Békésmegyei Közlöny, 1886. január-december (13. évfolyam, 3-103. szám)

1886-07-01 / 52. szám

B.-Csabán, 1886. XIII. évfolyam, 50. szám. Csütörtök, junius hó 1-én. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelen hetenként kétszer : vasárnap és csüt­örtö­kön, helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve . Egész évre 6 frt Fél évre S „ Évnegyedre 1 „ 60 kr. Kishid-utcza, 988. sz. ház, Povázsay Testvérek nyomdája. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizethetni helyben a kiadóhivatalban, Povázsay Testvérek nyom­dájában. Ugyanitt hirdetések is elfogadtatnak. Vidéken a postahivataloknál 5 kres postau­talványnyal lehet előfizetni. A hirdetésekért járó összeg helyben fizetendő. Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva : HAASENSTEIN és VOtíLER czég, Bécs, Prága, Budapest, Né­metország és asvájcz minden fővárosaiban is vétetnek fel hirdetések. Szerkesztőség: Apponyi utcza, 891. számú ház, hová a lap szellemi részét illető minden közleményt czimezni kérünk. Kiadóhivatal: Egyes szám ára 10 kr. Kapható a nyomdában és Lepage Lajos ur Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyiltt­ér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizetési d­ij : Előfizetési felhívás­a il a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmú lap 1886. évi Xlil-ik évfolyamának második felére. Befizetési dij : Félé­vre ... 3 frt. Évnegyedre . . 1 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek a kiadóhivatal, Povázsay test­vérek könyvnyomdájába küldendők, vidékről legczél­szerübben po&tan­ulvány utján. B.-Csabán, 1886. márczius hóban. A „Békésmegyei Közlöny" kiadóhivatala. A vámíiáborii. Midőn Tisza Kálmán a parlament előtt ki­jelentette, hogy a vámegyezség a birodalom másik felé­vel ez alatt az ülésszak alatt nem jöhet létre, Helíi Ignácz ama nézetének adott kifejezést, hogy ám legyünk vámháborúban a birodalom másik felében is, mint ahogy Romániával vagyunk, az se lesz reánk nézve károsabb. Hát először is, a birodalom másik felével aligha fo­gunk vámháborúba keveredni, mert ha netalán elmen­nénk is addig, a­meddig, hogy elmenjünk saját jól fel­fogott érdekünk mindenesetre meg­követelheti, értem a végső pontig, ott kell állapodnunk legalább addig, hogy újra fel lehessen venni a tanácskozás fonalát, mi­­ világért sem tarthatjuk okos dolognak az oly propozi­kot aztán a mindkét részről informált fejedelmi biró közbelépése válik szükségessé. Tény, hogy a felek nem szívesen mennek idáig, mert ez a dolgok nagyon kiéle­sitett állapotáról vall, s bizon­­nyal nem kellemes a feje­delemre nézve sem, de ha minden tartózkodás daczára is idáig jutunk, a fejedelemi közvetítés nem mellőzhető, mikor is ő felsége igazságszeretete a legtöbb esetben eltalálja azt a pontot, melyen a méltányosság alapja nyugszik, a mely méltányosság előtt akár az egyik akár a másik fél, de meghajolni köteles. Mikor Helfi úrnak ama nézetét olvastuk , hogy hát vesszünk össze a birodalom másik felével is, a szélsőbal ezen egyetlen pénzügyi kapac­itásának tekintélye is igen nagyot sülyedt előttünk, sőt koczkáztatni merjük eme kérdést, komolyan beszélt-e vajjon ? Komoly hite-e Helfi úrnak, hogy egy vámháború a birodalom másik felével nem vonna súlyosabb következményeket maga után, mint egy vámháború Romániával, s hogy bármelyik lenne közülünk a győztes fél, győzelmének árát igen nagyon meg kellene­ fizetnie. Mert eltekintve attól, hogy Románia a birodalom másik feléhez hasonlítva igen kis pont, s hogy a Romániával kiütött vámháborúban iparunk egy részecskéjétől eltekintve nagyobb veszély bennünket nem fenyeget, sőt iparunk e veszélyeztetett részét is kise­gíthetjük, mig ellenben egy oly vámháboru, mely köz­tünk s a birodalom másik fele közt ütne ki, nagyon megdolgozhatná úgy az egyik mint a másik felet. Mi nagy csapást mérhetnénk a túlsó fél iparára, az pedig nagy csapást mérhetne közgazdaságunkra, bizony pedig egyikünk sincs úgy disponálva, hogy az eddigi csapások tetejébe még egy csomót a legnagyobb csapásokból is kiállhatna. És mert az egymás helyzetét tökéletesen is­merjük, s nagyon jól tudjuk, hogy egy ily vámháboru mindkét félre nézve beláthatlan veszélyekkel járna, a­­ziót­a milyet Helfi úr hangoztatott. Ha pedig e pro­poziczió a túlsó féllel szemben fenyegetés akar lenni, a felett a beavatottak legfelebb is mosolyoghatnak, mert fenyegetni csak is az fenyegethet ily körülmények közt a ki megunja az életet, s minden perczben kész arra, hogy öngyilkossá legyen, ha például fenyegetése nem sikerül, de mert ilyesmit rólu is feltenni nem lehet, valamint hogy a túlsó félről nem tehetjük föl mi sem, hát az efféle beszéd nem az ügy komolyságához mért beszéd. Mi egy pillanatig sem kételkedünk azon, hogy a birodalom túlsó felének kormánya őszintén óhajtja ve­lünk a kiegyezést. Az ellenzéki akadékoskodás nem vesz ki sodrunkból, jól ismerjük az ellenzéki manővereket. A birodalom túlsó felének kormánya, reméljük, épen úgy felteszi rólunk, hogy kötekedni nem akarunk, ér­dekeink védelme pedig ép úgy kötelességünk, mint ne­kik az ő saját érdekük védelme. Miután pedig a vám­­háborút egyikünk érdeke se kívánhatja, oly találkozási pontot kell keresnünk, a­mi ha ki nem elégít _is, de a kiegyezést az érdekek kölcsönös tekintetbevételével le­hetségessé teszi. És mert semmi kétségünk benne, hogy e­ találkozási pontot mindkét fél a legőszintébben keresi, mint a meghalást, ám hagyjuk legutoljára a vámhábo­rút is. Ha majd egyszer ott leszünk, hogy nincs kitérés, hanem valamelyikünknek rohanni kell, akkor igen is elővehetjük a dulakodást, de addig nem czélszerű falra festeni az ördögöt.­ ­ A „BÉKÉSMEGEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Sötét éj van. Sötét éj van. A hold Bugára Elrejtve van a szem elöl. Vészes felhők borulnak össze Kelet, nyugat és észak felől . . . Az utazó, bottal kezében Némán bolyongja utait, De éber lelkén, bátoritva S erős reménnyel jár a hit Nincs fény, a mely sz­él sötétjét Elvenné, bár egy perezre csak ; Minden csillag elbujt az égen — Rajtok felhők hullám­zanak. S­e rémletes, gyászos borúban Szélvész danája hangzik át, Sivitó, vad kaczaja közben Féléi­­es éneket kiált. Majd bősz villámát szerteszórja A bömbölő, vadult vihar, Ezer rohanva jár az égen Ha egynehány immár kihal . . . Az utazó térdre hullva Bocsájt imákat ég felé, Fohásza útját istenéhez — Erős hitében fölfelé. „Hatalmas Isten s alkotója a­z égnek a földnek itt alant; Kezed munkája mind a bölcső, Mind a gyászt jelző sir­­hant I Erös hittel bizom tebenned, ' Kinek hatalma végtelen . A földnek gyarló porszemét, óh A vészből mentsd meg Istenem !" És a goromba éjnek árnya A felhőkkel tűnik tova. Nem dörg az ég. Csend van. A holdnak Csillámlik fényes sugara . . . S az utazó bottal kezében Tovább folytatja utait. Ború­­s derűben egy irányt néz: A merre készti őt a hit! Nagy Károly. — A képviselőház szünete és a miniszterek. A képvise­lőház tagjai már nagyrészben eloszottak, többnyire vá­lasztóik körébe térve. A beszámolók ideje megkezdődött s már legközelebb több politikai enuaoiatió hírét várhatjuk a vidékről. Az egyes minisztériumok kebelében a jövő év költségvetési előirányzatok összeállításán már szorgosan Az én Maecenasom. — Egy kis antbliograp­hik­ás még valami. — Balga­ emberek ! Ti fűzfán fütyülő poéták, ti elkeseredett keblű s vérkönnyüket hullató beszély és rajz­gyártók, ti embert, istent, világot és földet gyalázó éhenkórász dárda­koptatók, félre panaszaitokkal, hallgassatok el! Hallgassatok, és ide figyeljetek ! A föld forgása megváltozott. A csillagok, a nap, a hold, mind visszafelé forognak. Vége a tűz jövőjének, nincs mit aengeni rajta. A hálátlanság emberi kajánság, önzés, örök nyomorúság, megtagadott dicsőség stb. ennek mind vége lett. Ti be­szély és rajz gyártók ne hullassatok könnyet az ember s a világ sorsáért, ti sápadva s éhezve lézengő utczai ala­kok, jertek és bámuljatok. És végre ti zúgolódó diurnis­ták, csapjátok le tollaitokat, jertek, ne panaszkodjatok, a világ, az ember nem hálátlan, sok évi küzdés, törhetetlen akarat, tanulva átvirasztott éj, végre itt a földön is meg­találja jutalmát, az elismerést. Titeket is megértenek immár. Mi collegák vagyunk, azaz voltunk. Voltam én is poéta, zengett lantomon a szerelem édes mámorító ihlete a haza iránti lelkesedés, rajongás, az epedés, a vágy, a reménytelenség kínos érzete különféle variatiokban. De itt a bökkenő, nem értették. Nem értette meg senki se, a szerkesztők meg papírkosárba dobták verseimet. Mellőztek. Ók ti mellőzött poéták, édes barátaim, ti tud­játok, mi az a mellőzés. Ha Zeus agyoncsapna meny­köveivel, e menyköntés nem fájna úgy, mint egy versünk (mit véres verítékkel kínoztunk össze) eltemetése a papír­kosárba. De félre keserű emlékek. Voltam én is ^éhenkórász, járdataposó, akkor, mi­dőn poéta voltam. Éheztem és bámultam a holdvilágot. De hát pompás élvezet is az. Az ember mindig bölcsel­kedik üres gyomorral e két görög szó felett „tipi­ omen" és „ti tagomén" (mit együnk és mit igyunk) éskomponál

Next