Békésmegyei Közlöny, 1885. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)

1885-08-02 / 62. szám

J.-Csabán, 1885. XII. évfolyam, 62. szám. Vasárnap, augusztus hó 2-án. VEI KOZL Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap megjelenik hetenként kétszer: vasárnap © s osíitörtölsön. ELŐFIZETÉSI DIJ Helyben házhoz hordva vagy postán 1 ó.aientre küldve . Egész évre Fél évre Évnegyedre 6 írt 3 „ 1 „ &0 kr. Lapunk számára hirdetése felvételére fel van jogosítva : HAASENSTEIN ÉS VOIJLER czég, lícas, Prága, Budapesten, Németország és Svájcz minden fővárosaiban. Szerkesztő?Jós : APPONYI-utcza 891. számú ház, hová a lap szellemi részét illető minden közleményfe czimezni kérünk. Kiadó hivatal: Kishid-utcza 988. sz. ház, Povázsay Testvérek nyomdája. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 10 kr. Kapható a nyomdában és Lepage Lajos könyvkereskedésében. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyi 111 év"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadóhivatalban, Povázsay Testvérek nyomdijában és tiener B. ur nagytőzsdéjében. Ugyanitt hirdetések is elfogadtatnak: vidéken a postahivatoknál 5 kros postautalvánnyal A hirdetésekért járó összeg helyben fizetendő. A magyar középosztályról. is. A jobbmódú ifjúság másutt is élvezi a fiatalság és üz let örömeit s bizonyára nem él ascéta módra. De a melett tanul is s nem tölti egyetemi éveit kizárólag semmit.evéssel, dorbézolással, a kávéházakban és vendéglőkben való hentergéssel, kártyázással és járdakoptatással, mint a magyar gentry fiai, kik a „firtliskedésben" keresik a rirtust. Van erősen pezsgő és olykor túlcsapongó tanuló élet a német egyetemeken, az angol főiskolákon s a párizsi„quartier latin"-ban is, de azokból a német „burikból", kik az árpák fogyasztása s a vívóterem látogatása között osztják meg szabad idejöket, pedáns tanárok, kötelességtudó hivatalnokok, derék orvosok stb. válnak, míg a „quartier latin"-ból, hol a múzsák tisztelete mellett Vénusról és Bachusról sem feledkeznek meg, Francziaország tudományos, irodalmi és politikai életének világhírű tekintélyei kerültek ki. Kinek jutjia eszébe azonban megtagadnia „gaudeamus igituris" jogosultságát a tanuló életében . A mi gentrynk fiai azonban az ifjúság idealizmusából nem bírnak osztályrészül semmit. Komoly aggodalom fogja el a hazafit Magyarország jövőjét illetőleg, ha megfontolja, hogy mindama léhűtő, husz-huszonnégy éves koruk daczára már blazírt, pazarló és ledér, tanulatlan és czynikus világnézetű fiatal emberek, kiket a társadalom „ArUi" névvel jellemez, valaha olyan amilyen szerepet fognak játszani a közélet terén. Mert e szereplés számukra, ha csak társadalmunk gyökeres reformon nem megy át — biztosítva van. A protekczió és a családi befolyás és összeköttetések révén e fiatalság túlnyomó része is el fog helyezkedni a megyei s állami hivatalokban, hogy aztán — mint most történik — egy részek képviselők gyanánt kerüljön vissza a fővárosba. Mily perspektíva. Minő kilátások! Félünk attól, hogy eme, már most is félig-meddig ruinált, főpinczérek és uzsorások kegyelméből élősködő jeunesse ruinée kezébe kerüljön a közigazgatás s közvetve a befolyás az államügyekre. Ne vádoljon minket senki sem szélső radikalizmussal, a miért megtámadunk egy társadalmi osztályt, mely — készséggel elismerjük — annak idejében sok s nagy szolgálatokat tett a hazának s jelenleg is, mint a földbirtok nagy részének ura s a magyarság képviselője, a kozmopolitikusabb polgári elemekkel szemben nagy jelentőségű tényező. Lehetetlen azonban elfojtanunk a keserű szavakat, ha tekintetbe vesszük, mi ez a középbirtokos osztály jelenleg s mivé lehetne, mivé kellene lennie. Senkitől magyar érzület dolgában magunkat fölülmúlni nem engedjük. De ha azt látjuk, hogy a magarság egyik kiváló osztálya elmarad a kortól, rosszul gazdálkodik s irtózik a polgárosodás munkájától; ha azt látjuk, hogy fiai ezreket pazarolnak el évenként a fővárosban, adósságot halmozva adósságra, míg az apa a takarói pénztárak és bankok hitelét veszi igénybe; ha azt látjuk, hogy a szülők nem képeztetik fiaikat iparosokká, mérnökökké, tisztekké, orvosokká, építészekké,gépészekké, kereskedőkké stb., hanem munkakerülő „urakat" nevelnek belőlük, kik között aztán megoszlik és fogy az apai vagyon! ha mondjuk, mindezt látjuk, akkor hazafias kötelességünkké válik kérlelhetlenül ráutalni társadalmi viszonyaink kóros állapotára. Ha a magyar gentry nem érti meg, mivel tartozik önmagának, a polgárosodásnak s a hazának, akkor lassanként koldusbotra jut. Henyélőkké nevelt fiai el fogják pazarolni azt, a mit rosszul gazdálkodó apáik reáhagytak s a magyar földbirtok idegenek kezébe fog jutni. Magyarország nem „lesz," hanem volt, ha nem látunk közös erővel egy erős, nemzeti, nyugoti eszméitől áthatott és vezérelt magyar társadalom alapjainak lerakásához. B. N. — Az osztrák-magyar bank szabadalmának megújítása iránt a két kormány közt — mint értesülünk — eddig nem folyt semmiféle trgyalás, csakis ha az osztrák-magyar bank főtanácsának a szabadalom további megadását kérvényező átirata mindkét pénzügyminisztériumhoz beérkezik, lesz a magyar és az osztrák kormány abban a helyzetben, hogy ez üggyel foglalkozzék. E megkeresést a bank főtanácsa valószínűleg szeptember végén állapítja meg, s a mostani szabályzat többrendbeli módosítására is teend indítványt A bankjegyek szövege megváltoztatásának kérdése, illetőleg a németen és a magyaron kívül valamelyik más nyelvnek alkalmazása a bankjegyeken —értesülésünk szerint —• a két kormány között, illetőleg a bank képviselőivel tartandó tanácskozásokban tárgyalás alá sem fog kerülni. A horvát tartománygyűlés összehívása ügyében a Starcsevics párt megindította az agitácziót. Az ide vonatkozó indítvány már a párt tagjai közt kering s a szükséges húsz aláírás valószínűleg összejön. A levőleg az ismert oklevek ügyében akarják szélsők tudvaa tartománygyülést összehívatni. Azt állítják, hogy a tartománygyülés ülésszaka jelenleg nem levén berekesztve, hanem egyszerűen csak elhalasztva, érvénybe léphet a házszabályok azon határozata, mely szerint húsz képviselő kívánatára az elnök a házat összehívni köteles. Azonban illetékes helyen nem osztoznak a títarcsevics-párt e felfogásában s nem A „BÉKESMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA A kedves vidékiek. Budapest, 1885. julius 29-én. Áramlata a budapesti országos kiállítás megtekintésére azon sokaknak, kiket legjobbjaink ember emlékezet óta „jó falusiakénak, vagy kedves vidékiekének méltán neveztek el, egyre tart egyetemben azokkal, kiket egyszerűen csak „külföldiek"-nek, majd „német sógorok”nak, vagy épen „cseh atyafiakénak hívunk. Eltekintve első sorban leginkább ezen „jó falusiak", vagy ,kedves vidékiek* áramlata szülte azon, már máig is óriásivá lett, anyagi haszontól, melyen bár s ez talán nem is oly nagy baj a tett áldozatokkal szemben — csupán a főváros polgárai, gyárosai s iparosainak legnagyobb része ezernyi czimen osztozik ; — eltekintve másodsorban ezen külföldiek, sógorok, atyafiak áramlata által teremtett azon, már máig is valóban nagyra becsülhető erkölcsi haszontól, melyen maga az ország egyeteme, a magyar vendégszeretet netovábbja, kulturánk magas niveauja, iparunk nagy versenyképessége dicséretében versenyre kelt nagynevű idegen lapoknak özönczikkei is az európai nagy nemzet-családok sorába emeltetése folytán alkalmából osztozik: van ez áramlatban reánk szerencsétlen budapestiekre nézve mindennél is nagyobb megnyugvást nyújtó valami s ez az, hogy bosszantó sorsunkban az előbb említettek is, mindnyájan egyenlően osztoznak velünk a harmincznyolcz foknyi melegben ! Nem káröröm az, hogy sornosunknak pár napi ittlétük alatt t. nagy melegből osztalékot kívánunk. Kikapnák ez osztalékot úgyis s nem csoda, ha a kiállítás területén is lépten-nyomon egyre halljuk: — Édes jó gazdáram hallja-e, már én nem járkálok többet ebben a melegben, elég volt három egész napig. Nem én, azért az orgonáért sem, mondja ezt a vidék enyhe szellőjében magasra nevelt , annyi áldott alföldi termés öröméből meghízott magyar menyecske, amint a nagy iparcsarnokban fáradtan rogyik le egy régen lesett üres székbe. De édes lelkem, csitítja a férj, hisz ma még csak háromszor sem mentünk végig ezen a csarnokon. — Igen ám ma. De én istenem, ott künn is hány izét, pacsirtomot, aho pavillont néztünk mér meg, három napon át örökösen bandukolva egy helyről más helyre. Jobb lenne haza indulnunk már. A bírón*! Itt az ideje. S eltűnnek ez okból a tömegben. Nekünk ez nem lévén már újság, mi csak megyünk tovább. — Géza, Géza, várjon nár kérem, nem bírok már tovább menni. — Hát már megint elfáradt az ön édes fele ? Ezt meg egy fiatal, bizonyosan a nászútra indult férj — mert még ki sem merte mondani azt a „szót, hogy „édes feleségem" — kérdé a művészeti csarnokban ifjú, szép nejétől. Aztán karját karba öltve, úgyszólván vonszolta már a legközelebbi körpamlagig, mialatt a kedves halkan rebegé a férj előbbi kérdésére feleletül: — Mert végtelen nagyon (dehogy szeretem, hanem) melegem van. E pár is a közpamlagon egy ideig csak elvolt. lyogtak boldogan, sugdostak egymásnak valami kedveset. Mosttekintgettek majd egymásra, majd meg az épen előttük csüngő Horovitz Lipót által festett, „Az elsőszülött" elnevezéssel jelzett, valóban elragadóan szép kivitelű festményre. Valami hirtelen juthatott eszükbe, mert egy pillanat helyükről felugornak s csupán annyi vallik tiak beszidiótból : s — Igazok van. A csendes otthon, ott a falunj majd nyugodalmat ad. Gyerünk haza. Elvesztve e távozódat szemeink előtt, mi szokottan, egész kitartással, csendesen ballagunk tovább-tovább. r — Edes Dudus, ha valaha szeretett, tegye meg a kedvemért, hangzik egyszerre a keleti pavillonban a hátunk megett a szó, igazán panaszos hangon, ugyan üljünk már le egyszer. Ily nagy melegben ennyit járui, valóban Isten kísértés. Én már betegje vagyok. — Én is, mondja a mellette álló férfi az elkeseredéshangján, mialatt az arczán alágördülő nagy cseppeket gyorsan törülgeti. — Hát nem mondtam már régen, édes Dudás, hogy menjünk haza, mondja bánatosan a nő, engesztelni akarva, bizonyára a végkimerülőt. — Én is, felül busán a férfi. — A mi pusztánkon nincs ily nagy meleg. Igen ? — Igen, igen. — De hát akkor csakugyan gyerünk haza, kiáltja örömtelien a hölgy és többé eszökbe sem jut a nagy meleg, hanem rohannak a tömegen áttörve, haza. De ki győzné azt a sok panaszt leírni, amennyi oly különféle árnyalatban, a kimerülés megannyi stádiumaiban, nagyja-apraja, örege-ifja ezernyi ajkból elröppen minden egyes pavillonban. A hús árnyú fenyők alatt bolyogatva két ifjú, szépleányk mily mohó vággyal kérik hazamenetelre majd atyjukat, majd meg anyjukat, ölelgetve, csókolgatva laladkettejükket, mert ullat