Békési Élet, 1974 (9. évfolyam, 1-3. szám)
1974 / 2. szám - SZEMLE
messzi, messzi innen . . . Pálmák alatt, más földrész forró napsugarainál hallom a galambturbékolást, mely aztán dalba fakad, elálmodom a szürke elmúlást, s ilyenkor az afrikai virágfakadás nem jelenti nékem a tavaszt. Csak a dalt hallom, édes dalt, mert azokra emlékeztet, kik az otthont, szülőföldemet, hazámat jelentik nékem . .." Justhnak írói tevékenységén kívül nagy műve a parasztszínház megteremtése. Megkapó szeretettel ír azokról a parasztfiatalokról, akikkel Shakespeare és Moliére drámáit játszatta. „Az én naivám"nak, „György komám"-nak nevezi őket. Nem úri hobby volt ez Justh részéről, hanem annak az életelvnek a megvalósítása, hogy szellemiekben is gyarapítani kell a népet. A próbák és az előadások izgalma testi-lelki felüdülést jelentett számára, olyan megnyugvást, amely az egyre jobban közeledő halált sem sejtette elviselhetetlenül borzalmasnak. Ide kívánkoznak gyönyörű sorai: „És ha kijövet az egyszerű kis színházból elterül a puszta síkja előttem, s felgyulladnak körültem az anyaföld csillagai, a pásztortüzek, aztán meg hallom messziről azt a népdalt, amely ennek a népnek a lelkéből fakad, s tudom, hogy ez a nép, mely a mai éjszakát fáradhatatlanul és amellett oly józanul vigadta át, holnap kora hajnaltól késő estig az aratással lesz elfoglalva: önkéntelenül feltekintek a nagy égboltra, amely olyan fényes és végtelen csillagkoszorúval övezi e földet, és hálát adok annak, aki az életet és a halált dobta a mindenségbe, hogy itt élhetek, hol oly szép, szép az élet, s hol ha a nép filozófiája szerint élünk, oly természetes és könnyű a halál." A kötet három rövid színpadi játékát is közli. A népszínművek hatását tükröző apró falusi életképek ezek, egy-egy erkölcsi problémára hívják fel a nézők figyelmét tudatosan didaktikus céllal. A „Siralomház"-ban a szeretőjét még a halálba is követő parasztmenyecske állhatatosságát emeli ki. „Az asszony szava isten szava" - mint ahogy az alcímben írja - epizód a nazarénusok életéből. „A megmutatom, hogy kell" egy helyzetkomikumra épített történet, melyben az urával oktalanul perlekedő nagyszájú falusi asszonyt nevetteti ki. Nem remekművek ezek, de mint dokumentumok feltétlenül a kötetbe kívánkoztak. Werner Lászlónak, a kortárs újságírónak színes riportja tovább bővíti ismereteinket Justh parasztszínházáról. Különösen érdekesek azok a részletek, amelyekben érzékelteti a környék parasztnézőinek reagálását, naiv elragadtatását Moliére „Képzelt beteg" című komédiájának előadása közben. Hiteles színészportrékat rajzol a tehetséges parasztszereplőkről. Az egyikről így ír: „Justh exotikus ötlete ezzel a parasztműkedvelősködéssel egy őseredeti színjátszótehetség talentumának adott teret. Ez Molnár Jánosné. Hogy miként tudhat ez az asszony így előadni? - az rejtély. Hol tanult? Ki volt mestere? A pointírozásban lefőz tanult, iskolázott, híres színésznőket. Igazán képtelenségnek tartottam volna, ha valaki előttem így dicséri ..." Néhány sorral később így folytatja: „Nem mosolygok többé a hírnek, midőn tudomásul veszem, hogy a társulat a „Makrancos hölgy"-et, Shakespeare vígjátékát adja Szt.István napra. Ezzel a kis társulattal bízvást lehet." Czóbel Minka, az íróbarátnő - ki a népi felfogás szerint Justh menyasszonyjelöltje volt - szép nekrológban búcsúzik az írótól. „A legkiválóbb magyar belletristák egyike, az első magyar parasztregény írója, Justh Zsigmond, Békés vármegye szülötte s hű fia meghalt Cannesban, csöndes, szelíd halállal ..."„... sokan siratják őt külföldön, még többen e hazában, és legtöbben Szent-Tornyán, ahol legszívesebben tartózkodott, és amelynek népe valósággal bálványozta" - írja többek között. Rózsa Miklósnak 1895-ben, a „Magyar Szalon"-ban megye- 340