Békés Megyei Hírlap, 2020. május (24. évfolyam, 102-125. szám)
2020-05-23 / 120. szám
2 szerkesztőségi terepaszta AZ EMBER, AKI OTT SE VOLT Leczo Bence Az egyik legjobb film, ami valaha készült az Az ember, aki ott se volt. Noir, és ahogy kell, fekete-fehér is, annak ellenére, hogy 2001-es. Ez persze nem akadályozta meg az egyik kereskedelmi csatornát, hogy leadja színesben. Ez olyan, mint amikor a Csinibaba végét vágták le. Hát ennyit a nyomasztásról. A Coenék által rendezett filmet egyébként a címe jellemzi a legjobban, hogy a főhős sehol sincs teljesen jelen. Minden kornak megvannak a balladái, amelyek megtestesítik a kor szellemét. Elijah Del Medigo írta két hete az American Mindbem, hogy a társadalmaknak azok a történetek adnak életet, amiket elmondanak maguknak. Aztán persze levezeti Homéroszon, az Aeneason, A megszabadított Jeruzsáelemen keresztül a Bosszúállók: Végjátékig a modern kor válságát. Szerintem ennyire nem tragikus a helyzet, Nietzsche nihiljéből azonban képtelenek vagyunk szabadulni. Számomra a Coen-filmek azok, amelyek a legjobban jellemzik a kor emberét. Nem két szuperhős, amint nevetséges indokok mentén szétveri egymást, majd győz a jó, mert ilyen gyermeteg történetekre minden kor emberének szüksége volt. De a coeni karakterek olyanok, mint a ma embere. Meglehet, hogy a tegnapé is ilyen volt. Általában történik valami, amit számításból, önzésből vagy jóhiszeműségből idéz elő a főszereplő, majd megpróbálja helyrehozni. És ha sikerül is, az sohasem megy önerőből, így megy ez, írta Vonnegut. Szóval Del Medigo szerint a hanyatlás a kor eposzának minőségében van. Szerintem a minőség nem változik, jelenleg is születnek kiemelkedő művek, és bóvli is, nincs értelme összehasonlítgatni egy letűnt kor kanonizált képével. Hány ponyva sikkadt el az évszázadok alatt? Megtippelni is nehéz. „Az élet megvetője mind, haldokló, és méreggel fertőzött maga is, aki csak nyűg a földnek, vesszenek mind egy szálig” - mondja Zarathustra, írja Nietzsche. Nem ördögtől való gondolat ez. Félremagyarázni persze lehet, ahogy az ateisták szeretik zászlajukra tűzni a mondást, Isten halott, mi élünk, de nem erről van szó. Nietzsche is látja, Coen is látja, Zarathustra is látja. Hova vezet ez? Na hiszen. Egy dologban lehet bízni így. Hogy a két típus, a gyermeteg történetek rajongói és az életét irányítani képtelen ember csak egy lábjegyzet. Egyébként teljesen mindegy, mit gondolunk magunkról. Fölösleges az, amit csinálunk, meg hogy merengünk, vajon mi a kor szelleme. Az a baj, hogy eljutottunk oda, hogy magunkat definiáljuk mindenféle hülyén hangzó nevekkel. A kort utólag lehet megítélni. És a súlyos öndefinícióknak hála valószínűleg ez lesz a káosz kora. Ilyen mozgalom, olyan mozgalom, művészetentúliság, művészetenbelüliség, emberentúliság (whatever), úgy neveznek el manapság dolgokat, mintha nem lenne holnap. Egyszer majd kiderül, mi volt ez az egész. De akkor már nem fog számítani. Szóval mindegy. Na ez a niha. Őrizetlenül (olaj, vászon, 70 « 70 cm, 2017) Fotó: Farkas Dávid helyőrség tárca BALLAGÁSI CSENDÉLET* Szakács István Péter Cirka 38 Celsius-fok, árnyékban. A szerencsésebbjének. Mert a gesztenyefák lombsátorán túl 45 fok is van. Mi, az ősi alma mater tanárai, ezúttal a szerencsésebbjéhez tartozunk: kb. 38 fokos árnyékban hűsülhetünk, miközben becses meghívottjaink pár lépésnyire előttünk, a tűző júniusi napon sülnek. Hadd szenvedjenek, suttogja mellettem matek szakos kollégám, Sinus, elégedetten. Szokják csak a pokoli körülményeket, mert a gyehenna lángjai közé fognak kerülni. Legalábbis azok, akiket tanítottam, finomít komor bibliai próféciáján. Mindeniket átengedtem, pedig a szorzótáblát is csak hírből ismerték. Aztán nagy emberek lettek belőlük, két lábon járó, tömött pénzeszsákok, de egy árva fityinget sem adnak nekem, a csóró tanárnak, amikor szorult anyagi helyzetemben kölcsönért folyamodom hozzájuk. Hát igen, bólogatok Sinus permanens pénzügyi gondjait hallgatva. A téma ismerős. Kár több szót vesztegetni rá. Sinus siránkozását követően tanártársaimat kezdem figyelni. Van rá idő bőven, a ballagási ünnepség elején tartunk. A fél évig csiszolgatott forgatókönyv szerint kb. másfél órát kell még kibírnunk a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium fölforrósodott udvarán, aztán kába sivatagi karavánként betámolyoghatunk a tanári iroda hűs oázisába. Vivat academia! Vivant professores! Ha azonban a díszvendégeket elkapja a gépszíj, s ünnepi beszédükben a kiszabott három perc helyett negyedórán keresztül dicsérik önmagukat, jaj szegény fejünknek. Tanári kör, asszociálok kapásból klasszikus költőnk életképére, amint a kollégákon és kolleginákon végignézek. A hasonlat sántít, nem körben, hanem egyenes sorban ülnek a rozoga székeken. Ebben a kurva kánikulában azonban ezt a stilisztikai bakit igazán megbocsáthatja nekem a nyájas olvasó. Tekintetem Lombik Zsanett fitt alakján állapodik meg. Kémia szakos kolleginám konditeremben acélosított derekán öv szélességű miniszoknya feszül. Az igazság az, hogy felül sincs túlöltözve. Hőségben szétkenődött sminkjét próbálja éppen jól felszerelt kozmetikai elsősegélykészletével helyreigazítani. Szomszédja, Jámbor Áron, a dús keblű, hullámzó csípejű múzsák által kényeztetett irodalomtanár, félhangosan skandálva, ujjain számolgatja készülő lírai remekműve kötött szótagszámú verssorait. Pár székkel arrébb Spinoza, a galamblelkű filozófiatanár, ábrándos tekintete alapján valószínűleg azon töpreng, ha anno a katedra helyett a hírhedt francia idegenlégiót választja, mennyivel nyugisabb élete lehetett volna, az euróban kézbesített, magas nyugdíjról nem is beszélve. Laza Lizának, a pergő nyelvű angoltanárnőnek viszont csukva a szeme. Most is meditál. Mióta rákapott a keleti lelkigyakorlatokra, minden percet kihasznál, hogy túllépjen a zűrös fizikai valóságon. Cézár, a mindentudó történelemtanár, egyszer látta, amint a gimnázium viharvert tetőzete fölött lebegett jógaülésben. Liza mellett Matrac, a hiperaktív tornatanár az okostelefonját izgatja. Aztán felugrik, és se szó, se beszéd elviharzik. Teheti, szervezői munkaköréből fakadóan az ünnepség idején szabadon változtathatja a helyét, nem úgy, mint mi, röghöz kötött, szánalmas pedagóguspáriák. Tekintetem kollégáimról a végzős diákok atyafiságára téved. Ott szoronganak egymás hegyén-hátán, az udvar túlsó oldalán. Itt most nem számít, hogy közülük ki milliomos és ki koldusszegény, ki teljhatalmú vezető és ki pitiáner alkalmazott. Itt most nincs protekció, nincs diszkrimináció. A szaharai hőségben egyformán szenvednek a számukra kijelölt helyen, ahova az ünnepség kezdete előtt szülői büszkeséggel telve bezsúfolódtak. Ha kis ideig is, íme mégiscsak megvalósulni látszik a kereszténység és a kommunizmus egyenlőséget hirdető eszméje. A mikrofonnál közben egymást váltogatják az ünnepi szónokok. Van, aki jobb híján a tavalyi beszédét olvassa föl, van, aki újat íratott a beosztottjával, s akad olyan is, aki lazán improvizál, mint Jézus a kenyérrel és hallal azon a nevezetes újtestamentumi továbbképzőn. A prímet ezúttal is a polgármester viszi: húszperces bravúros, orális produkciójában végtelen szerénységgel önmagát állítja követendő példaképnek a diákság elé. Diákok?! Róluk szinte megfeledkeztem. Hogy tehettél ilyet, korholom magam megbocsáthatatlan pedagógiai mulasztásom miatt. Pedig tegnap este még nálam énekelt két végzős osztály. Cigarettacsikkekkel teletűzdelték a virágcserepeket, a fürdőszoba mosdókagylója mellé hánytak, s éjfél utáni távozásukkor tucatnyi telesírt papír zsebkendőt, 5 darab alig használt műszempillát és 7 piercinget hagytak hátra emlékül. Most viszont ők is piszokul szenvednek. A fiúk szorosan kötött nyakkendői, a lányok két számmal kisebb tűsarkú cipői megteszik hatásukat. A feléjük repülő súlyos szavakról ne is beszéljünk. Hirtelen elsötétül előttem a világ. A Szahara végtelen dűnéi között térek magamhoz. Teveháton ülök. Viseltes, sötét öltönyöm helyett szellős, fehér burnusz van rajtam. Akárcsak a kollégákon. Kivéve Spinozát, ő idegenlégiós, főtiszti egyenruhában feszít a karaván élén. A kolléganők áttetsző fátyolban tevegelnek mellettünk. Mi, férfiak, gazdag sejkek vagyunk valamennyien, a kolleginák pedig csábos háremhölgyek. A rabszíjra fűzött végzős diákokat ünnepi beszédeket harsogó hajcsárok terelik mögöttünk. Igazi sivatagi életkép. P. Howard sem találhatta volna ki jobban. Isteni hideg sör van a tanáriban, foszlatja szét szaharai víziómat egy bariton hang. Matrac az. Ott áll a hátam mögött. Személyesen ellenőriztem, törli le a habot szája széléről vigyorogva. Gaudeamus igitur, csendül fel ekkor megváltó végszóként az ünnepség befejezését jelző ének. Irány az oázis! "A régi szép békeidőkből (részlet a Tanár vagyok, kérem ciklusból) Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő: Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: helyőrség,szerkesztoseg ggmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. május