Békés Megyei Hírlap, 2019. február (23. évfolyam, 28-50. szám)

2019-02-06 / 31. szám

2019. FEBRUÁR 6., SZERDA « Fazekas László alig várja, hogy díjazhassa a legszebb magyar gólt Letarolta a „szomszédja” Illusztris díszvendégei lesznek a jövő csütörtöki Év sportolója-gálaestnek a Nemzeti Színházban: a gyorskorcsolyázó olimpiai bajnok Hunyady Emese és a 92-szeres válogatott labdarúgó, Fazekas László. Utóbbi ritka látogató Pesten, legutóbb másfél éve, a hetvenedik születésnapján járt itthon. Most izgatottan várja a találkozást a régi barátokkal - csak a belgiumi sztrájk nehogy bekavarjon... Ch. Gáli András szerkesztoseg@mediaworks.hu GÁLA „Úgy volt, hogy már szerdán, 13-án megérkezem, de a hetek óta tartó sztrájkhullám miatt csak csütörtökön, a gála napján tudok Budapestre repülni” - mondta a maholnap negyven éve Antwerpenben élő legendás labdarúgó, a magyar válogatottsági örökrangsor hatodik helyezettje, aki már tavaly ilyenkor is a meghívottak között szerepelt, de, mint mondta, akkor az „nem volt aktuális”. Ez valójában azt takarja, hogy a januárt rendszerint ibizai nyaralójában tölti, és 2018-ban január 11-ére esett a gála. „Három hete felhívott Szöllősi György, a sportújságíró-szövetség elnöke, és ezúttal örömmel mondtam igent, hiszen a góllövéssel kapcsolatos díj átadása lesz a feladatom” - magyarázta a népszerű „Kapa”, aki annak idején maga sem állt hadilábon a góllövéssel. 1979-1980-ban Ezüstcipőt kapott a második legjobb európai gólvágóként, pályafutása során klubszínekben 295, a magyar válogatottban 24 alkalommal talált az ellenfél hálójába, és jövő csütörtökön az Év gólja szerzőjének ad át trófeát. Fazekas otthon van a magyar futballélet világában, bár nem nézi a bajnoki mérkőzéseket az interneten, de tudja, hogy belga tulajdonú szeretett klubja, az Újpest dobogóközelben tanyázik. Az utóbbi évek látványos infrastrukturális fejlesztéseit illetően is „képben van”. „Igen, tudom, hogy szinte mindegyik élvonalbeli klub új stadiont kapott, ha visszagondolok az ötvenes, hatvanas évekre, amikor még salakos edzőpályán gyakoroltunk, nos, ha a különbséget zongorázni tudnám, én lennék Fischer Annie... De meg kell mondanom, engem gyerekként a legkevésbé sem érdekelt, hogy milyen a gyep vagy a salak minősége, elájultam attól, hogy közelről láthattam Szusza Ferencet futballozni, és Göröcs Titivel, Solymosi Pirivel egy csapatban léphettem pályára olykor hetvennyolcvanezer néző előtt. És nehogy azt higgyék, hogy nekünk olyan sanyarú volt a sorsunk, az átlaghoz képest jól éltünk, nekem volt először Pesten 850-es FIAT Coupé sportkocsim. Telente Dél-Amerikába jártunk a Dózsával vagy a válogatottal, és még csak fizetnünk sem kellett a túrákért, sőt, fellépti díjat is kaptunk, mert akkora volt a magyar futball ázsiója” - idézi fel a hősi időket a technikás jobbszélső. Amikor arról érdeklődöm, mit tart pályafutása csúcspontjának, rávágja: „Azt, hogy 1970-ben én lettem Magyarországon az év labdarúgója. Vagy említhetem a három gólkirályi címemet, az 1980-as Ezüstcipőt... (Eltöpreng.) De tudja, mire vagyok mégis a legbüszkébb? Hogy 33 évesen kijöttem Belgiumba, és négy éven keresztül én voltam a Royal Antwerpen legjobb góllövője. A minap megválasztottak a klub története harmadik legjobb légiósának az osztrák Karl Kodat és a német Hans- Peter Lehnhoff mögött.” A legkeserűbb csalódásnak nyilván azt tartja, hogy az 1982-es spanyolországi vb-n nem sikerült legyőznünk Belgiumot, s az 1-1-es döntetlen a továbbjutásunkba került. „Jean-Marie Pfaff, akivel úgyszólván szomszédok vagyunk, a 65. percben gólhelyzetben letarolt, de nem állították ki. A mai szabályok értelmében azonnal mehetett volna zuhanyozni, s akkor a belgák nem egyenlítenek, mi pedig ott vagyunk a legjobb tizenkettő között. De ami még ennél is jobban fáj, hogy nem tudtuk leigazolni Páncsics Miklóst Újpestre. Vele úgy megerősödött volna a védelmünk, hogy akár BEK- et is nyerhettünk volna. 1973- ban a negyeddöntőben 2-0-ra vezettünk félidőben a Juventus ellen, nem tudtuk megtartani, 2-2 lett, idegenben lőtt gólokkal továbbment a Juve. Két évre rá a Benfica ellen 3-0-ra vezettünk a lisszaboni 2-5 után, mi álltunk továbbjutásra, de a végén bekaptunk egy gólt, és kiestünk. 1969-ben a Vásárvárosok Kupája döntőjében az első meccset 3-0-ra elvesztettük a Newcastle ellen, de a visszavágón 2-0-ra vezettünk, érett a bravúr - de gyorsan benyeltünk egy hármast, és elúszott a trófea. Mindannyiszor a védelmünk miatt...” Fazekasnak érdekes a véleménye a világranglistát vezető belga válogatottról. „Miközben az egész ország lelkendezett a vb-bronz láttán, szerintem meg kellett volna nyernie Belgiumnak a vb-t. Csakhogy a franciák elleni elődöntőben Roberto Martinez óriási hibát követett el, amikor kihagyta az addig remekül játszó jobbszélsőt, Dries Mertenst, és a védekezést erősítendő Mousa Dembelét állította be. Mertens és az eltiltott jobbhátvéd, Thomas Meunier nélkül nem volt, aki kiszolgálja Lukakut. Berezelt a kapitány, a defenzív taktika megbosszulta magát, kikaptak 1-0-ra, pedig a döntőben biztosan legyőzték volna Horvátországot. Ki tudja, lesz-e még ilyen lehetősége Belgiumnak a vb-győzelemre?!” Az utolsó mondatot akár mi, magyarok is elmondhattuk volna az 1954-es vb-döntő után... Fazekas szerint Páncsiccsal BEK-et nyerhettek volna Fotó: NS archív Szívós Márton már érzi, hogy múlik az idő, nyáron dönt majd a folytatásról Győzelemmel ünnepelt jubileum VÍZILABDA Szívós Márton pályafutása mérföldkőhöz érkezett, a világbajnok szélső az ötszázadik élvonalbeli mécsesét játszotta a hétvégén. „Azért jó az öreg a háznál” - állapították meg a Kőér utcai uszoda lelátóján, amikor Szívós Márton megszerezte a Honvéd kilencedik gólját a Pécs elleni bajnoki mérkőzésen. Az „öreg” 37 éves múlt, ennek ellenére végigdolgozta a meccset, segítségével a Honvéd 10-9-re megnyerte a felsőházba jutás szempontjából oly fontos összecsapást. így lett igazán szép a világbajnok szélső estéje, hiszen a kezdés előtt az 500. OB I.-es mérkőzése kapcsán köszöntötték, utána pedig győzelemnek örülhetett Hogy igazi csapatemberről van szó, jól illusztrálja, hogy a találkozó után előbb a meccsről szeretett volna beszélni, mondván, annak nagyobb jelentősége volt, mint a jubileumnak... „Nagyon büszke vagyok a csapatra, mert továbbra is maradt esélyünk a felsőházi rájátszásra - összegzett Szívós. - Rosszul kezdtünk, de aztán átvettük az irányítást, és nem érdemeltük volna meg, ha pontot vagy pontokat veszítünk. Utána következhet az, hogy elérkeztem ehhez a mérföldkőhöz, aminek persze örülök, de azért szomorú is vagyok, mert tudom, nemhogy ennyi, sokkal kevesebb van már csak hátra... Az ilyen mérkőzések azonban megszínesítik a mindennapokat.” Szívós egy góllal, egy gólpasszal, három labdaszerzéssel és egy védésnek is beillő hatalmas blokkal zárta a jubileumi mérkőzést - a teljesítménye alapján úgy tűnt, nem fog rajta a kor. „Örülök neki, ha így látszott, de én azért már érzem, hogy telik az idő - vallotta be a Honvéd egyik vezére. - Elhasználódik a szervezet ilyen hosszú pályafutás végéhez közeledve, bizony itt-ott már fáj. Győztes meccs után persze könnyebb elviselni.” Merész András, a Honvéd vezetőedzője nem győzi hangsúlyozni, mekkora segítség a két veterán, Szívós Márton és a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergely jelenléte. A Pécs ellen úgy szelték a habokat a két szélen, mintha nem lenne holnap, és a szakvezető a tudásuk továbbadásában is számít rájuk. „Én is azt gondolom, fontos a szerepünk, szomorú is lenne, ha máshogy volna - állapította meg Szívós. - Próbálunk ennek az elvárásnak megfelelni, a feladataink közé tartozik az is, hogy foglalkozzunk a fiatalokkal, mutassunk nekik játékelemeket védekezésben és támadásban, segítsük őket a mindennapokban. Amikor viszontlátjuk a vízben, hogy élesben is képesek végrehajtani, amit gyakoroltunk, az talán annál is nagyobb öröm, mint amikor mi magunk csináljuk.” Felvetésünkre, hogy ez az első lépés is lehet az edzői pályafutás felé, a szélső nem zárta ki ennek a lehetőségét, de még nem döntött erről. „Egyszer azt gondolom, igen, érdemes lenne maradni a magyar vízilabdában, máskor pedig nem osztotta meg kételyeit. - Meglátjuk, hogyan alakul, ha abbahagyom a játékot, jelen pillanatban nem tudom eldönteni. Nincs pontos tervem arra, hogy meddig vízilabdázom, ezt az idényt biztosan végigjátszom, aztán a nyáron kiderül, lesz-e folytatás.” Lakner Gábor/Nemzeti Sport Szívós Márton nagyon büszke a Honvédra, van esélyük a felsőházi rájátszásra Fotó: Földi Imre SPORT 15 JEGYZET Rossz helyzetben Pajor-Gyulai László jegyzet@mediaworks.hu Rossz volt nézni, igaz, nem is gyakran látni ilyet. Áll egy élvonalbeli klub vezetőedzője a kamera előtt a vesztes meccs után, és azt mondja: „Sajnos nincs meg a kvalitás a csapatban, hogy az ilyen mérkőzéseket meg tudja nyerni.” Ám nem is az a feltűnő, amit mond, hanem az, ahogyan mondja: lógó orral, végtelenül szomorúan. Persze nem várhatja el senki sem Horváth Ferenctől, hogy szellemességét csillogtatva elemezze a Kisvárdától otthon elszenvedett vereséget, de a belőle sugárzó teljes reménytelenségnek üzenetértéke volt: már ő sem hisz a Haladás feltámadásában és bennmaradásában. Jó harminc éve az egyik élcsapatunk a nemzetközi porondon készült nagy tettre, idegenben kellett volna kivívnia a továbbjutást egy fanatikus közönségtől támogatott ellenféllel szemben, a biztató 5-2-es hazai győzelem visszavágóján. A meccs előtt a futballisták az öltözőfolyosón labdázgattak, és az ott tébláboló tudósítónak az egyik játékos odavetette: „Nézz rá az edzőnkre! Szerinted mennyi esélyünk lesz?” A tudósító pedig azt látta, hogy az edző falfehéren, remegve járkál fel és alá, árad belőle a félelem - a csapat egy balhés meccsen 5-1-re kikapott, és kiesett. Ez a régi történet jutott eszembe Horváth Ferenc nyilatkozatát figyelve. Bevallom, nem tudom, mit tennék a helyében. Menekülhetne a sablonokba, olyan paneleket felvonultatva, hogy sokat dolgoztak, és a munkának előbb vagy utóbb meg kell mutatkoznia az eredményekben is, nem kedvezett együttesének a játékvezető, az időjárás, de még a szerencse sem, ráadásul, amíg van matematikai esély a bennmaradásra, addig a hit nem veszhet el, márpedig ő hisz, a csapat jövőre is az élvonalban csatázik majd - ő azonban nem ezt a megoldást választotta. Elmondta, hogy a télen érkezett játékosok nem jelentenek erősítést, a lehangoló őszhöz képest gyakorlatilag semmi sem változott, azt pedig már mi tehetjük hozzá, hogy ha szerinte az ugyancsak kiesőjelölt Kisvárda legyőzéséhez nincs meg a kvalitás, akkor mi várható a többi, a Kisvárdánál erősebb csapatok ellen? Ráadásul a Haladás most ott tart, hogy jóval túl a bajnokság felén nagyobb hátrányt kellene ledolgoznia, mint ahány pontot eddig szerzett. Tényleg nem tudom, mi a jobb ebben a helyzetben, a feltehetően hamis remények táplálása vagy a reménytelenség realitásának a felvállalása. Miközben hátravan még tizennégy forduló, azoknak a meccseire is ki kell küldeni a játékosokat, és nyilván nem úgy, hogy menjetek, játsszatok valahogyan, nekünk már úgy is tök mindegy. Még jó, hogy nem is nekem kell ezt megoldanom...