Református Gimnázium, Békés, 1914

Búcsúszavak a katonai szolgálatra bevonuló tanulókhoz. Elmondotta 1915. márc. 26-án az intézeti igazgató. Kedves Fiaim! Ünnepélyes alkalmak szoktak bennünket e teremben össze­gyűjteni, ünnepélyes alkalomra gyülekeztünk össze most is. E hét végével beköszönt a húsvéti szünidő, a most hangos tantermek és folyósok megnémulnak, Ti, kedves Fiaim elszéledtek, hogy rövid pihenő után ismét visszatérjetek e falak közé az előírt munka még hátralévő részének elvégzésére. De vannak köztetek olyanok is, akik nem térnek vissza többé a középiskolába, akik megszűnnek gimnáziumi tanulók lenni, vannak köztetek olyanok is, akik most megszakítani kénytelenek tanulmányaikat, hogy majdan egy későbbi időpontban újra felvegyék az elejtett fonalat. E távozóknak szól mostani összejövetelünk, búcsúzni akarunk tőlük. Ha a család egyik tagja hosszú, ismeretlen útra készül, a család összegyüleke­zik, hogy a távozótól búcsút vegyen, hogy a szeretetnek és ragasz­kodásnak a búcsú utolsó pillanatában való megnyilvánulásával a távozó szívében oly nyomokat hagyjon hátra, amelyek reá nézve a távollét minden percében édes visszaemlékezésnek forrásaivá le­gyenek. Egy nagy családot képezünk mi is tanárok és tanítványok együttvéve s ha e család tagjai közül többen az idők kényszerítő hatása alatt távozni kénytelenek, a szeretet, amely e család tagjait egybefüzi, a szív hangosabb dobogásával szólásra, búcsúszavaknak elmondására készteti az ajkakat. Nagy időket élünk, édes Fiaim, hazánk, nemzetünk léte ellen intéz támadást ádáz ellenség, a hazát, a nemzetet veszély fenyegeti. A szorongatott haza, a megfenyegetett nemzet segítségért kiált fiai­hoz, első­sorban azokhoz, akiket a törvény ereje hív el a haza védelmére. Ki volna az, aki e hívó szózatot ne követné? Vagy lehet-e gyermek, aki édes­anyjának segítséget kérő szavai elől él-

Next