Békési Élet, 1978 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László. Justh Zsigmond - naplói és levelei tükrében
SwiwHsban), és képtelen a komolyabb társadalmi-gazdasági harcra. Nem tud olyan lendületes tempót adni a termelőerők fejlődésének, mint amilyet a feltörekvő munkásosztály ígér. Nem támad, nem irányít, csak védekezik: a gondtalanság és a látszatcsillogás ellenére is fél attól a néptől, amelyik alig másfél évtizede, a párizsi kommün idején már megmutatta elszántságát és igazolta erejét. Menekül az objektív valóság realitása elől a homogén lelkek exkluzív társaságához, az emberibb megélhetésért küzdő bátor társadalmi erők elől a szalonok tört fényű világához, azok konvencionális beszélgetéseihez és feledtető mámoraihoz, így emelkedik a társadalom fölé. Csak az életörömök tökéletes kiélése, jobb esetben (ez is az erőtlenség jele) a szubjektív én belső világának az alakulása, érzelmi-művészi gazdagodása izgatja. Vagyis nem a valóság, csak annak individuális érzelmi velejárója, kísérőjelenségei. Ebből adódik, hogy nem a századvégi párizsi szalonélet egyhangú eseményeinek a pontos rögzítése miatt érdekes az 1888. január 1-e és május 31-e között vezetett Párizsi napló, hanem mert Justh írói egyéniségének, kultúrpolitikai elképzeléseinek, művészi szemléletének, jellemfestő erejének, helyzeteket-hangulatokat rögzítő és ábrázoló írói módszerének a fejlődését láttatja meg. Az olvasó az első perctől érzi, hogy valami új érlelődik itt; a Napló nem lehet írói végtermék, csak amolyan előtanulmányokat tartalmazó segédlet. Olyan segédeszköz, mint a festők vázlatkönyve, amelyben váratlan élményeiket, újszerű ábrázolási kísérleteiket, terveiket örökítik meg. A századvég polgári dekadenciájának írója, aki az embereket a viselkedés bemutatásával jellemzi, különben is szükségeli az állandó anyaggyűjtést és a tudatos rendszerezést, a viviszekciós lélektani experimentumokat, a művészetek és az egyes tudományágak (biológia, lélektan) közös nevezőre hozását; másképp nem tudhat az emberi viszonyoknak művészileg is hiteles elemző bemutatására vállalkozni. Másfajta megközelítési mód ez, mint amilyet Jókai költött történeteinek romantikus szemlélete - a teremtő képzelet játéka - kívánt. Alapkövetelménye a hitelesség, a részletek következetesen átélt, sokoldalú realizmusa, a tudományos igazság szolgálata; célja az élet megértése és elviselhetővé tétele s nem a tudatos megváltoztatása; módszere a dokumentációs tabló: a részletfinomságokban bővelkedő, egységes hangulatot árasztó nagy méretű - ha kell, sorozatokra is támaszkodó - képi ábrázolás és nem az agitáció. Justh is - akár a századvég nagy francia írói és költői: az 1880-ban meghalt Flaubert, a naplóíró Goncourt fivérek, a művészet és a tudomány összekapcsolásával tiszta költészetre törő Leconte de Lisle, a parnasszista Sully Prudhomme és a Petőfi imádó Francois Coppée, vagy a kísérleti regény nagy képviselője, „az emberi természet pesszimista eposzát" 20 regényben elemző-összegező Zola és a nagy művészi és költői alkotások spirituális eredőit kutató, túlfinomult pesszimista Huysmans - hogy csak a legfontosabbakat említsük - gyógyírt keresett a tudományban és a művészetben. Életelibire lett mindkettő. A tudomány műveinek elvi-társadalomfilozófiai megalapozását segítette (a természettudományos igazságokból az egyes társadalmi osztályok és rétegek életére vont le a finom megfigyelések ellenére is - ma már tudjuk - téves következtetéseket, azt gondolva, hogy reájuk is vonatkoztathatók a biológia törvényei). A művészetek szeretete (azt, hogy zongoraművésszé képeztesse ki magát, hagyományokat őrző családja gátolta meg) és elemző vizsgálata pedig egyrészt a felszíneket kedvelő modern impresszionista látásmód térhódítását és a hullámzó érzésvilág színes ábrázolását szolgálta, másrészt világfájdalmas életundorára, gyakran jelentkező spleen-jeire és kínzó hangulattalanságára („az eltompultság rosszabb a fájdalomnál!") nyújtott gyógyírt. Kitartó szorgalommal látogatta hát a szalonokat szellemes társalgásokra 448