzori szintű, már-már túlmunkált nyelvtudás, vagy inkább az érthetőség egy adott szintje, az idegen közegben való könnyebb eligazodás is elégséges cél? Félreértés ne essék, nem a hiányos idegennyelv-tudás kultúrájának alapjait szeretném itt lerakni, csupán reális mércével gondolkodni a magyar földön. A végső megoldás semmiképpen nem az esetenkénti befizetést követő megméretés, hanem egy hosszabb, áttekinthető folyamat értékelése kell hogy legyen. Iskolai évek, vagy átfogó tanfolyamok rendszeres értékelésének eredményétől függővé tett, több fokozatú besorolás, a továbbfejlődésre való ösztönzés kíséretében. • Kalmár Zsolt, Békéscsaba