Békési Élet, 1989 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
A SZEKTÁKRÓL FÉJA GÉZA Féja Géza pályája során többször írt a mezei szegénység között terjedő szektákról. Az első világháborút követő kilátástalanság és népnyomor, főleg vidéken, kedvezett a terjedésüknek. A szerző az 1930-as években, falujárásai során, beszámolt aggasztó élményeiről: az összetört lelkekről a Hajdúföldön, valamint a reszketősök, adventisták, lélekidézők és a Jehova tanúi gyülekezeteiről. Azokat a mélyben rejlő gazdasági és társadalmi okokat kutatta, amelyek e csoportokat életre hívták és éltették, s olykor szívszorító önemésztő torzulásokba kényszerítették. Riportjait követően a Viharsarok című munkájának egyik fejezeteként is szerepel ez a téma. Továbbra is foglalkoztatta az ellenforradalmi Magyarország talaján fakadó szekták világa. Ennek bizonyítéka egy 1960 körüli befejezetlen írása, amelyben visszaemlékezik a múltra. Jelen publikációnkban a szerző utóbb említett sorait, e témával kapcsolatos régebbi cikkét és idős Túri Gábor levelét tesszük közzé. [F. E.] A két világháború között egészen meglepő mértékben elterjedt szekták élete bonyolultabb és összetettebb kérdés, mint véljük. Már a századforduló idején hódítani kezdett a „nazarénus vallás”, melynek hívőiről Justh Zsigmond egyik legkülönb művét, a „Gányó Julcsá”-t írta. A két világháború között azonban a legkülönfélébb nevű s irányzatú szekták alakultak, némelyek nyugati hatásra. Főként Amerikában komoly hullámokat vert a „szabad kereszténység”, mint a polgári önkormányzati gondolatnak vallásos vetülete. Ám nálunk általában a mezei szegénység körében keletkeztek szekták, ezenkívül a kisiparosréteg nem egy tagja csatlakozott hozzájuk, s mint magasabb szintű ember, többnyire vezető szerephez jutott. Így a harmincas esztendőkben a békési nazarénusok püspöke a pékmester volt, akit meg is látogattam. Vasárnapjait a gyülekezet látogatására fordította, amit parasztember aligha tehetett volna meg. De milyen sajátságos okok hozták létre ezeket a népi szektákat? Elsősorban az idegenkedés az „urak papjától”. Pitvaroson a szektások meglátogatása után bekopogtattam az evangélikus lelkészhez. A nép azt mondotta róla, hogy nem az ő papjuk, urakkal barátkozik és teniszezik. Szép papiakhoz értem, nagy ablakok, tágas, világos szobák, mindjárt az elsőben ott találtam a papot. Délután volt, útra készen állott, ruházatáról ítélve a teniszpályára készülődhetett. Nem kínált hellyel, hanem azonnal támadásba fogott. Olyan cikkeket akar írni, aminőket a lapok hoztak? A sajtó ugyanis bőségesen foglalkozott a pitvarosi szektával, s célzott a nép és a pap szembenállására. Igyekeztem megmagyarázni, hogy én nem indulok mások írása után, magam vizsgálom meg a helyzetet, a pap azonban tovább viaskodott távol levő ellenfeleivel nagyképű, támadó fellépésű, „úriosztály beli” ember benyomását keltette. Abbahagytam a reménytelen beszélgetést. 407