Békés Megyei Hírlap, 2020. május (24. évfolyam, 102-125. szám)

2020-05-23 / 120. szám

2 szerkesztőségi terepaszta AZ EMBER, AKI OTT SE VOLT Leczo Bence Az egyik legjobb film, ami valaha készült az Az ember, aki ott se volt. Noir, és ahogy kell, fekete-fehér is, annak ellenére, hogy 2001-es. Ez persze nem akadályozta meg az egyik kereskedelmi csatornát, hogy leadja színesben. Ez olyan, mint amikor a Csinibaba végét vágták le. Hát ennyit a nyomasz­tásról. A Coenék által rendezett filmet egyébként a címe jellemzi a legjobban, hogy a főhős sehol sincs teljesen jelen. Minden kornak megvannak a balladái, amelyek megtestesítik a kor szellemét. Elijah Del Medigo írta két hete az American Mind­bem, hogy a társadalmaknak azok a történetek adnak életet, ami­ket elmondanak maguknak. Az­tán persze levezeti Homéroszon, az Aeneason, A megszabadított Jeruzsáelemen keresztül a Bos­­­szúállók: Végjátékig a modern kor válságát. Szerintem ennyire nem tragikus a helyzet, Nietzsche nihil­jéből azonban képtelenek vagyunk szabadulni. Számomra a Coen-filmek azok, amelyek a legjobban jellemzik a kor emberét. Nem két szuperhős, amint nevetséges indokok mentén szétveri egymást, majd győz a jó, mert ilyen gyermeteg történetekre minden kor emberének szüksége volt. De a coeni karakterek olya­nok, mint a ma embere. Megle­het, hogy a tegnapé is ilyen volt. Általában történik valami, amit számításból, önzésből vagy jóhi­szeműségből idéz elő a főszereplő, majd megpróbálja helyrehozni. És ha sikerül is, az sohasem megy önerőből, így megy ez, írta Von­­negut. Szóval Del Medigo szerint a ha­nyatlás a kor eposzának minőségé­ben van. Szerintem a minőség nem változik, jelenleg is születnek ki­emelkedő művek, és bóvli is, nincs értelme összehasonlítgatni egy le­tűnt kor kanonizált képével. Hány ponyva sikkadt el az évszázadok alatt? Megtippelni is nehéz. „Az élet megvetője mind, hal­dokló, és méreggel fertőzött maga is, aki csak nyűg a földnek, ves­­­szenek mind egy szálig” - mondja Zarathustra, írja Nietzsche. Nem ördögtől való gondolat ez. Félre­magyarázni persze lehet, ahogy az ateisták szeretik zászlajukra tűzni a mondást, Isten halott, mi élünk, de nem erről van szó. Nietzsche is látja, Coen is látja, Zarathustra is látja. Hova vezet ez? Na hiszen. Egy dologban lehet bízni így. Hogy a két típus, a gyermeteg tör­ténetek rajongói és az életét irá­nyítani képtelen ember csak egy lábjegyzet. Egyébként teljesen mindegy, mit gondolunk magunk­ról. Fölösleges az, amit csinálunk, meg hogy merengünk, vajon mi a kor szelleme. Az a baj, hogy elju­tottunk oda, hogy magunkat defi­niáljuk mindenféle hülyén hangzó nevekkel. A kort utólag lehet meg­ítélni. És a súlyos öndefinícióknak hála valószínűleg ez lesz a káosz kora. Ilyen mozgalom, olyan moz­galom, művészetentúliság, művé­­szetenbelüliség, emberentúliság (whatever), úgy neveznek el ma­napság dolgokat, mintha nem len­ne holnap. Egyszer majd kiderül, mi volt ez az egész. De akkor már nem fog számí­tani. Szóval mindegy. Na ez a niha. Őrizetlenül (olaj, vászon, 70 « 70 cm, 2017) Fotó: Farkas Dávid helyőrség tárca BALLAGÁSI CSENDÉLET* Szakács István Péter Cirka 38 Celsius-fok, árnyékban. A szeren­­csésebbjének. Mert a gesztenyefák lomb­sátorán túl 45 fok is van. Mi, az ősi alma mater tanárai, ezúttal a szerencsésebb­­jéhez tartozunk: kb. 38 fokos árnyékban hűsülhetünk, miközben becses meghívott­jaink pár lépésnyire előttünk, a tűző jú­niusi napon sülnek. Hadd szenvedjenek, suttogja mellettem matek szakos kollégám, Sinus, elégedetten. Szokják csak a pokoli körülményeket, mert a gyehenna láng­jai közé fognak kerülni. Legalábbis azok, akiket tanítottam, finomít komor bibliai próféciáján. Mindeniket átengedtem, pe­dig a szorzótáblát is csak hírből ismerték. Aztán nagy emberek lettek belőlük, két lá­bon járó, tömött pénzeszsákok, de egy árva fityinget sem adnak nekem, a csóró tanár­nak, amikor szorult anyagi helyzetemben kölcsönért folyamodom hozzájuk. Hát igen, bólogatok Sinus permanens pénzügyi gondjait hallgatva. A téma ismerős. Kár több szót vesztegetni rá. Sinus siránkozását követően tanártársai­mat kezdem figyelni. Van rá idő bőven, a ballagási ünnepség elején tartunk. A fél évig csiszolgatott forgatókönyv szerint kb. más­fél órát kell még kibírnunk a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium fölforrósodott udvarán, aztán kába sivatagi karavánként betámolyoghatunk a tanári iroda hűs oázi­sába. Vivat academia! Vivant professores! Ha azonban a díszvendégeket elkapja a gépszíj, s ünnepi beszédükben a kiszabott három perc helyett negyedórán keresztül dicsérik önmagukat, jaj szegény fejünknek. Tanári kör, asszociálok kapásból klas­­­szikus költőnk életképére, amint a kollé­gákon és kolleginákon végignézek. A ha­sonlat sántít, nem körben, hanem egyenes sorban ülnek a rozoga székeken. Ebben a kurva kánikulában azonban ezt a stilisz­tikai bakit igazán megbocsáthatja ne­kem a nyájas olvasó. Tekintetem Lombik Zsanett fitt alakján állapodik meg. Kémia szakos kolleginám konditeremben acélo­­sított derekán öv szélességű miniszoknya feszül. Az igazság az, hogy felül sincs túl­öltözve. Hőségben szétkenődött sminkjét próbálja éppen jól felszerelt kozmetikai elsősegélykészletével helyreigazítani. Szomszédja, Jámbor Áron, a dús keblű, hullámzó csípejű múzsák által kényez­tetett irodalomtanár, félhangosan skan­dálva, ujjain számolgatja készülő lírai re­mekműve kötött szótagszámú verssorait. Pár székkel arrébb Spinoza, a galamblel­kű filozófiatanár, ábrándos tekintete alap­ján valószínűleg azon töpreng, ha­ anno a katedra helyett a hírhedt francia idegen­légiót választja, mennyivel nyugisabb éle­te lehetett volna, az euróban kézbesített, magas nyugdíjról nem is beszélve. Laza Lizának, a pergő nyelvű angoltanárnőnek viszont csukva a szeme. Most is meditál. Mióta rákapott a keleti lelkigyakorlatok­ra, minden percet kihasznál, hogy túl­lépjen a zűrös fizikai valóságon. Cézár, a mindentudó történelemtanár, egyszer lát­ta, amint a gimnázium viharvert tetőzete fölött lebegett jógaülésben. Liza mellett Matrac, a hiperaktív tornatanár az okos­telefonját izgatja. Aztán felugrik, és se szó, se beszéd elviharzik. Teheti, szerve­zői munkaköréből fakadóan az ünnepség idején szabadon változtathatja a helyét, nem úgy, mint mi, röghöz kötött, szánal­mas pedagóguspáriák. Tekintetem kollégáimról a végzős diá­kok atyafiságára téved. Ott szoronganak egymás hegyén-hátán, az udvar túlsó oldalán. Itt most nem számít, hogy kö­zülük ki milliomos és ki koldusszegény, ki teljhatalmú vezető és ki pitiáner alkal­mazott. Itt most nincs protekció, nincs diszkrimináció. A szaharai hőségben egy­formán szenvednek a számukra kijelölt helyen, ahova az ünnepség kezdete előtt szülői büszkeséggel telve bezsúfolódtak. Ha kis ideig is, íme mégiscsak megvaló­­sulni látszik a kereszténység és a kommu­nizmus egyenlőséget hirdető eszméje. A mikrofonnál közben egymást váltogatják az ünnepi szónokok. Van, aki jobb híján a tavalyi beszédét olvassa föl, van, aki újat íratott a beosztottjával, s akad olyan is, aki lazán improvizál, mint Jézus a ke­nyérrel és hallal azon a nevezetes újtes­­tamentumi továbbképzőn. A prímet ez­úttal is a polgármester viszi: húszperces bravúros, orális produkciójában végtelen szerénységgel önmagát állítja követendő példaképnek a diákság elé. Diákok?! Róluk szinte megfeledkeztem. Hogy tehettél ilyet, korholom magam megbocsáthatatlan pedagógiai mulasztá­som miatt. Pedig tegnap este még nálam énekelt két végzős osztály. Cigarettacsik­kekkel teletűzdelték a virágcserepeket, a fürdőszoba mosdókagylója mellé hány­tak, s éjfél utáni távozásukkor tucatnyi telesírt papír zsebkendőt, 5 darab alig használt műszempillát és 7 piercinget hagytak hátra emlékül. Most viszont ők is piszokul szenvednek. A fiúk szorosan kötött nyakkendői, a lányok két számmal kisebb tűsarkú cipői megteszik hatásu­kat. A feléjük repülő súlyos szavakról ne is beszéljünk. Hirtelen elsötétül előttem a világ. A Szahara végtelen dűnéi között térek ma­gamhoz. Teveháton ülök. Viseltes, sötét öltönyöm helyett szellős, fehér burnusz van rajtam. Akárcsak a kollégákon. Ki­véve Spinozát, ő idegenlégiós, főtiszti egyenruhában feszít a karaván élén. A kolléganők áttetsző fátyolban tevegelnek mellettünk. Mi, férfiak, gazdag sejkek va­gyunk valamennyien, a kolleginák pedig csábos háremhölgyek. A rabszíjra fűzött végzős diákokat ünnepi beszédeket har­sogó hajcsárok terelik mögöttünk. Igazi sivatagi életkép. P. Howard sem találhat­ta volna ki jobban. Isteni hideg sör van a tanáriban, foszlatja szét szaharai vízió­mat egy bariton hang. Matrac az. Ott áll a hátam mögött. Személyesen ellenőriztem, törli le a habot szája széléről vigyorogva. Gaudeamus igitur, csendül fel ekkor meg­váltó végszóként az ünnepség befejezését jelző ének. Irány az oázis! "A régi szép békeidőkből (részlet a Tanár vagyok, kérem ciklusból) Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő: Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: helyőrség,szerkesztoseg ggmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. május

Next