Békésmegyei Közlöny, 1886. január-december (13. évfolyam, 3-103. szám)

1886-10-10 / 81. szám

B.-Csabán, 1886. XIII. évfolyam, 67. szám. Vasárnap, augusztus hó 22-én. i­n Sft Éj KUI jssSm&i já'i. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelen heten, l*.én­t kétszer : vasár­nap és csütörtökön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve . Egész évre . 6 írt Fél évre 3 „ Évnegyedre . 1 „ 50 kr. Lapunk szám­ára hirdetések felvételére fel van jogosítva : HAASENSTEI­N és V0GLER czég, Bécs, Prága, Budapest, Né­metország és Svájcz minden fővárosaiban is vétetnek fel hirdetések. Szerkesztőség: Apponyi utcza, 891. számú ház, hová a lap szellemi részét illető minden közleményt czimezni kérünk. Kiadóhivatal: Kishid-utcza, 988. sz. ház, Povázsay Testvérek nyomdája. Kéziratok nem adat­óak vissza. Kapható a nyomdában és Lepage Lajos ur könyvkereskedésében Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyiltt­ér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadóhivatalban, Povázsay Testvérek nyom­dájában. Ugyanitt hirdetések is elfogadtatnak. Vidéken a postahivataloknál 6­kros postautalván­nyal lehet előfizetni. A hirdetésekért járó összeg helyben fű­tendő. Egyes szám­ára 10 br. A koczka el van vetve, (*#*) Ha Tisza Kálmán művész volna, azóta párt­különbség nélkül ünnepelné az egész ország, feltéve, hogy oly nagy lett volna művésznek, amily­tikusnak és diplomatának. Szerencsétlenségére nagy polc­azonban nem művésznek született, nem­ mehetett a külföldre hír­nevet szerezni, hogy aztán magát ünnepeltetni haza jöj­jön, hanem mindig itthon levén, természetes, hogy prófé­tává nem lehetett s így meg kell azzal elégednie, hogy kit az egész világ nagynak tart, itthon nem érik fel és­szel. Még csak tudomásul sem veszik ama válaszát, mely ügyesség tekintetében ritkítja párját, m­ert m­íg az orosz terjeszkedésnek sakkot mond, a Balkán nem­zeteit egytől-egyig kik egy szóval, hogy kijózanítja s megmagyarázza ne­függetlenségüket csakis Ausz­tria-Magyarország egise alatt lelhetik föl. De mert hát a miniszterelnöki szók nem khatedra és a­­ kép­viselők nem diszczipulusok, Tisza nem tartotta szük­ségesnek, hogy szavait szétbon­czolva a szájukba rág­ja, mert jól tudta, hogy igy is nagyon­ sokat mondott s megértik azt azok, kik megérteni akarják, akik pedig nem akarják megérteni, azoknak hiába, ha tízszer annyit beszél is. És mert ismét bebizonyult, hogy a mi ellenzékünk a se­ ő pártszenvedélyét semmi szin alatt és semmi körül­mények közt nem képes a küszöbön kivül hagyni, ha­nem kötekedik ahányszor a kötekedésre alkalma nyilik s a­mig kötekednie lehet De bezzeg megmutatták a bolgárok, hogy megér­tették Tiszát, mert százat lehet tenni egy ellen, hogy a Kaufbars követelését a Tisza nyilatkozata s Ausztria-Magyarország ügyvivőjének magatartása következtében utasították vissza. És hogy most már eme visszautasítás következtében mi lesz ? — bajos megmondani. Könnyű lenne ugyan megmondani, ha Oroszország minden esél­­lyel szemben elég erősnek érezné magát, de meggon­dolva, hogy egy európai háború őt éppen úgy semmivé teheti, mint tehetné ellenfelét, még mindig Tamások vagyunk abban, hogy erőszakhoz merjen nyúlni. Lesz nagy zenebona, kardcsörtetés, ágyú­töltés, már-már azt hinnéd, hogy lő is, de hihetőleg nem történik nagyobb baj egy diplomácziai akc­iónál. Így képzeljük legalább mi. Lehet azonban, hogy csalódunk. Ha ez a dolog ezelőtt 20—30 évvel, mikor egy háborút szőrmentén is el lehetett történik, végezni, már indulnának Bulgáriába az­­ orosz hadak, de mikor a jelszó: „Egy birodalmat egy háborúért", húszszor is elgondolják, amíg megkezdik, huszonegyedikszer pedig kibékülnek. Lehetséges azonban, sőt van benne sok va­lószínűség, hogy Bulgária ezen eljárását nem lesz képes bevenni a vak engedelmességhez szokott orosz­ gyomor, hogy sokkal nagyobb megaláztatásnak veszik, mint­sem hogy eltűrni lehessen, és akkor megyünk ! Vannak kö­rülmények mikor nem lehet kitérni még a halál elől sem, s ez a bulgáriai körülmény az orosz nézve bizony olyan forma, s lehet, hogy mire hatalomra e sorok megjelennek, itt ott már meg is harsant a riadó. Tisza Kálmán tehát annyit m­ert, hogy világháború lehet belőle, s hogy ellenzéki interpellálóink még­is ke­vésnek tartották, valóban furcsa gusztus. Na de ha mert, igen okosan és igen jól merte, s okunk van hin­ni, hogy az orosz befolyásnak a Balkánon vége s ha e befolyás visszaszerzésére fegyverhez nyúl, Montenegrót kivéve, a Balkán összes nemzeteit szemben találja magával. És a koczkát Tisza Kálmán vetette el. Az ő vála­szán fog megfordulni a kelet sorsa. Vagy átadatik Bul­gária saját függetlenségének, és akkor az orosz ki van zárva, vagy erőszakhoz nyúl és akkor lángba borul Eu­rópa. És ha most borul lángba, hát ismerjük barátain­kat és ismerjük ellenfeleinket, a bennünk őszinte bará­tokat látó balkáni szlávok hihetőleg körültünk fognak csoportosulni, fel fogjuk venni az eldobott kesztyűt, s aztán: Isten velünk! — Korizmics László. A magyar közélet zajtalanul mű­ködő derék munkáját vesztette el Korizmics Lászlóban, kinek halála hírét küldik Kis-Tétényből, a­hová száműzte őt betegsége. Testi ereje régen megtörött a betegség sú­lya alatt, de szelleme mindvégig megőrizte alkotó erejét. A boldogult még utolsó napjaiban is terveket szőtt ama nagy érdekek előmozdítására, melyeknek áldásos életét szen­telte, noha már évekkel ezelőtt nyugalomba térhetett volna a híven teljesített kötelesség tudatával. A magyar közgaz­daságnak nem volt nálánál buzgóbb apostola. Mint okle­veles mérnök már fiatal korában is a mezőgazdaság fejlesz­tésére fordította erejét és külföldön szerzett tapasztalatait, melyeket hézagpótló könyvekben ismertetett meg a közön­séggel. Legutolsó műve, mely a magyar kereskedelmi és vámügynek Ausztriával közös és általános nemzetközi vi­szonyait tárgyalja, még ma is megbecsülendő statisztikai munka. Tagja volt régóta a parlamentnek is, nyílt ülése­ken ritkán szólalt fel, de annál nagyobb hasznát szorgalmának és szakértelmének a bizottságok. Az vették utolsó időben a földhitelintézet és a magyar gazdasági egyesü­let osztozott áldásos tevékenységén.­­ Új főrendiházi tagok kinevezését hozta a hivata­los lap. Karap Ferencz a királyi tábla nemrég nyugalomba lépett tanácselnöke, Hollán Ernő a honvédség egyik legki­válóbb főtisztje és Grraefl József Szabolcs megye főispánja az uj főrendiházi tagok, kik eddigi érdemeik elismeré­séül részesültek e kiváló kitüntetésben. F­olitik­ai Im­re fet. — A spanyol forradalom. A legutóbbi forradalom ré­szeseinek megkegyelmezését a hadi törvényszék, a régens­királynő közbelépésére csak hosszas vita után határozta el A hadügyminiszter, ki a megkegyelmezés ellen­­ szava­zott, benyújtotta lemondását. Hir szerint Castillo fog be­ laczi ura. — Rajz. — Laczi úrfi gyerek volt még, de telve regényes haj­lamokkal. Szerinte az ember már a tizenhat évnél kezdő­dik. Szülei gazdag, de egyszerű emberek voltak, kik gyö­nyörködve nézték a szépen fejlődő ifjút, s mit se tettek volna ellenére. A Laczi úrfi tehát bőven el volt látva pénzzel. De ne gondolják önök, kik talán fiatalabb éveikre mosolyog­va visszaemlékeznek most, hogy a Laczika — lumpolt volna, vagy egy a pajkos és könnyelmű ifjú egyéb bohó­c veszélyeire költötte volna a pénzt. A világért sem. És mégis az öreg úr, a Laczika apja, gyakran jutott arra a gondolatra, hogy vájjon hova is tűnik el a Laczika zsebeiből az a tenger zsebpénz. Kérdezősködött is az öreg fűtől fától, amúgy titokban, de hát senki nem tudott felelni. Persze mert épen attól az egytől nem kérdezte, aki tudott volna a dologról va­lamit. A Laczika ép a hatodik osztályt végezte el. Hato­dik osztály! Hohó uraim, ne tekintsenek önök oly fity­málólag Laczikára. Gondoljanak csak önök arra az időre, nadön szinte a hatodikat végezték. Nem töltötte-e el keb­löket a méltó büszkeség érzete, nem gondolták-e, hogy egy éjjel nagyobbak, s hogy az egész városban bámulat tárgyát képezik? Az a szeszélyes, rózsaszínben ragyogó jövő pedig nem festett-e szemeik elé ezer és ezer bűvös ábrándképet, mosolygó tündér alakokat, kik meghódolt szívvel terjesz­tik karjaikat, s nyújtják eper ajkukat? A Laczika azonkívül, hogy a hatodik osztályt végez­te , még szerelmes is volt. Szerelmes, miként csak egy tizenhat éves ifjú szív­képes. Ideálja egy csinos tizenöt tavaszt látott kis höl­gyecske, aki azonban már mosolygott ha „nagysád" nak szólították s nagyon restelte azt, hogy könyvestáskáját karján kellett a növeldébe vinnie. A kis „Erzsike nagysám" is nagyon szerette a Laczikát. Hogy is ne! Olyan kedves és jó fiu az a Laczika, zsebei mindig telve finom czukorkákkal. (A tizenöt tavaszt látott „nagy­sám"-ok szemeiben ez roppant nagy előny.) A tánczisko­lában pedig mindig őt tánczoltatja, de ami fő, amit a nagy lányok is irigyelhetnek, mindennap gyönyörű virágcsokor­ral lepi meg. Az azok a gyönyörű rózsák, azok a gyönyörű szebb­nél szebb virágok! S a Liczika jól tudta ezt s gondoskodott is csokor­ról minden nap. Hanem hát régi dolog már az, hogy a hölgyek sze­szélyesek, ha midjárt olyan piczinyek is, mint Erzsike „nagysám." Egy szép délután, midőn Laczika az iskolából kiséró haza törzsikét, s udvariasan karján vivé a könyvtáskát, a bájos Erzsike „nagysám" duzzogni kezdett. Ha Laczika nem 16 éves és nem oly nagyon szerel­mes, rögtön kiábrándul, de így fejét lesütve, szomorúan ballagott Erzsike mellett. De Erzsike, mondja, miért haragszik? kardó fé­lénken. — Nem, én nem haragszom — felelte a „nagysám". — De akkor mért nem beszél hozzám oly szívélyes hangon mint előbb ? — Miért ? Miért ? És ezt maga kérdheti ? (A kis Erzsike nagysám úgy látszik sokszor lehetett a színház­ban) Nem kértem-e én, hogy hozzon nekem szebb virágot, tudja . . . amilyen a . . . szomszédjok kertjében van, kér­jen olyant a kertésztől. Laczika megrémül, olyan virág nincs a kertésznél. — Oh maga nem is szeret engem, — susogta­tör­zsike Laczikának. — Erzsike nagysám, Erzsike nagysám, az égre ké­rem, könyörüljön rajtam . . . nézzen reám, ... ne hara­gudjék ... ne öljön meg . . . Erzsike nagysám szemeiben az öröm villant meg. — Fog olyan virágot hozni ? — kardó. — Fogok, fogok ... ha életem is áldozom fel — sietett Lacsika felelni — csak ne haragudjék,

Next