Belügyi Közlöny, 1930

1930-08-10 / 36. szám

El­VI JELENTŐSÉGŰ MINISZTERI HATÁROZAT. Férjes, de 24. életévét még be nem töltött és önálló ipart nem fize­tő szenvedő váltóképessége. M ... F ... szül. Cs ... E ... váltókö­telezettség vállalása ügyéből kifolyólag az Árvaszék 44/1930. sz. felterjesztésé­ben azt a kérdést veti fel, hogy a férj­hezmenéssel nagykorúvá vált 24 éven aluli nőnek váltó kötelezettség elvállalá­sára a gyámhatóság adhat-e felhatalma­zást, és hogy ez a felhatalmazás a férj­hez ment nőnek vagy a törvényes kép­viselőnek adható-e meg. Felterjesztésére a következőkről érte­sítem az Árvaiszéket. A férjhez ment 24 éven aluli, önálló ipart nem űző nőt a szenvedő váltóké­pesség szempontjából továbbra is kis­korúnak kell tekinteni, mert ellenkező esetben az a fonák helyzet állana elő, hogy a férjhezmenetel a 24. évet be nem töltött nőt váltókötelezettség vállalása szempontjából kedvezőtlenebb hely­zetbe juttatná, mint amilyenben férj­hezmenetele előtt volt, mert addig tör­vényes képviselője útján vállalhatott váltójogi kötelezettséget. Ezt a kétségtelenül helytálló álláspon­tot azonban a hatályban lévő tételes jogszabályaink alapján nem lehet ér­vényre juttatni, mert a gyámügyi tör­vény, amely kimerítően felsorolja azo­kat az eseteket amelyekben a gyámha­tóság eljárhat, illetőleg amelyekben a cselekvő­képtelenné vált vagy ügyeinek vitelében egyébként akadályozott nő részére képviselőt lehet kirendelni, nem tartalmaz rendelkezést arra, hogy a férj­hezmenetellel nagykorúvá lett, de váltó­nyilatkoz­at szempontjából cselekvő­képtelen nő részére váltókötelezettség vállalása céljából képviselőt lehessen kirendelni. Az ilyen nő terhére szóló váltókötelezettség vállalásához a gyám­hatósági felhatalmazás megadását aggá­lyosnak tartom azért is, mert azt a kér­dést, hogy a szenvedő váltóképességgel nem bíró nőnek a gyámhatóság felha­talmazásával kiállított váltónyilatko­zata érvényes-e és hogy az ezen alapuló követelés váltójogi úton érvényesít­hető-e, a bíróság van hivatva megállapí­tani. Minthogy pedig nincs törvényes alap arra, hogy a gyámhatóság a váltó­kötelezettség vállalásához felhatalma­zást akár magának a férjes nőnek, akár az ad hoc kirendelendő képviselőnek megadhassa, a gyámhatóság ily rendel­kezésével zavaros jogi helyzetet teremt­het és esetleg kártérítési követelésnek is kiteheti magát. Ez a kérdés az érin­tett következmények nélkül akképpen volna megoldható, hogy a gyámhatóság csupán a szenvedő váltóképesség szem­pontjából kiskorúnak tekintendő nőt — amennyiben a váltókötelezettség válla­lása valóban az illető érdekét szolgálja — ebben a vonatkozásában az 1877 : XX. tc. 4., 5. vagy 6. §-ának alkalmazá­sával nagyko­r­ú­s­ltja. Ily intézkedés alapítható arra, hogy az 1876 : XXVII. tc. 1. §-ába­n foglalt azt a rendelkezést, amely szerint nem sze­rez szenvedő váltóképességet az a nő, aki kizárólag férjhezmenetellel lett nagykorúvá, egy később alkotott tör­vény rendelkezése, nevezetesen az 1877 : XX. tc. 7. §-ának 2. bekezdése ki­egészítette azzal, hogy szenvedő váltó­képességük van azoknak, akik az idé­zett gyámi törvény 4., 5. vagy 6. §-a sze­rint váltak nagykorúakká. Ezen az ala­pon a bírói gyakorlatban is elismerésre talált fa­z az elv, hogy 24. életévének be­töltése előtt is váltóképes az olyan nő, aki nagyko­rúsítással, iparűzéssel, ön­álló vagyonkezeléssel vagy önálló ház­tartás alapításával az 1877 : XX. tc. 4., 5. vagy 6. §-a alapján vált teljes körűvá. (Kúria 714/1885. Grill Dt. V. k. 3., 1.) (157.523/1930. B. M. sz.)

Next