Békési Élet, 1969 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Elek László: Justh Zsigmond "kozmopolitizmusa"
a külföldi sikerek után loholó, a külföldi polgári fejlődés igézetében élő és dolgozó költőkkel szemben. Ahogyan Komlós Aladár megjegyzi, támadása ,,a magyarság önvédelmi ösztönéből fakadt", s elsősorban a drámaírók külföldet utánzó, a legtöbb esetben magyartalan szellemiségű darabjai keserítették el, és ennek a hangulatnak hatása alatt írta meg Gyulai Pál és fia, Arany László biztatására költeményét: a Kozmopolita költészetet.' Arany tehát nem a mai értelemben vett kozmopolitákat támadta versében. Ő az idegenszerűséget, a modernizmust és a kozmopolitizmust érezte tévesen egynek. Megbélyegzése tehát felesleges volt, hiszen nem volt irodalmunk első és második vonalának olyan képviselője a századvégen, aki tagadta az önálló nemzeti lét jogát, a haza és a nép iránti kötelességet, aki a nemzeti hagyományok megvetését hirdette, azt hangoztatva: ,,Ahol a kenyerem, ott a hazám", aki a népeket egyetlen kormány uralma alatt kívánta egyesíteni. Arany a nemzeti jelleget féltette, amit Reviczky sem tagadott meg az ifjabb nemzedék nevében Aranynak küldött válaszában és a ,,Kozmopolitikus irány a költészetben" című 1885-ben írt cikkében, amelyekben a kozmopolitával az általános emberi szolgálatát azonosította. A hetvenes évek derekán a magyar színpad csakugyan tele is volt külföldi tárgyú, külföldön játszódó darabokkal. Nemcsak a fordítások lehelték az idegenszerűséget, hanem az eredeti magyar művek is. A nagyvárossá fejlődő Pest-Buda polgárait nem érdekelte már a letűnő arisztokrata-dzsentri világ rajza, önmagát kereste, önmagát akarta látni a színpadon, saját gondjaira, égető kérdéseire, küszködéseire és tépelődéseire keresett választ, s az idegen tükröket, a külföldi polgári világot láttató drámákat is szívesen fogadta. Ezekben pedig nem önmagát szemlélte, legfeljebb csak rezonálhatott reájuk a lelke a darabokban ábrázolt polgári életforma láttán. Minthogy az egyenlőtlen társadalmi fejlődés, az elkésett kapitalizálódás következtében drámaíróink nem tudhatták a helyi színekben gazdag, igazi magyar polgári társadalmi drámát egycsapásra megteremteni, ők is külföldre menekültek tárgyért, elképzelt szituációkért, típusokért, miliőkért. Galamb Sándor, a kor drámairodalmát rendszerező összefoglaló művében említi, hogy a Nemzeti Színházban előadott magyar és idegen darabok arányszáma az évek során egyre jobban eltolódott az idegenek javára. Az 1875/76-os évadban 110 idegen estére még 81 magyar este jutott, egy évvel később 135-re már csak 54, 1878,/79-ben pedig már 138-szor szerepelt idegen darab műsoron 47 magyar előadás ellenében. Az adatok egyben a társadalmi szemlélet átalakulását, a közönség érdeklődésének erőteljes pálfordulását is igazolják. A reformkor eszmevilágán felnőtt, korosodó nemzedék Arannyal és Gyulaival az élen, nem értette meg a kapitalizálódó világ új nemzedékének újszerű kultúra iránti éhségét. Idegenül állott vele szemben, s azt velejéig romlottnak, erkölcstelennek, bomlasztó hatásúnak, idegennek, magyartalannak, gyökértelen kozmopolitának érezte. Pedig igaza volt Csiky Gergelynek, aki 1878-ban a Karácsonyi-díjban részesített „Az ellenállhatatlan" című spanyol témájú drámája után így sóhajtott fel, amikor tőle magyar tárgyú társadalmi drámát kértek: ,,Van is magyar társadalom! Újra csak sablonokat, ismert figurákat hozni színpadra, ehhez semmi kedvem !"e '214