Békés, 1870 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1870-10-23 / 43. szám

II évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Főutcza 186. sz.— Ide intézendő minden a lap szellemi részére vo­natkozó közlemény. Hirdetések elfogadtatnak Gyulán, a kiadóhivatalban, Nagy Ferenc könyvkereskedésében, Pesten Neumann A. és társa hirdetési­irodájában, (kigyó utcza, 6. sz.) Hirdetések dija : Egy négy ha­sábos Gannondsor 5 kr. — Bé­­lyegdij 30 kr. Előfizetési feltételek: Egész évre...........................4 Fél évre................................2 Negyed évre...........................1 Az előfizetések bérmentesített le­velekben a lap kiadó hivatalához intézendők. politikai, gazd­ászati és ismeretterjesztő hetilap. Gyula október 23-án 1870. 43-ik szám. Megjelenik hetenként egyszer minden vasárnap. Igénytelen reflexiók gazdasági kiállí­tásunk felett. Rég ideje annak, hogy a legnagyobb ma­gyar Széchenyi áthatva azon eszmétől, hogy csak vagyonos nemzet lehet egyszersmind hatalmas is, nemzetünk törekvéseinek oly irányt tűzni tö­rekedett, mely irányban következetesen halad­va, kereskedelmét, iparát s ezek nyomán anya­gi jóllétet s majd ez alapon szellemi előhaladá­­sát is eszközölve, az e téren bennünket óriási távolban megelőzött nemzetek közé sorakozha­tunk. Méltánytalanok lennénk nemzetünk iránt, ha azt mondanék, hogy általában e vezérférfiu szavát megérteni nem törekedett s azt, ki ezt állítani elég merész lenne, csak a tények s azon nagyszerű lendület megfigyelésére utalnék, me­lyet e nagy szellem hazánkban gerjesztett. De, hogy a nemzet alsó rétegébe még nem birt utat törni magának a meggyőződés, s hogy épen né­pünk milliói, az államnak mint megannyi han­gya szorgalmú munkásai kelnek, anyagi és szel­lemi emelkedése tenne bennünket egyedül erő­sekké, még nincsenek áthatva ez eszmétől, al­kalmazva a mondottakat jelenben megyénk la­kóira , mutatja a Gyulán rendezett gazdasági kiállítás elszomorító szegénysége. Nem tekint­ve azt, hogy a kiállítás legnagyobb részben gyümölcs­, s azok között főkéj) alma fajokra szorítkozott, nem tekintve azon óriási vajúdást, melybe csak ily gyér kiállítás összehozatala is a különben ügybuzgó rendezőség részéről ke­rült, mindenesetre sajnos tény gyanánt consta­­tálható azon körülmény, hogy míg egyes vidé­kek általában nem, — oly községek, mint Csaba 1, Békés 0, Orosháza 1, Szarvas 1, versenyző által voltak képviselve kiállításunkon s általában a megyei kiállításra jelentkező versenyzők összege 44 tett. Még sajnosabb tény gyanánt vagyunk kénytelenek registrálni azt, hogy különösen ipar­termékek alig voltak láthatók a kiállításon; nem láttunk egy szűrt, egy nyers bőr-terméket egyet­len csizmát, asztalos-müvet stb. dacára, hogy az említett iparágak erős mérvben fizetnek megyénk lakói által. Hol maradtak a jó eleve értesített céhek ipar­termékeikkel, hol rejlik általába azon hideg közönbösség oka melynek gazdasági sze­gény kiállításunk egyik tanujele, miért voltak a par-excellencegazdászati cikkek vagy általában nem, vagy csak gyéren képviselve?! A komo­lyan gondolkozó azonnal eltalálja s nem csaló­dik ha ennek okául még mindig azt hozza fel ,­­ hogy mi gyakorlati nemzet lenni nem tudunk, vagy­­ lenni nem is akarunk, és miért nem tudunk len­ni, ennek oka­ ismét azon ferde irány, melybe népünk szellemi munkássága az újabb időkben terelve lett. Mindenki még elevenen emlékezhetik azon nem rég múlt korszakra, melyben nyilvános éle­tünk az akkori kormány előtt ártatlan gazda­sági egyletek gyűléseire szorítkozott, midőn minden összejövetelt fel kelle használnunk ar­ra, hogy kifejezést adjunk politikai helyzetünk iránt táplált elégedetlenségünknek. Mindenki em­lékszik egyúttal arra is, mily hévvel ragadtuk meg az alkalmat, — kínálkozott legyen bár gazdasági egylet gyűléseinek alakjában, — hogy az egylet céljának meg nem felelelő politikai gyű­lde szerepét játszhassuk, s emlékszik egyút­tal e gyűlések látogatottságára. Az­óta a hely­zet változott, lehullottak a békák kezünkről, a zavar mely ajkainkat leköté felbillent, s a saj­tó egyszerre szabaddá lett, a gazdasági gyűlé­sek megszűntek politikai factorok lenni, s vis­­­szaestek ismét ártatlan szerepükbe, s mi a pró­kátor nemzet azonnal nem érezénk magunkat jól a gyűléseken, mihelyt azokban az eredeti célnak megfelelő leg­ekeverseny gazdasági ki­állitás, vetőgép, a gazdászati ipar emelései s más e féle a diplomata nemzet ínyét egyáltalán nem csiklandoztató csemegék tálaltattak fel. — Han- TiilCA. A tám lányban. (Képek és gondolatok.) Sipos Sándortól. Vannak az ember életében pillanatok, midőn kimond­hatatlan édes érzés fogja el; midőn mintegy felemelked­ve a magasba — mindent tisztábban lát. Ilyenkor —• elmerengve, szemét egy pontra függeszti. Ki igy ülni látja —• azt hiszi, hogy valami tárgyat figyel erősen; vagy még tán bambának is véli — s nem csoda; mert szemei fénytelenül merednek előre; vállai összegörbül­nek, — a pipafüstöt lassan bocsátja ajkai közül. Ilyen­kor a szemek a lélekhez fordulnak —• azért fénytelenek; befelé vetik a sugarat — s a lélekre, nem a külvilág­ra mosolyognak. A lélek önnön magának regél. A lélek mosolyog, de az arc tompa, bágyadt; a lélek hüvelye élettelen. De mit regél a lélek önmagának? Semmi csodálatost; csak átsuhan a múlton; de ez átsuhanása közben magával ragadja azt, mit akkor — midőn a testtel együtt­működött — elfeledett felemelni. -------így merengek én is támlányomban ülve. Fél álmomban, mintha beszédet hallanék----De nem, csak a szél zúgása volt....* * * ------------A szél vadul sü­it. —-----------ily idő volt akkor is, midőn Alfred, a jó, a derék Alfred főbe lőtte magát. Jó barát volt. Tiszta jellem; vidor és kedves. Jó volt, mert tudott szomorú is lenni. Lovagias volt, mert büsz­ke volt őseire, de még büszkébb becsületére. Azután szép volt. Miért halt meg —• senki sem tudja. Ez is jellemző. Sirattuk sokan; sok jó barátja volt neki — s tudja Isten — irigye nem volt; pedig gazdag, kedvelt és szép vala. Mily szellemdús volt ő! — Nem beszélt pedig sokat ;­udta, hogy mérsékelnie kell magát, ha kitűnni nem akar. Ő utálta a nagyravágyókat. Emlékezem — mennyire megijedt tőle egykor egy csacska — ki elmésnek akart látszani, — pedig Alfred csak reá nézett, — de ő néz­ni is másként szokott; a csacska elsápadt e nézéstől — és beteg lett. Alfred azután mi reánk nézett, m­ár akkor mosolygott — és mi oly örömmel mosolyogtunk vele. Szerelemről sohasem beszélt; ha e tárgyról volt szó , hallgatott. Sokszor tréfáltunk ezért vele s kötekedve beszédre akartuk ingerelni. Egyszer azt mondta: „Senki­sem tudja a szerelmet megfejteni, igen kevés éreti — s még­is mindenki beszél róla. Minek beszéljek én? — — Ha annyira fenséges érzelem — mint némelyek mond­ják, — úgy nem vagyok képes szavakban kifejezni; — ha annyira anyagias — mint sokan vélik — úgy nem tartom érdemesnek a vitára.“ Ha kedveltjei körében volt — akkor kelle­tt hallani és látni! Ragyogó elméje — rokonszenves szép arcán tükröződik, — egész alakja felmagasult, és mily szépe­ket beszélt csak közönyös dolgokról is. Ő katona volt. Legifjabb tiszt ezredében — és még­is a legkipróbáltabb hősök egyike. A legnagyobb golyó­záporban ott volt ő. Midőn vége lett a vésznek — a kitüntetés elöl vissza­vonult. Ilyen volt ö, a jó, a derék Alfred. Emlékeznek reá sokan.* * * — — — Bátraké a dicsőség, gyáváké a haszon — s mégis azt mondják, hogy a gyáva haszontalan. --------Ni, ép itt meg Nyulházi úr. Léptei biztosnak látszanak, — noha lábait kissé befelé rakja. Feje kissé előre nyújtva. Szemöldeit összevontan akarja hordani, de nem lehet, mert arcbőre nem eléggé mozgékony az indulatok kifejezésére. Meglehetősen sima arca van. Orra egyenes és jó. Szemei középszerűek, de élesek; lassan pillant; de ha valaki közéjük néz — hir­telen lesüti és aprókat pislog. Beszéde meggondolt, nyájas; olykor — ha még gyá­vábbal beszél — hideg, de sohasem sértő. Csinosan van ö öltözve és eljár a jobb körökbe is. Néha elemében van és ilyenkor ériel. De hogy! — — ö is nevet miközben háta borsódzik. Legjobban érzi magát a bátrak között, tudja, hogy ott biztonságban van — se biztonságért még a meg­vetést is eltűri. if ff­ú csak a nálánál gyávábbaktól fél. Ő ismerős a gyá­vák fegyvereivel, és ezektől remeg. Hogy megmeneküljön tőlök — álcát tesz, bátrat akar játszani, —• de kézfo­gása nedves, szeme pislog — és fel van ismerve. Nyulházi úr él igen sokáig — és igen sokan isme­rik őt. Nem is hal meg, mert vannak utódai. * * * — — Bimm ! bumm!! Piff! puff!! brum, brum, brum !! — Ah dobolnak! Dehogy, dehogy! — Hisz ez Dömötör bácsi hangja! Azt monja hogy: —­ Adtakölbe, jó hogy itthon vagy!.. Hogy megijesztett! Begurul az ajtón az én Dömötör bácsim. Gurul, mert olyan gömbölyű, mint a kettős dob összecsukva. Leül egy támlányba — s mintha csak kettős dob volna — szétnyílik a szája és dörg . — Haragszom! — Szabad kérdeznem —• — — Hogy miért?! ------- Haj, még kérdezni mered, hogy miért?! Jaj, hát mégis csak igaz! Bruh, bruh, bruh! (így szokott ő sóhajtani.) — Az égre kérem bácsi, beszéljen! — Haj, te pernahajder, — hát igaz, hogy te meg­akarsz házasodni?!-------Phüh!--------­— Igaz! — Igaz ?! Hám!--------(Itt gúnyosan akart mosolyog­ni, de bizony csak nem sikerült az, hanem lett belőle olyan kedves torzkép, hogy lehetetlen volt nem nevet­ni rajta.) — Igaz?! — folytatá, — hát én tőlem nem is kér­dezünk semmit sem?--------he? — — hát Dömötör bácsi már csak nulla; hát én mit mondtam, hát én mit tettem; hát nem tudtad, hogy én nem akarok megháza­sodni, nem akarom, hogy házasodjál, nem akarom, hogy egyátaljában valaki házasodjék, —nem akarok semmit, nem, nem, nem! — De édes uram bátyám, hiszen — —

Next