Békésmegyei Közlöny, 1937. április-június (64. évfolyam, 72-145. szám)

1937-04-01 / 72. szám

Ára 6 fillér BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY békéscsabai 1137 április 1. csütörtök 64. évfolyam 72. mxám A keresztkifüggesztés vitája a kecskeméti kisgyülésen (A B. K. tudósítója A kecskeméti városi iskolák jelenti.) tan­termeiben történt keresztkifüggesz­tés ügye tegnap délután a „hirös város" törvényhatósági bizottságá­nak kisgyülése elé került. Joó Gyula dr. református főgon­dnok deklarációt olvasott fel, amely sze­rint a református egyetemes zsinat 1929 április havi ülésén kimon­dotta, hogy történelmi és az eb­ből származó lélektani okoknál fogva a refor­mátus egyház nem hasz­nálja a keresztet, mint szimbólumot, ezért a református egyházközség tiltakozik olyan jelvényeknek a községi iskolákban való elhelye­zése ellen, amelyeket nem minden keresztény vallásfelekezet fogad el szimbóllmnak. A bejelentést mély csend fogadja. Kiss Endre dr. polgármester vá­laszolt a deklarációra: — Intézkedésemet fenntartom, magas nemzeti és krisztusi gon­dolatok esendő emberi eszközeként cselekedtem. Meggyőződésem az, hogy állásfoglalásom előbb utóbb igazolódni fog. A polgármester szavait nagy tapssal fogadták a kisgyűlési tagok. Illetékes körök szerint a kereszt­ügy ezzel remélhetőleg nyugvó­­pontra jutott. APIREND ELŐTT A ma rohanó, kavargó ese­ményeinek robotos krónikását ugyancsak elfáíszotta az idő. Az irógép gyors tempóban forgó hen­geréről napról-napra olyan anyag pereg le, hogy ha írója mindennél megdöbbenne, ami döbbenetes, mindenen elszörnyülködne, ami szörnyülködtető, nem maradna ideje a munkára. Mégis, minden mesterségbe­ fá­sultság, minden védekező tartóz­kodás mellett is vannak esemé­nyek, amelyeknek az ember nem csak névtelen-szenvtelen lejegy­zője, hanem szenvedő veleérzője. Vannak ügyek, amelyek felkavar­ják a máskor hűvös krónikás nyugalmát is, megreszkettetik ke­zét, amikor beszámolóját írja róluk, szeretné letagadni, elkenni őket, mert fájnak neki, szégyeli őket, hogy vannak, hogy olyan égetően, kínzóan és letagadhatatlanul van­nak. Huszonnégy órája — amióta tu­domást szereztem róla — gyötör a szörnyűség, ami az állástalan diplomások ügye körül kavarog. Nem lutozunk, ha szörnyűség­nek mondjuk. Hosszú hónapok, mondhatnánk évek óta visszhangzik az ország az állástalan diplomások ügyétől. Da olyan hangosan, hogy az eléggé ki nem finomult fül azt hi­hette, ennek a szerencsétlen or­szágnak ez az egyetlen komoly, megoldásra váró problémája. (A kérdés jelentőségét nem akarjuk, nem is tudnak kisebbíteni. Ez is olyan probléma, amelyet meg kell sürgősen oldani, mert rendezése nélkül nincs remény nyugodalma­sabb jövő kialakulására.) És ez az egetverő, politikai beavatkozást kitermelt, szélsőséges hullámokat is felkavaró kérdés odáig laposo­dott, hogy amikor első próbaképen 500 állást bocsátott az ifjúság rendelkezésére két érdekcsoport, ezeket az állásokat nem lehet be­tölteni. Részben azért, mert — állítólag — nincs elég diplomás a listán, részben, mert a jelentkezők képzettsége nem felel meg a kí­vánalmaknak, részben pedig, mert olyanok is akadtak, akik nem voltak hajlandók magukat előze­tes képesség­vizsgálatnak alávetni és inkább eltekintettek az állás elfoglalásától. Azt, hogy nincs annyi állástalan diplomás, amennyi a felkínált állások betöltésére elegendő vol­na, nem hisszük. Egészen bizo­nyos, hogy a névsor összeállítása körül voltak hiányosságok, de az is bizonyos, hogy akik ezt az akciót szervezik és lebonyolítják, sürgősen pótolni fogják ezeket a hiányokat. Sokkal szomorúbb jelenség, hogy az elhelyezkedni kívánó fiatalság tudós tekintetében nem üti meg a mértéket. Pedig azok a követel­mények, amelyeket velük szemben támasztanak, nem lehetnek túlzot­tak, hiszen a magángazdaság csak alapismereteket kíván, meg ráter­mettséget és maga neveli ki kitűnő szakembereit. Annál vigasztala­nabb s az ország jövő sorsa szem­pontjából is módfelelt aggasztó, ha a magyar ifjúság elitje nem áll azon a szellemi s tudásbeli magaslaton, amelyet a mai élet megkövetel. De legsúlyosabb tünetnek azt a jelenséget tartjuk, hogy az elhe­lyezkedésre váró diplomás ifjúság egy része nem volt hajlandó alá­vetni magát annak a minősítő vizsgának, amelyet az állást nyújtó cégek megkívántak. Teljesen ért­hetetlennek tartjuk ezt az élet realitásával való szembehelyezke­dést és nem tudunk másként vé­lekedni, mint hogy azok az ifjak, akiknek ez az álláspontjuk, vagy tudják magukról, hogy használha­tatlanok, vagy egyszerűen nem akarnak dolgozni. Csak lármáznak munkáért, mindaddig, amíg komoly alkalom nem kínálkozik a dologra. Azután félreállnak, valamilyen ürüggyel, mert úgy látszik, mégis csak jobb lármázni, mint­­ dol­gozni. Sziklay Jenő színtársulata a jövő szezonban még nem jöhet Békéscsabára (A B. K. tudósítója A békéscsabai Városi Színház jelenti) jö­vő téli szezonjának sorsa egyelőre teljességgel bizonytalannak látszik. A színügyi bizottság legutóbb úgy határozott — mint megírtuk —, hogy addig, ameddig Sziklay Jenő nem válaszol a hozai intézeti kér­désre, további lépéseket nem tesz. Most Sziklay Jenő elküldötte le­velét a város átiratára és közölte, hogy eddigi érvényes kötele­zettségei miatt nem le­hetséges a most követ­kező szezonban társula­tának Békéscsabára való jövetele. Egy év múlva azonban már más­ként alakul a helyzet és akkor készséggel vállalkozik arra, hogy Békéscsabát is felvegye állandó városai sorába. Ideiglenes megol­dásként pedig ajánlja, hogy en­gedje be a város a következő sze­zonban ismét Károlyi János szín­igazgatót, akinek társulata két éven keresztül volt Békéscsabán. Sziklay Jenő nem tér ki arra, hogy társulata Békéscsabára jöve­telének miért kell elhalasztódnia, holott amikor Korniss Géza dr. kulturtanécsnokkal személyesen tárgyalt, kijelentette : szívesen játszik társula­tával Békéscsabán abban az esetben, ha a Színkör bérletét nem kapná Budai meg nyár óta. Ebben a vonatkozásban tehát az ügy még tisztázásra szo­rul. Sziklay Jenő levele a szinügyi bizottság elé kerül s az ülésen határozzák meg a további lépése­ket. Lehet hogy addigra tisztázó­dik a helyzet, mert Horváth Árpád debreceni színigazgató érdeklődé­sével is komolyan kell számolni, amint azt legutóbb ismertetett te­lefonbeszélgetése alkalmával le­szögezte. Nagyban készül Budapest a királyi vendégek fogadására (A B. K. tudósítója jelenti.) A magyar főváros nagy ünnep­séggel készül az olasz uralkodó fogadására, annál is inkább, mert a háború óta ez az első eset, hogy királyi látogatással tisztelik meg. Az uralkodópárt a pályaudvaron Horthy Miklós kormány­zó és felesége fogadja. A fogadáson teljes számban meg­jelennek a kormány tagjai, a kép­viselőház és a felsőház elnöksége, a hadseregparancsnokság, az egy­házi méltóságok, továbbá Német­ország, Ausztria és Jugoszlávia diplomáciai képviselői. III. Vit­torio Emánuel király és a császárt és feleségét magyarországi u­jára elkíséri Mária hercegnő is, ugyan­csak Magyarországra jön Ciano külügyminiszter is. Az olasz ural­kodó, amikor magyar területre lép, magyar gyalogsági ez­redegy egyenruhát fog tekintve, hogy viselni, 1931 óta tulajdo­nosa a Kaposvárott székelő 6. gyalogezrednek. Az előkészületek máris lázas tempóban folynak a baráti nem­zet uralkodójának ünnepélyes fo­gadására. Gumibotos csendélet után általános vereke­dés és lövöldözés Konstantinápolyban (A B. K. tudósítója jelenti) Konstantinápolyban, a belső vá­ros negyedében letartóztattak egy kereskedőt. A kereskedőt rendőr­állomásra kisérték, ahol a rend­őrök gumibotjukkal agybafőbe verték. A felháborodott tömeg meg­tám­e­dta a rendőrállomást, a rend­őrök rálőttek a tömegre. Általános lövöldözés támadt, melynek során több polgári személy és rendőr életét vesztette. A rendőrség a tö­meget szétkergette. 3

Next