Békésmegyei Közlöny, 1877. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1877-01-14 / 4. szám
IV. évfolyam, 1877. 3. szám. B.-Csaba, január hó 14-én. ERESMEGYEI KÖZLÖNY, Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként kétszer : vasárnap és csütörtökön. Előfizetési (lij a „Szépirodalmi Lapok"-kal együtt : egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. Egyes számára 10 kr. kapható Biener B. urnál B.Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnál és a nyomdában, vidéken minden postahivatalnál 5 kro» postautalvánnyal. A „Szépirodalmi Lapok"-ra külön is előfizethetni, egész évre 2 frt, félévre 1 írtjával. Szerkesztőség: Gyulai-út, Reök-ház. Kiadó-hivatal: Vasut-utcza, közbirtokossági épület. Visszapillantás. I. A sivár jelenből örömmel tekintünk vissza a múltba, hogy erőt merítsünk a jelen küzdelmeihez; vigaszt, hogy hiszen láttunk mi már más szeleket is s végtére ha nem egyébért, azért, mert ha utunk időnként eltorlaszolva látszik lenni, ösztönszerűen tért kívánunk, melyet ez esetben egyedül a múltban találhatunk fel. S mi ezúttal főleg ez utóbbi októl indíttatva tekintünk a múltba vissza, hogy kissé lélekzetet vegyünk, mivelhogy a levegő, a melyben lélekzünk, most oly fojtó, oly tikkasztó! Nem vezetjük tisztelt olvasóinkat messzire, nem odáig, ahol ébredésünk hajnala hasad, melyben nagy Széchenyink alakja először tűnik fel, nem odáig se, midőn az átalakulás első komoly harczai vívattak: a harminczas évekbe, mely harcznak egy Kossuth, egy Wesselényi s több nemes ifjú estek áldozatul. Csupán a negyvenes évekig pillantunk vissza, és sorban máig ama változatos múlton, melyet azóta rövid pár évtized folytán átéltünk. Negyvenes évek felejthetlen időszak, melyben a nemzet még nem ismert ellenséget csak egyet, az osztrák abszolutiszmust, nem ismert más veszedelmet, mint a melylyel ez fenyegette s nem más czélt, minthogy ezen hagyományos ellenséget lefegyverezze, midőn e küzdelmet ifjúi lelkesedéssel, rózsás illúziók közt zajos vigalommal tüntetve vitta, midőn szóval e czél elérésére összpontosult a nemzet összes törekvése, nem is sejtvén az azontúl hullámzó tengert, melytől most hányatik. Szép idő volt az, valóban szép Kossuthnak e korszaka, nagyszerű izgalmaival, mely vészt látó Széchenyink jóslata szerint a 48. év eseményeiben kulminált, várt, a nem remélt gyökeres midőn a nem vívmányoknak karddal kellett védelmére kelni. Dicsőséges napok, melyeknek emléke, míg a magyar magyar lesz, ereiben a vért gyors lüktetésre késztt s melyekhez jó és rosz napokban visszaszáll a gondolat, hogy felüdöljön, s a sziv, hogy uj reményt merítsen. De a mily ragyogó volt a fény, oly sötétség követte azt. S mégis, nem-e emlékszünk szívesen vissza arra is, a mint a sötétség e napjai teltek, mily összetartók voltunk, mily jól időztünk baráti körökben fris emlékkel, táplálkozva vadhitekkel s azon rendithetlen hittel, hogy minden jobbra forduland. S mily buzgalommal, mondhatni hazafias lelkesültséggel tértünk mint megannyi Cincinatusok az eke szarvához, mint egyetlen eszközhez, melyet nyilt homlokkal megragadhattunk, hogy műveljük a hazai földet, melylyel addiglan oly keveset gondoltunk s hagytuk munkálni jobbágyi kéztől, melynek az nem volt sajátja. Valóban magasztos volt látni, a nemzet java mintegy varázsütésre munkára miként sorakozott, miként támadtak egymásután zöldelő tanyák, mosolygó farmok, majorok, miként élénkültek a puszták munkás néptől, mint tökélyesbültek napról-napra és szaporodtak gazdasági eszközeink. Ki ne emlékeznék vissza az 1857. gazdasági eszközök s gépek kiállítására Pesten, mely mondhatni a nemzetnek 48 óta első találkozása volt. Mennyi okulás, másfelül mennyi illúzió, mennyi egyoldalúság, igaz, de nem volt s talán nem lesz többé találkozás oly boldog, oly lelkesítő, mint az volt. (Hogy a buza csakhamar 3.50—4 frtig le fog esni, azt nem is sejtettük). S ki ne emlékeznék az 1859. évre, a Kazinczy ünnepre, e nagyszerű tüntetésre nemzetiségünk mellett a germanizáczió ellenében, midőn nem volt város, falu, tanya csaknem, hol és melyben a hazafiság szent lángja magasan nem lobogott volna. Következett csakhamar a vallási pátens, Thun műve, melylyel szemben a protestáns autonómiának kelle védelmére kelnünk, midőn kath. papjaink is, hogysem a némettel tartsanak, inkább eretnekek pártjára keltenek. Előzőleg folyt a háború Olaszországban, midőn noha fiaink is ott harczoltak, mégis oly visszás volt az állapot, az ellenség pártján állottunk. És beütött az alkotmány, a kibeszélhetés szabadsága katonai exekuczióval vegyest; a korszakot alkotó 1861. ország gyűlés felirati vitáival, Deák Ferencz felirati nagy művével. S ezzel a typikus magyar élet véget ért, véget ért az az erkölcsi példátlan fegyelem, melynek annyi odaadással — mert kedvünk szerint — magunkat alávetettük, s jött a provizorium, kezdődtek a gazdasági csapások ával. Jött ugyan a kiegyezés is, de Austinértve politikáját, mi egyezkedni — nem, hanem ellenében vivni, általa legyőzetni, olykor őt legyőzni, eziránt birtunk nemzeties érzékkel. Egyezkedni hidegen, tün i 01 íí Ií »1 ma. A névjegyekről. (Vége.) Hely lesz elég akár egész regényt lepingálni a vizitkártyára, ha dimenziója aránylag halad, most legeslegújabb franczia divat lévén, hogy roppant nagy névjegyeket használnak, melyeket mint egy nagy quart-alakú könyvet, a hóna alatt hordhatná az ember. Aztán nem írják oda például, hogy N. N. ügyvéd, hanem az illető foglalkozás jelképét használják. A festő egy ecsetet, az ügyvéd egy barette-et, az orvos egy kis kígyós botot, a lelkész egy feszületet, a varrónő egy — Wheler és Wilson varrógépet, a hentes egy kis malaczot festet oda neve alá. Ha nem hiszed, nyájas olvasó, menj Párizsba és győződjél meg róla — sőt meglátod, hogy ennél is furcsábbakat fogsz tapasztalni ott a vizitkártyák dolgában. Szó a mi szó: a névjegyek nagy szerepet játszanak, — különösen az úgynevezett „előkelő körök" társadalmi életében és habár nem kételkedünk, hogy a t. olvasó azok mimódoni czélszerű használatának minden csinját-binját öntapasztalásából ismeri : nem vélünk roszat tenni, midőn megbeszélt tárgyunk tökéletes kimerítése, a „történeti hűség" kedvéért végül még a névjegyek használatára vonatkozó némely rendszabályt iktatunk ide. A névjegyek mikénti használatának rövid kódexe a következő : 1. §. Ha betegségből felépültünk, illő, hogy mindazoknak névjegyünket küldjünk el, kik betegségünk alatt ilyennel bennünket tiszteltek meg. 2. §. Ha hosszabb időre rendes lakhelyünkből fürdőbe, vagy kéjutazásra távoznak, ismerőseinket névjegy által tudósítjuk erről. runk 3. § Ha házi orvosunkkal jó viszonyban akararadni, akármily előkelők legyünk is, újévkor küldjük meg nekie névjegyünket, ezen specziális esetben azonban a névjegy elkerülhetlen tölteléke egy pár szépen összehajtott bankó legyen. 4. §. Ha egy társaságban valakinek bemutattatunk, aki azután felszólít, hogy látogassuk meg, és a meghívást elfogadni szándékozunk: egy nappal a bemutatás után névjegyünket, két nappal önmagunkat küldjük az illető valakihez. 5. §. Ha inagunk által küldjük névjegyünket, soha sem szabad a szélét behorpasztani; ezt csak akkor illik tenni, ha személyesen hagyjuk a látogatni szándékolt háznál. 6. §. Hölgyek soha nem küldik névjegyüket fiatal embereknek vagy agglegényeknek, pedig épen nem küldenek névjegyet, hanem lánykák látogatások alkalmával nevüket irónnal anyjuk névjegyére írják. 7. §. Mi a névjegyek külsejét illeti: itt is főszabály az, hogy ami elegáns, az egyszerű. 8. §. Postán küldött vizitkártya, arra alkalmas borítékba teendő, melyet soha sem kell lepecsételni. 9. §. Ha az olvasó valamit olvas a hírlapból mi tetszését megnyeri, névjegyével tiszteli meg az írót. Ez minden névjegy-paragrafus közt a legnevezetesebb. Tessék tehát minél több névjeggyel elhalmozni ezért a firkantásért — engem. Ki vagyok? Vagyok és maradok az önök névtelen és névjegy nélküli alázatos szolgájuk: Dr. Bonvivánt. f