Bér és norma, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-01-01 / 1. szám

erejüket minél drágábban értékesíteni, vagy legalább is a kapitalisták féktelen kizsákmányolási törekvéseivel szemben az életszínvonalukat fenntartani, hogy „helyettesíthetetlenek" próbáltak lenni. A műszaki és adminisztratív vezetők mono­polizálni igyekeztek szaktudásukat, lehetőleg elzárkóztak a tapasztalatátadástól, hogy ezzel biztosítsák a magán pozí­cióját. A kaohaizmusban a dolgozók e rétegében állandó volt a,,mindenki mindenki ellen"* folytatott harca. Ez,'hi nem­igen nézzén jó szemmel, ha valam­­i akár beosztott hivatal­nok, akár fizikai dolgozó — a saját személyes kezdeménye­zése alapján nyújtott be észszerűsítési javaslatot A kezde­ményezők rendszerint magukra vonták felettesein haragját, akik féltették saját pozíciójukat, konkurrenst láttak a kezde­ményezőben és lehetőleg igyekeztek túladni rajta. A kapitalista üzem tehát a legkülönbözőbb ellentétek szín­helye, ahol megállás nélkül folyik az osztályharc. Ennek a helyzetnek felelnek meg a kapitalista üzemvezetés jellegzetes elemei: az igazgatóság merev, direktív utasításai lefelé, az erőszakra, basáskodásra, hajcsárságra alapozott műhelyveze­tés, a fizikai dolgozók passiv érdektelensége a termelés ered­ményessége iránt és állandó, hol lappangó, hol pedig nyílt harca a tőkés kizsákmányolás, az egész kapitalista rendszer ellen. A felszabadulás után az üzemek államosítása döntő válto­zást jelentett hazánkban a társadalmi viszonyok terén. Az ipari termelés terü­letén uralkodó lett a szocialista szektor és a szocialista társadalmi viszonyok egészen más módszereket követelnek, mint a kapitalista társadalom viszonyai. Az üze­mek állami tulajdonba vételével hozzá kellett fognunk az üzemvezetés szocialista módszereinek meghonossításához. A­ szocialista üzemvezetés e­gyik döntő fontosságú eleme a felelős eggyszemélyi vezetés Az ü­­emek tízbmrslását követően, mikor még nagyrészt a termelés vezetésében járatlan, de ön­tudatos, politikailag képzett, a népi demokráciához Hű dolgo­zók kerültek az üzemek élére, átmenetileg bele lehetett nyu­godni abba, hogy az üzem irányítását az üzemi háromszög: a párttitkár, a szakszervezeti titkár és a vállalatvezető kollek­tíven gyakorolja. Népgazdaságunk fejlődése azonban egyre sürgetőbben követelte a felelős egyszemélyi vezetés megvaló­­sítását. Rákosi elvtárs már 1919-ben, a Nagybudapesti Párt­választmány értekezletén felhívta erre a figyelmet: „Itt az ideje — mondotta —, hogy munkásigazgatóink megértsék: egyéni felelősséggel tartoznak a termelésért és hogy meg­tanuljunk élni azokkal a jogokkal, amelyeket a demokrácia neki­k erre a célra adott. Mindjárt hozzátehetem, hogy itt nemcsak a munkásigazga­tókról van szó. Hasonlót tapasztalunk a mestereknél és a mű­vezetőknél is.” (Rákosi: A békéért és a szocializmus építésé­ért, Szikra, 1951. 43. old.) Az egyszemélyi vezetés szükségességét a modern terme­lésben Lenin a következőkben fogalmazta meg: „Minden gép­­üzemű nagyipar — vagyiis a szocializmusnak éppen anyagi termelési forrása és alapja — az emberek százainak, ezreinek és tízezreinek együttes munkáját irányító akarat feltétlen és legszigorúbb egységét követeli meg. Ennek a szükségessége technikailag is, gazdaságilag is, történetileg is nyilvánvaló és mindazok, akik a szocializmusról gondolkoztak, mindig el­ismerték, hogy ez előfeltétele a szocializmusnak. De hogyan lehet biztosítani az akarat legszigorúbb egységét? Úgy, hogy ezrek akaratát egy ember akaratának rendeljük alá. Ez az alárendeltség, a közös munkában résztvevők ideális öntudatossága és fegyelmezettsége esetén, inkább a karmes­ter lágy vezénylésére emlékeztethet. Ha nincs meg az ideális fegyelmezettség és öntudatosság , felveheti a diktátorság éles formáit is. De bármikép van is, a gépüzemű nagyipar mintájára megszervezett munkafolyamat sikere érdekében feltétlenül szükséges az ellentmondás nélküli alárendeltség egy egységes akaratnak.” (Lenin: Válogatott művek II. köt. Szikra, 1949. 388—389. old.) A szocialista üzem szervezete tehát a legmesszebbmenően biztosítja a vezető felelős elhatározásain, rendelkezésein nyugvó tervszerű központi vezetést. Ez a vezetés azonban nemcsak a vállalat legfelsőbb igazgatásában érvényesül, ha­nem érvényesülnie kell az összes alsóbb parancsnoki óvások­ban a műszaki középkádereken keresztül egészen a mestere­kig és csoportvezetőkig. A vezetők számára — legyenek azok igazgatók, mérnökök, művezetők vagy mesterek — messze­menő rendelkezési jogot kell biztosítani a maguk területén. A termelési feladatok végrehajtása, terveink teljesítése és túl­teljesítése nagymértékben azokon a műszaki közép- és alsó­kádereken múlik, akik közvetlenül kapcsolatban vannak a ter­veket végrehajtó munkásokkal. Nem szabad csorbítani ezek rendelkezési jogát, mert az egyes üzemrészlegekben, műhe­lyekben közvetlenül ők a felelősek a terv végrehajtásáért és ahhoz, hogy ezt a munkát jól végezzék, biztosítani kell szá­mukra a megfelelő hatáskört is. Ezenkívül a művezetők és mesterek felelősek a műhelyben a munkafegyelem biztosítá­sáért és ők tudják elérni azt, hogy a végzett­ munkájáért és munkaidejének teljes kihasználásáért minden egyes munkás felelősnek érezze magát. A szocialista üzemvezetés szervezete tehát nem korlátozza az alsóbb beosztásban dolgozó vezetőket merev igazgatói utasítások gépies végrehajtására, nem engedelmes bábokká akarja nevelni őket, hanem saját munkaterületükön messze­menő rendelkezési jogot biztosít számukra, ami egyrészt nö­veli a felelősség súlyát, másrészt állandóan új kezdeménye­zésre ösztönzi őket. ★ A szocialista üzemvezetés módszereinek meghonosí­tása az üzemek állami tulajdonba vétele u­tn nem egycsapásra történt meg, hanem lépésről lépésre. Egyik igen jelentős állomása volt például a profilozás, amely­­n­k eredményeként megszüntettük a tőkés rend anarchiá­jának maradványát és lehetővé tettük, hogy üzemeink ne számtalan, hanem csak egy, vagy néhányfajta cikk ter­melésére rendezkedjenek be, amivel nagymértékben nö­velték termelésüket. A termelés háború előtti sz­óvona­­lának gyors eléréséhez és túlhaladásához, hároméves ter­vünk határidő előtti fel­festéséhez jelentősen hozzájárult a profilozás és még néhány más intézkedés bevezetése. Erre az időre azonban az is jele­mző volt, hogy a ve­zető ipari szervekben döntő pozíciókat­­ foglaló, vala­mint a későbbi Munkatudományi Intézet köré csoporto­sult műszakiak tevékenysége következtében, szé­­sen el­terjedtek hazánkban a különböző „munkatudományi”, „időelemzési” és „bérezési” elmél­etek. Ezeknek az el­méleteknek az volt a döntő fogyatékosságuk, hogy egy­általán nem vették tekintetbe mindazt, ami a felszabadu­lás után az ország iparában végbement. A konkrét hely­zettel ellentétben, szívósan törekedtek arra, hogy m­g­­honosítsák a munka egyes mozzanatait elemző és mérő módszereket. Tevékenységük túlnyomó részét az elvont fizikai munka tanulmányozására fordították, például azt vizsgálták, hogyan kell észszerűen felemelni és vinni egy zsák homokot, vagy, hogy m­lyek valamely vasipari munka legészszerűbb fogásai és hogyan kell azokat le­mérni stb. Ezeknek a munkaelemeknek kidolgozására tö­rekedve akarták „bevezetni” az egész iparban az á­taluk oly sokat hangoztatott „szabatos normákat”, miközben teljesen figyelmen kívül hagyták az iparban akkor meg­lévő konkrét viszonyokat. Az üzemvezetés központi alak­jaként a kalkulátort állították be, a stopperóra pedig a műszaki fejlesztés egyik legfontosabb eszközévé vált. Az ilyen alapon kidolgozott bérezési rendszerek bo­nyolultságuk miatt nem segítették, hanem gátolták a munka te­melékenységének növekedését. Sajnos, a „munkatudomány” képviselői mind­­az ipari, mind a szakszervezeti vezetők fölött igen nagy befolyásra tet­tek szert, és több évig érvényesülő befolyásuknak csupán a párt legfelsőbb vezetőinek közvetlen beavatkozása ve­tett véget. Ennek a sajátságos munkatudománynak hívei legnagyobbrészt jól képzett mérnökök voltak és éppen közismert műszaki tekintélyük adott lehetőséget elméle­teik előterjesztésére. Meg kell azonban állapítani, hogy ezek a műszaki ér­telmiségiek túlnyomó többségükben jóakaratú, a népi demokráciához hű szakemberek voltak, akiknek döntő té­vedése — és velük együtt az iparban dolgozó veze­tők nagy többségének tévedése — abból adódott, hogy az iparban akkor fennállott konkrét helyzetet nem tudták politikailag felmérni és ennek következtében teljesen helytelen műszaki módszereket akartak megvalósí­tni. Nem értették meg, hogy a hároméves terv, az újjáépítés 2

Next