Bereg, 1884 (11. évfolyam, 1-54. szám)

1884-04-20 / 16. szám

X-ik évfolyam. 16. szám. Beregszász, 1884. április 20. Szerkesztőség: r­ Hová a lap szellemi részét illető új közlemények küldendők: p­p.Beregszász, Namény-utcsa 453% Előfizetési díjak: Egész évre .... 4 írt. % Fél évre.....................2 írt. j| p Negyed évre .... 1 frt. p . Községeknek és néptanítóknak jg Hi egész évre . . 2 frt 50 kr. g inNyilttér sora 20. Egyes szám 10 kr.gBEKEG­, Kiadóhivatal: Hová az előfizetési és hirdetési g» dijak s reclamátiók intézendők: Nagy Lajos és Sallay Gyula •§ könyvnyomdája. Hivatalos hirdetési díjak: j­­gy egyszeri közlésért: % 100 szóig . . . . 1 frt 40 kr. % :;j 200 szóig .... 2 frt 40 kr. 2* ^­Hirdetések s a nyilttérbe szánt közlemé­­­nyek előre fizetés mellett fogadtatnak el^ Beregmegye hirdetéseinek, e kir. tanfelügyelöség-, az általános tanító-, es a közmüvelodési­ egyletnek hivatalos közlönye. Megjeleniik minden vasárnap reggel. Az iparosok kvalifikácziója.*) A gőz meg a villám tökéletesen reformálta a világot. Átalakította az ipart, kereskedelmet, megváltoztatta még a társadalmi életet is, meg­döntötte még a családokban uralgó régi szoká­sokat is. A rohanó gőzparipa füstje új világot ho­zott a régi elavult helyébe, ugyananyira, hogy ma már gőzgépek, füstölgő gyárak emelkednek még falvak szerény házikói között is és szembe­ötlőn figyelmeztetik az iparost, a kereskedőt, hogy a verseny századában él, ha nem iparkodik latba vetni erejét, hogy megküzdjön versenytár­sával, akkor eltiporja az idő rohanó kereke, és le kell térnie a küzdőporondról, nehogy a ver­seny küzdelmében végkép elsodortassék. A szabadipar behozatala megteremtette a mai lázas concurrencziát, mely mindenesetre roppant haszonnal jár mindenütt az ipar és kereskedelem fejlesztésére, de egyúttal aztán annak a korlát­lan szabad iparnak olyan kinövései is vannak, melyek mindenütt eklatáns módon nyilatkozván, kénytelen volt a törvényhozás reformálni az iparviszonyokat, hogy a már veszélyesnek mutat­kozó jelenségek végleg megszüntettessenek. A szabadipar alkotott egy olyan haszontalan üzérkedő osztályt, a­mely mesterségének talán csak a nevét ismeri, hanem annál jobban ért ahoz, hogy tele torokkal kínálja a gyári áru selej­tes, szemre való iparczikkeit, a­melyeket szeren­csétlen vámviszonyaink következtében a külföldről potom áron beimportálni engedünk. Az a sok szélhámos, névleges iparos, ki mesterségét soha sem tanulta, hanem csak a min­denáron és módon való piszkos üzérkedést gya­korolta kétes pályáján, tönkre­teszi a legszolidabb és legügyesebb iparosnak tisztességes versenyét is, mert iparczikkeit nem képes oly árért elő­állítani, mint amennyiért külfödről behozott vá­r­ A „Zemplénéből. Szerk. sári iparcikkeket megvenni lehet, a nagy publi­kum pedig csak a látszat és olcsóság után indul. A nagyban kifejlett gyáripar szintén nagyon megnehezítette iparosaink helyezetét, mert azok a füstölgő, zakatoló gyárak elárasztják a világot változatos készítményeikkel és h­izelegnek a közön­ségnek olcsóságukkal. Azon óriási versenyt az ipar terén, melyet a gőz és villany hatalma előidéz, el kell fogadni úgy, a­mint van. Tén­nyel állunk szemben, mel­­­lyel számot kell vetni azért, hogy a rohamos és folyton terjedő verseny mellett is képes legyen a kézi munkára támaszkodó műipar érvényesülni és tovább fejlődni. Mert elvégre is a gyáraknak bámulatos produktuma a hátrány mellett nagy előnyt is nyújt a kis­iparosoknak, csak czélszerűen tudják fel­használni, és csak azoknak szolgál különösen kárára, akik a kor haladásától elmaradtak, a­kikben nincs meg a kellő szakismeret, a szellemi és technikai képzettség hivatásukhoz. Ezért kell örömest üdvözölnünk az új ipar­törvény azon intézkedését, hogy a kvalifikácziót kikötötte az ipar­engedély elnyeréséhez, mert kellő értelmi és szakképzettség nélkül a szabad iparnak kárára szolgál az, a­ki kontárkodik. Elmúlt már az az idő, mikor a mesterinasnak elég volt, ha az írást olvasást megtanulta, a­mel­lyel aztán egész életében beérte. Ez volt nagyrészben az oka annak, hogy iparosaink alacsony értelmi és szakképzettsége következ­tében a külfölddel versenyezni képesek nem vol­tunk. Kell, hogy mint a művelt államokban, úgy nálunk is az iparosok és kereskedők megfeszített szorgalommal képezzék magukat, mert minél több ismeretet, minél nagyobb technikai ügyes­séget sajátítanak el, annál kön­nyebben boldogul­hatnak itthon ép úgy, mint a külföldi ver­sen­nyel. Az iparügy élén álló tevékeny férfiaink már belátták, hogy virágzó ipart csak úgy teremthetünk, ha képzett és művelt iparosokat nevelünk vagyis az iparostól is értelmi kvalifikácziót kell köve­telnünk, mert különben a lázasan fejlődő kül­földi iparral versenyeznünk nem lehet. Az iparos iskolák felállítása már ebben találta intenczióját, és mindenesetre szép eredménye lesz mindezen intézményeknek, melyek az iparosok értelmi műveltségének fejlesztése czél­­jából létesítettek; a kvalifikáczió behozatala pedig megóvja iparunkat a szélhámosok folyton szaporodó csapatjától, mely eddigelé is roppant kárt okozott szerencsétlen viszonyok közt fej­lődő iparunknak. A koldulás megrendszabályozása. Az isteni gondviselés bölcs elrendelése következté­ben három kasztra oszlik fel az emberiség; u. m. gaz­dag, szegény és koldusok kasztjára. E kasztok mindegyike jókora tömeget foglal magában az emberiségből; minde­­nik kaszt boldogsága, illetve nyomorúságában számtalan ember osztozik. A napi sajtó nagy közönségünket bőven értesíti a két előbbi kasztról. Híven leírja a gazdagok fényűzéseit, fényes táncrestélyeit, vig lakomáit; ecseteli a szegény nép anyagi keserves helyzetét, kortól való elmaradását, jó tanácsokkal ellátja a földmíves köznépet, ír a hiva­talnokok szorult helyzetéről. Lényegében mind igen szép ez, csakhogy az elmon­dott jó észrevételek rendesen úgy járnak, mint a szap­panbuborék: mihelyt elpattant, megsemmisül. Tudunk mi adni jó tanácsot, nincs is abban nálunk hiány , csak az­tán mikor tenni kell, ne dugnék össze kezeinket, ne néznék tétlenül az elnyeléssel fenyegető örvénybe való sülyedésünket ! Az a fő bajunk épen, hogy a tett meze­jére kilépni nincs elég bátorságunk s rendesen, ha szo­rit a csizma, másra utalunk, az egyszeri czigán­nyal: „Szólj már te is! Ne csak én beszéljek!“ Mint mondom, a két előbbi kaszt helyzetéről eléggé értesülhet a nagy­közönség, azonban a harmadik, vagyis a koldusok kasztjáról vajmi ritkán, vagy épen sohasem szokott referálni a napi sajtó, mintha a koldust ember­ TARCZA. TAVASZI KÉP. (Rajz.) Kellemes, tavaszi alkony dereng az ujuló vidék fölött. — A fejelő bimbók illata, az elenydús levegő, az a kedves zsongás a természetben, mely a kikeletnek egyedüli sajátja, édes mámorba ringatják a természet ölén audo­gót.­­ A kebel kitágul, a szem gyönyörtől ragyog, a szív, még ha fájdalom zaklatja is, örömtelje­­sebben dobog, az arezszín üdébb, a test rugékonyabb lesz a iidulni kezdő élet láttára. Az enyhe levegő vonzotta ki a szabadba amaz ifjú párt is, kik összeölelkezve, bizalmas közelségben andalog­­nak egymás mellett. — Látszik magaviseletükről, hogy szeretnék megállítani a nyugotra hajolt napot, s a per­­ezeket órákká óhajtanák változtatni. — A kedvesen enyelgő szellő el-el­lebbenti a hanyagul odavetett kendőt a nő kebeléről, melyet az gyönge pirral arczán — helyez ismét vissza. — Szőke fürtéit kaczéran lengeti a lágy tavaszi szél. — Az ifjút egyáltalán nem látszik érde­kelni a nyíló természet szépsége, a zöldelő faágakon csicsergő madarak víg énekét nem hallja, az alkonyuló naptól megirányozott felhő látása szi­nt nem ihleti meg, annál jobban látszik figyelni a lányka beszédes ajkaira. — Édes Ferim — szóla a b­ár­y — oly boldognak élzem magamat, meggyőződve szeret mad felől, hogy szinte ramagek a gondolattól* elválva élű tőled. — Ne aggódjál Katinkám, Isten kötötte össze lel­keinket, ember nem képes elválasztani ! — De lásd, édes­anyám is ellenzi viszonyunkat, s határozottan megtiltotta a veled való találkozást. — Nem kétlem — válaszol az ifjú — hiszen annyi roszat beszéltek rólam előtte, oly rosz színben mutattak be, hogy ha csak felét elhitte is a rágalmazó beszédek­nek, óvakodik leánya jövő sorsát ily ifjú kezeibe letenni. — Melyek nem igazak, kedvesem, én tudom. S azért én minden tilalom daczára el-el jövök e kedves fák alá, hogy veled egy nehány szót háborítatlanul vált­hassak. Az ifjú gyöngéden vonta, közelebb a leánykát. Szótalanul lépdeltek tovább. A szántó legény síró füttyjét idáig hozza a szellő, közbe-közbe egy egy kur­­jantás is hallatszik. A vissza­érkezett vándor madarak sza­bad szemmel alig látható magasban lebegnek a levegő kék homályában, a csintalan fecske csaknem arczaikat leg­­­gyinti szárnyaival. — Minden éled, mozog a tavasz enyhe leheiletére. A zöld pázsit, mely mintegy elterülő tenger nyugszik a rónán, kellemes behatást gyakorol a szemre. A virágbimbókkal dúsan megrakott gyümölcsfák illata mámoritólag hat az idegekre. Erdő, liget, róna és hegy új mezt öltött magára, üde köntösben tárul a szem­lélő elé. Még a temető is, ez a sötét birodalom, az enyészet országa, vonzóbb, kellemes!­ alakban fogadja egy-egy uj lakóját. A bokrok és fejfák tövében elrejtő­zött szerény ibolyák, és a kegyelet ápolta virágok vete­kedve igyekeznek a rideg helyet kedvessé varázsolni. Menjetek, csalfa virágok, ne csalogassatok pajkos dalu madarak I nem vágyunk mi még oda, „a­hol nem fáj semmi“! Hiszen olyan szép az élet! Olyan édes még a szenvedés is, „és ha azt a tenyérnyi zöld virányt is behordta a szél sivatag fövén­nyel, megsiratjuk, de to­vább megyünk örökös remén­nyel“!..., A természet e viránydás korszakában, midőn még a kihalni készülő élet is pezsgő ifjúsággal látszik éledni, ki gondolna a halálra?! Új lomb fakad a fákon, új re­mény kél a szívbe, új álmokat, ábrándokat sző az ifjú elméje, s mindezek gazdag tápot nyernek a tavasz jó­­szás napjaiban. Igaz ugyan, hogy azok a szép tervek, fellegvárak, mint a mező virágai, a liget éke, elpusztul­nak­­ a kebel, a szív, kihalt üres leszen, s őszfelé már a sáppadtan lehulló levelek zörgésén elmerengve, gyakrab­ban dudorászszuk hogy „temetőbe, sírba vágyom;“ de azért csak prolongáljuk reményeink váltóját tavaszról-tavaszra. A gondolataiba elmerült ifjú élénken emelé föl fe­jét s bánatteljes hangon szólott a leánykához: — Kedve­sem, az én sorsom bizonytalan, életem viszontagságos: jöhetnek idők és körülmények, midőn nem lesz hely, hová fejemet lehajtsam, midőn a száraz kenyér is jóizü falat leszen, a te nem leszesz képes e nélkülözéseket elviselni, ki most gondtalanul élsz! — Veled és oldalad mellett a nyomor viselése gyönyör lesz nekem, a szenvedést mosolyogva tűröm, — felelt a leány lelkesülten. — Érhetünk időt, a melyben a sors és emberek üldözőbe vesznek, s azok, kikhez talán segélyért fordul­nánk, gúnyosan mutatnak ajtót. Érző szivedet e döfés halálra sebezné. — Az emberek méltatlanságát elszenvedem s annál abban foglak szeretni, mennél több bajba lóssz

Next